Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kategória: Szüléstörténetek

Legenda született

December 18-ra vártuk kisfiamat, Dominikot, a lassan 4 éves nagylányom mellé. Rettegtem, mert nem volt nagy élmény az első szülésem sem, bár utólag megszépülnek az élmények. Dominik születése még friss, így nagyon nincs eltorzulva a kép, ezt szeretném megosztani veletek.

A helyzet adott, képzeljük el december közepét, várandósan a végét járva, egy 4 éves nagylánnyal. Magáról a terhességről annyit, hogy a 27. heti ultrahangon a doki azt mondta, a méhlepény rossz helyen tapadt, ebből vagy koraszülés vagy császár lesz, szóval semmi terhelés, feküdjek.
Feküdtem én bőszen, amennyire ezt egy 4 éves óvódás mellett lehet, ergo semennyire. De csak eljött a december, szülésnek nyoma sincs.
December 17-én még elvittük a lányzót az ovis karácsonyi ünnepségre, ott fészkelődtem a gyerekméretű székeken (igen, többes szám, ugyanis én kettőn ültem), miközben kedves anyukatársaim fő humorforrása az volt, hogy vezetnék le a szülést, ha ott óhajtanék megszülni az ovis karácsonyfa és a kirakós-polc között. Mi tagadás, magam is jókat vigyorogtam, mert bár másnapra voltam kiírva, szülésnek nyomát se éreztem, teljesen jól voltam, leszámítva az ilyenkor szokásos nyűgöket.
Az ünnepség végeztével hazajöttünk, majd vártuk apósomat, aki elvitte magukhoz a lányomat, mivel bármelyik pillanatban szülhetek, ne legyen kitéve annak a tortúrának, ami ilyenkor várható.
Este már kettesben a férjemmel tervezgettünk, tévéztünk, téptük fel 5 percenként a bőröndömet, hogy vajon minden benne van-e. Másnap irány a kórház, hiszen betöltött 40-ik hét, mindennap ctg.
Ahogy másnap is, és harmadnap is. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy kifogytunk azokból a napokból, amikor még hazaérhetünk karácsonyra, ha megszülök... A ctg-n mindig minden rendben volt, fájásoknak nyoma sincs. Napról napra idegesebbek, fáradtabbak voltunk, egyre jobban hiányzott a lányom. December 23-én este épp beszélgettem apósommal telefonon, amikor is a háttérből behasított az az igazi, keserves, szívszaggató gyereksírás, miszerint :- Hiányzíííík Anyaaaaa!!!!
Na, nekem több se kellett, zokogva adtam át a telefont a férjemnek, nekiláttam önmarcangolni, hogy én vagyok a legrosszabb anya a földön, de még nőnek is pocsék vagyok, még megszülni se tudok időben. (Mondanom sem kell, az idegzetem már rég nem bírta a mindennapi kérdéseket és viccnek szánt beszólogatásokat. Az se segített, hogy anyós elmondta napi hatszort a telefonba, hogy igyekezzek már...)
Férjem megsajnált, azt mondta, holnap a ctg után hazahozzuk a kiscsajt, legalább a szentestét együtt töltjük.
Így is történt. Változás annyiban volt, hogy én bizony a reggeli ctg-re várakozás alatt párszor kielemeztem a padló összetételét, valamint az ajtófélfák teherbírását, ugyanis komoly hasogató fájdalmakat éltem át, bár nagyon rendszertelenül. Hál istennek, még magzatvízvizsgálat is volt aznap, nem olyasmi, ami fakultatívan felvennék, komoly fájdalmak és vérzés volt utána mindig.
Lényeg a lényeg, ctg után kérdeztem a dokit, (nem épp a legkedvesebbet fogtam ki aznap) hogy lát-e valamit, mert bizony én érzek furákat.
Mire a doktor úr teljes szakértelmét és emberségét összegyűjtve válaszolt : "Én nem látok semmi fájástevékenységet, ne hisztériázzon és ne képzelegjen, maga nem érez semmit." Abban maradtunk, hogy mivel másnap betöltött 41. hét, reggel 8-ra ott vagyunk, befektetnek.
Nos, ehhez tartván magam, elmentünk a lányomért, majd haza, kezdődött a fa-állítás, a karácsonyi hangulat, egyebek. Após hívott, hogy akkor fél8ra jön reggel, engem bevisznek a kórházba, aztán lányomat viszik vissza magukhoz. Nekem néha-néha le kellett ülnöm. Percekre. Este 7-kor kitaláltam, hogy süssünk mézeskalácsot a lányzóval, mert az buli és jó illat lesz tőle. 9-re kidőlt a kiscsaj a jó illatban, az újonnan kapott énpicipónimok között. Mi is lefeküdtünk, illetve csak a férjem, én pisilni jártam, és kerestem a kapaszkodókat a lakásban. Telt-telt az éjszaka, azt vettem észre, hogy ha felállok, iszonyúan fáj, de ha lefekszem, akkor is. Mondogattam magamnak, hogy csak semmi képzelgés, én bizony nem fájok, ez maximum jósló lehet. Jártam is zuhanyozni bőszen, ez lefoglalt úgy hajnali 4-ig. Utána meg a rendszeres hányás kötött le, amit párom 6 körül megunt, és kijött hozzám, hogy mi a helyzet. Mondom, tudod, hogy alacsony a fájdalomküszöböm, biztos semmi. De azért mégis... Hát, mondom, ha mégis, akkor fekve 9 perc, állva 5.
Lesápadt szegény, de én még mindig a doki szavait szajkóztam, hogy nyugi, én vagyok nebáncsvirág, biztos semmi. Ő azért kapta a telefont, szólt apósnak, hogy ha lehet, kicsit előbb jöjjön.
Én két görnyedés között a lánykát ébresztgettem, öltöztettem, átnéztem a cuccait, mindent visz-e, amit kell. És szerintem valahol beakadt az agyam, mert csak arra tudtam gondolni amit és ahogy a doki mondott, hogy ne képzelegjek...
Após megjött, kocsiba be, én már itt túl jó társaság nem voltam, beszélni nem nagyon tudtam, csak néha próbáltam valami mosolyfélét erőltetni a fejemre, de kétlem, hogy az ijesztőt leszámítva bármi más jellemezte volna ilyenkor az arcomat...
Valami baleset volt előttünk a kereszteződésben, erre nagyon tisztán emlékszem, mert láttam mindkét férfin, hogy teljesen elment az arcszínük, én meg nem értettem, hiszen semmi baj, csak nem bírom a fájdalmat, ez a kis jóslózás is biztos milyen rettenetes hatással lehet rám, ha ilyen rémültek. Még arra is volt erőm, hogy elnevessem magam.
Kórháznál kiszálltunk, lánykámtól elköszöntem amennyire tudtam, férjem felkísért. Úgy volt, hogy feldob engem, majd szalad vissza és elmegy leadni a lányomat, ne rémüljön meg szegény, hogy együtt hagyjuk ott, egyszerre.
Szülőszobára fel, kórházban kb. kísértetjárás, hiszen karácsony másnapja. Egy végtelenül szimpatikus, tündéri szülésznő nyitott ajtót, kérdezi miben segíthet. Mondom neki, nem biztos, hogy szülünk, tetszik tudni, nem bírom a fájdalmat, előre is elnézést kérek. Mondta jó, semmi baj, de valami volt a szemében...
Férjemtől gyors köszönés, mondta, leadja a lányt, aztán rohan vissza.
Én amennyire tudtam átöltöztem, szülésznőm kedvesen, de valami oknál fogva tempósan előrángatta a cuccaimat, mentünk a vizsgálóba. Feküdjek föl. Jó. Megvizsgál. Jó. Benyúlt, kérdezte, most van fájás? Mondom én érzem, de a doktor úr tegnap még azt mondta, semmit nem érezhetek, a méhszáj is csak 1 ujjnyi volt.
Rám néz kedvesen, ez bizony bő 4 ujjnyi, a burok nagyon feszül, ha lehet menjünk a szülőszobára.
Én arra gondoltam, hogy te jó isten, most itt fogok 6-8 órát vajúdni, mint a lányommal, nem fogtam fel egyszerűen, csak utólag, hogy azt mondta, bő 4 ujjnyi.
Felálltam a vizsgálóról, majd egy olyan igazán erőteljeset sikítottam, össze is szaladt vagy 4 nővér, egy orvos, ha jól láttam, még egy takarító is. Mentségemre legyen mondva, a lányommal repesztették a burkot, így teljesen ismeretlen és váratlan érzés volt, hogy egy nagy pukkanás és hatalmas loccsanás. Magzatvíz el.
Itt már leolvadt a szülésznő jovális mosolya, már csak valamiféle sürgető, némiképp riadt arckifejezés maradt, közölte, hogy a papírokat majd utólag aláírjuk, ketten megfogtak és majdnem futólépésben vittek a szülőszobára. Felfeküdtem, és itt jött az első hörgés-morgásom, mert abban a pillanatban valami iszonyatosan feszíteni kezdett alul. Egy nővér branült akart kötni, szétpattant a vénám (2 hétig gyógyult, iszonyúan nézett ki a kezem), második próbálkozásra már nem volt idő. Berohant egy doki, szülésznő magára rántotta a maszkot, amíg a doki mosakodott, szóltak, hogy ne nyomjak, csak ha kell. Sűrű elnézéskérések közepette mondtam, hogy de nekem nagyon-nagyon kellene nyomni...
Doki odapattant, éreztem, hogy a szülésznő húzza-vonja a gátamat, nyomjak. Nyomtam. Szégyellem, de bizony kiabáltam. Doki rám szólt, nem ordibálunk, sóhajtozunk. Elkezdtem szedni a levegőt, ahogy a filmekben láttam, fogalmam se volt, mit csinálok, hárman ordítottak rám, hogy nagyon jól csinálja, így kell ezt, nyomjon!
Nyomtam.

7 óra 35-kor szálltam ki a kocsiból a kórháznál, 7 óra 52-kor megszületett Dominik Kornél a maga 3.25 kilójával, 56 centivel, 2012 december 25-én, betöltött 41. héten.

Felhívtam a férjem fél órára rá, miután rendbe tettek, mondta, hogy most indul, tartsak ki. Szinte szégyelltem vele közölni, hogy fél órája megszületett a fia. Úgy volt, hogy apás szülés lesz, és ő vágja el a köldökzsinórt, mert a lányomnál lemaradt róla, mert bár meg volt beszélve, akkor a szülésznő szó nélkül elvágta maga.

Teljesen lemaradt a fia születéséről. Pedig itt még a szülésznő azt is megkérdezte tőlem, hogy akarom e látni a lepényt (nanáhogy) és meg is megmutatta.

A hír hallatán volt pár másodperc mély csönd, majd közölte, hogy indul.

Majd miközben várakoztam, kicsi fiam a cicimen, bejött a főorvos úr, két másik szülésznő, és még a doktornő is, akinél anno a lányom született, és mosolyogva kérdezték, hogy hol a 20 perces, ezt meg kell nézniük.
Így lett ő legenda. Én voltam a 20 perces, ő pedig "Aki 20 perc alatt született". A következő 4 napban csak így emlegettek minket.

9:52-kor lejárt a 2 óra őrzés, lefürödtem, szülésznőm hozta a tolókocsit, hogy betol a szobámba. Néztem rá nagy szemekkel, ki is bukott belőlem a kérdés, :- Minek, hisz van lábam!
Itt már hitetlenkedve nevetett :- Mert protokoll, mint ahogy az is, hogy nem effektív tolófájásokkal megyünk szülőszobára, hanem kicsit előbb.
Kicsit elszégyelltem magam megint, így inkább megkérdeztem, mikor mehetek a fiamért. Azt mondta, este 8-ig, amikor elég erősnek érzem magam.
A szobában letettük a cuccaimat, bemutatkoztam a lányoknak, átvettem a hálóinget pizsamára, köntös föl, majd irány a csecsemőosztály. A lányok még bent a szobában kérdezték, miért vagyok ott. Én néztem megint értetlenül, nyilván nem gerincműtét miatt, mondtam, hogy most szültem. De mikor? 2 órája durván. Összenéztek, majd felálltak, hogy ők is mennek a babákért. Mindketten harmadnapos császárosok voltak...
Odaérvén az ajtóhoz, mosolyogtunk egymásra kedvesen a csecsemős nővérrel. Mondom O. Dominik. Azt mondja, igen, van ilyen. Néz rám értetlenkedve, én is vissza rá, szintén értetlenkedve (tudom, összesen ennyit nem néztem értetlenkedve 27 évem alatt, mint aznap), majd megkérdezi:- Kéri?
Itt már túltengett bennem a stressz meg az adrenalin, de még mindig mosolyogva azt találtam mondani, hogy „Hát nem magának szültem, Drága...” Aztán amikor az esti fürdetés után nem akartam visszavinni, hogy nálam legyen éjszakára.. Dehát ma született. Jó, és?
Na, 4 napig itt is emlékezett ránk mindenki...

Nagyszerű 4 nap volt, a lányommal is élveztem a kórházi létet, de ez még annál is jobb volt. Jó volt a csapat, bár 2 turnust feküdtem végig, de rajtam kívül mindenki császáros volt.

És most engedjetek meg egy rövid magánvéleményt. Sok vita van a császár kontra természetes szülésről. Én ezekben nem szeretek állást foglalni, nem is szoktam, mert nekem az a véleményem, hogy a gyerek születése maga teljesen lényegtelen, az utána következő 60-70 év számít, nem az a pár óra vagy nap, amíg kibújik. Az csak egy folyamat, ami így is – úgy is megtörténik, egy a lényeg, hogy az a gyermek éljen és egészséges legyen, ahogy az anyukája is. Ha ehhez az kell, hogy kiteleportálják, vagy fejen állva kelljen kántálni egy félig teli vizesvödörben, akkor legyen így. Csak bújjon ki, és éljen, egészséges legyen.
De én 5 császáros anyát láttam a négy nap alatt. Láttam, ahogy felállítják őket 6 óra múlva, ahogy nem ehetnek, ihatnak, fejüket nem tudják mozdítani. Ahogy torzul az arcuk, de tűrnek a homokzsák alatt.
Ahogy még 3 naposan is 20 perc, mire eljutnak a csecsemősökig, mert csak csoszogva tudnak menni. Hogy nem tudnak felpattanni a síró babához, hogy maguk is sírva szoptatnak, mert annyira fáj a sebük, de fekve nem megy... Hogy olyan migrénjük van, hogy könnybe lábad a szemük és nem tudnak beszélni...
Mindenki anya, akinek gyermeke van. Mindegy, hogy született. De nekem ezek az anyák hősök is, mert én biztos nem tudtam volna ezt végigcsinálni, amit ők. Különösen I. ragadt meg bennem, aki szintén túlhordta, egy nappal utánam indították. 14 órát ordított, sírt, hányt, egy ujjnyi tágulásért, és csak császár lett belőle. Az első mondata az volt, amikor visszahozták, hogy "Így is megérte".
Iszonyatosan büszke vagyok rájuk és szinte én szégyellem magam, mert mint mondtam, így elnézve, el nem tudom képzelni, hogy én erre képes lennék...

De visszatérve kisfiamra. 2 naposan vettem észre rajta, hogy a bal szeme be van vérezve. Rohantam a gyerekdokihoz, hogy ezmiez. Mosolyogva mondta, hogy semmi baj, csak azok, akik ennyire meg akarnak születni, együtt nyomnak anyával, és az erőlködéstől megpattant egy ér.

Egy kis hős az én kis legendám és nagyon szeretem. Nem mondom, hogy nincsenek rémálmaim, hogy a hülyeségem miatt, és mert valaki azt mondta, hogy én nem érzem, amit igenis érzek, késve érünk be a kórházba és baj történik... rendszeresen ezt álmodom. Nehezen bocsájtok meg magamnak. És após is nehezen bocsájtott volna meg, ha a kocsijában szülök... :)
(A cikket beküldte: szöszmöszke)



Életem legcsodálatosabb napja, amikor Dorka megérkezett hozzánk!
Már sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy én is megosztom veletek a szülésem történetét. Ugyanis én imádom mások történetét olvasgatni, ilyenkor szinte mindig befátyolosodik a szemem, mert eszembe jut, én hogyan is hoztam világra a kislányomat, Dorkát! »
Patrik megszületik
Férjemmel már nyolcadik éve együtt voltunk, jóban és rosszban, amikor végre megengedhettük magunknak, hogy életre hívjunk Valakit. Igazából ez csak bennünk dőlt el, sem anyagi, sem semmilyen más körülményünk nem változott számottevően. Egyszerűen csak a biológia... »





Minden jog fenntartva © 2019, www.anyaleszek.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) anyaleszek.hu | WebMinute Kft.