Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kategória: A baba elvesztése

Négy angyal után van-e még remény?

Már négy angyalkánk van az égben, és azt hiszem, képtelenek vagyunk egy ötödiknek is esélyt adni. Lehet-e életünk gyermek nélkül, vagy van értelme újra próbálkozni? Mennyi idő kell, hogy a sebeink begyógyuljanak?

Talán nekem is jól esik egy kicsit kiönteni a szívem.
Már évek óta próbálkoztunk, hogy teherbe essek, de a gyermekáldás váratott magára. Szakemberhez fordultunk, már az inszemináción gondolkodtam, de ezt csak egy petevezeték átjárhatósági vizsgálat után csinálták volna meg. Sok rosszat hallottam a vizsgálatról, féltem is elmenni, nem is kívánom senkinek, mert rettenetesen kellemetlen és fájdalmas volt, de nem gondoltam, hogy lehet ennél nehezebb. Rá kellett jönnöm, hogy a fizikai fájdalom felejthető, de a lelki örök sebet ejt bennünk, és ezeket nem is lehet beforrasztani, csak talán az idő enyhítheti.

Már négy angyalkánk van az égben, és azt hiszem képtelenek vagyunk egy ötödiknek is esélyt adni.
Az átjárhatósági vizsgálat minden rossz emléke ellenére lehet, hogy egy letapadást lazított fel, mert két hónap után 2010-ben a rengeteg negatív teszt után végre két csíkot láthattam, amit először fel sem fogtam. Olyan boldog voltam, hogy mondani sem tudtam semmit, szinte csak a levegőt kapkodtam. Az orvos is megállapította a terhességet, és napról napra vártam a fejlődést, mindent elolvastam, amit csak lehetett. Rengeteg 'hétről-hétre' irományt nézegettem és követtem a baba növekedését. A 12 hetes UH vizsgálat életem legszebb élménye volt, amikor megláttam a kisbabánkat ficeregni a monitoron, a könnyeim is kijöttek. Nagyon boldogok voltunk. Vártam a 18 hetes ultrahangot, hogy újra láthassam, de sajnos előre kellett hozni, mert az AFP eredményem olyan magas volt (10,4), amin szinte még az orvos is csodálkozott. Aztán jött a hidegzuhany, az UH-on már mozogni sem tudott a baba, mert a magzatvizem egyszerűen eltűnt, és fejlődési rendellenességet is láttak. Egy világ omlott össze, a terhességet meg kellett szakítani. Kórház, és megindították a szülést. Még szerencsésnek is mondhatom magam, mert viszonylag hamar lezajlott. (Az orvos azt mondta, hogy akár napokig is eltarthat, nekem csak egy éjszaka kellett vajúdnom) Nem ecsetelem, akinek volt része benne, tudja, mivel jár, nem egy kellemes folyamat.

Hazamentem, testileg és lelkileg üresen. Eddig gyakran megérintettem a hasam, hátha egyszer megérzem Őt, most megérintem és rájövök, hogy már nincs velem. Naponta többször rám tört a sírógörcs, aztán napjában már csak egyszer, majd szép lassan elapadtak a könnyeim. De hónapokat éltem meg úgy, hogy nem volt olyan nap mikor ne jutott volna eszembe, és nem volt nap mikor ne az ultrahangos fényképet és videót néztem volna. De tovább kellett lépni.

Minden hónap ugyanúgy telt el, a várakozás, hogy most hátha... Tavaly nyáron végre újra pozitív lett a teszt. 4 hétig újra boldog voltam, a 8. hétben spontán elvetéltem. Egy új remény lett a semmivé, de még mindig nem adtam fel, az orvos is azt mondta, hogy véletlen dolog történt, pár hónap kihagyás és mehet újra a próbálkozás.

Ismét eltelt egy kis idő, és a páromnak odaadtam egy gyönyörű karácsonyi ajándékot, egy kétcsíkos tesztet. Próbáltam pozitív lenni, mert azt mondták ez fontos, és azt mondogattam magamban, hogy augusztusra lesz egy gyönyörű kisbabánk. Nem lett. A 8. héten ezt a magzatot is elveszítettem.

Ennél a két vetélésnél szerencsére nem kellett műszeres beavatkozás, a természet elvégezte a dolgát, az orvos pedig azt mondta, hogy nem is kell várni, próbálkozzunk nyugodtan.
Nem is kellett sokat várni, egy menstruáció után a második már nem jött meg, ismét terhes voltam.
Biztos voltam benne, hogy a négyes lesz a mi szerencseszámunk, olyannyira, hogy feladtam a munkámat, és ahogy tudtam kiírattam magam táppénzre, hogy a lehető legnyugodtabban tudjam kihordani a babát. Az első trimeszter végéig hormont is kaptam, mert félő volt, hogy ez sem marad meg. Egy kis bevérzésem is volt, de szerencsére minden jól alakult, a magzat az ultrahang és menses alapján is ugyanakkora volt, újra megkaptam a kiskönyvemet is. A 12 hetes ultrahangon nem volt semmi gond, de én éreztem, hogy valami baj lesz, mert az ultrahang már 1 héttel kisebb méretet adott meg, mint az utolsó vizsgálatnál, de az orvos megnyugtatott, hogy biztos ő tévedett korábban. Az első terhességem volt, mikor tényleg rosszul voltam, ez viszont bíztatott, hogy most másképp lesz, ráadásul most a pocakom is erőteljes növekedésnek indult elég korán. Azt mondogattam, hogy karácsonykor már hárman leszünk a fa alatt, de persze mindig ott volt az a 'mi lesz ha'... És ott is lett. Az AFP vizsgálati eredményem megint rossz lett, nem lett olyan magas, de 5 felett volt, hát egyből UH. Néztem a monitort és először fel sem fogtam, hogy mit mond az orvos: '- Nincs életjelenség!' Lassan megértettem, hogy ez mit is jelent, és a lelkem egy részét ismét kiszakították. Mikor kijöttem a rendelőből rám tört a sírógörcs. A lakásba hazatérve tudtam, a gyermekem teste még velem van, de a lelke már az angyalok között figyel. Másnap újra kezdődött a tortúra, vissza a kórházba, és újra át kellett esnem a műszeres befejezésen.

Most itt vagyok, három héttel azután, hogy ismét elvesztettem egy gyermeket, és csak ürességet érzek magamban.
A negyedik veszteség után még lesz egy immunológiai és genetikai vizsgálat, de már ennek az eredményében sem tudok bízni. Mit tudnak biztosítani? Mi garantálja, hogy a következő baba velünk akar maradni?
Túl lehet ezen lépni? Lesz számomra vigasz?
Igen! Élni kell és soha fel nem adni a reményt, hogy számomra talán mást szánt a sors. A gyermekről már lemondtam, nem tudom, hogy képes lennék-e még egyszer átélni ezt. Szerettem volna átélni az anyaságot, mely a legtöbb nő vágya, de sajnos nem adatott meg!
Köszönöm a páromnak azt a sok kitartást, mellyel végig tartotta bennem a lelket, a vigasztaló szavakat, melyeket tőle kaptam, kevés ember van, aki mellett egy ilyen csodálatos társ lehet. Ő volt és Ő marad a mindenem. Velem volt minden vizsgálaton, velem volt a szülőszobában a vajúdás alatt, fogta a kezem, mikor fájdalmam volt, és a kábítás után az ő arca volt mindig, amit először láthattam. A fizikai fájdalmat én éreztem, de lelki szenvedésben társam volt, sőt neki több jutott, mikor engem látott félig kábán görcsök között. Köszönöm neki!
Hát ennyi az én történetem, sokat gondolkodtam rajta, hogy írjam vagy ne írjam, de most úgy érzem, hogy egy picit könnyebb.
Köszönöm nektek, kik elolvastátok ezt és szívesen veszem, ha bárki tanácsot ad! Lehet-e még reményem, belevágjunk-e még egyszer? Mit tegyek?
(A cikket beküldte: catrin4)



Megjelent a Pocakos torna DVD!
Azoknak a leendő, jelenlegi és ex-kismamáknak ajánlom ezt a mozgásanyagot, akik szeretnék a várandósságukat aktívan, boldogan és negatív "mellékhatásoktól" mentesen tölteni vagy ebben csodálatos állapotban ismerősük számára segítséget nyújtanának. »
Táplálkozási alapelvek várandósság és szoptatás alatt
A várandósság alatt a fokozott anyagcsere és a magzat szükségletei miatt megnövekszik a várandósok vitamin-, és ásványianyag-igénye is. A megfelelő étkezési szokások kialakítása már a fogamzást megelőző időszakban is nagyon fontos, mert így tud az egész szervezet... »





Minden jog fenntartva © 2018, www.anyaleszek.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) anyaleszek.hu | WebMinute Kft.