Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kategória: A baba elvesztése

Történetünk befejezése

Történetem kislányunk, Emma elvesztésével kezdődött. Sajnos a 14-15. héten kiderült, hogy nincs minden rendben a terhességünkkel. Nem fejlődött a pici lány úgy, ahogy kellett volna, a korának megfelelően.

A 18. hétre pedig már nagyon kevés volt magzatvíz és az orvosok úgy döntöttek, véget vetnek a terhességnek, mert én kerülhetek veszélybe, a babát pedig úgysem tudnám kihordani, nagy volt a halálozás esélye a rendellenesség miatt.
Így esett sor, hogy 2011. július 25-én befeküdtem a kórházba. Az elején nagyon hidegen fogadtak, mintha én nem akartam volna tovább a babát. 11 körül vérvételre kellett menni, aztán pedig jött a tágító felhelyezése a műtőbe. Ezt az érzést egyszerűen nem tudom leírni. Borzalmas volt, potyogtak a könnyeim a fájdalomtól és hogy elveszítem szeretett csöppségünket. Kb. 10 percig tarthatott a művelet, de én már csillagokat láttam, majd eltörtem a saját kezem. Ezután következett a jól ismert alhasi mensis fájdalom. Visszatoltak a szobába, ahol 1 órás szigorú fekvés következett, hogy nehogy kicsússzon a tágító. Egészen estig semmi nem volt, aztán este menni kellett a nővér szobába, hogy felhelyezzék a hüvelybe a katétert, amibe vizet öntöttek vagy valami ilyesmit és így felfúvódott a méhben, mint egy lufi. Ez kb. 10x3-4 cm-s lehetett. Na ilyen fütyiszerű lógóval járkáltunk egész éjszaka, mígnem egy kis alvás következett. Ez az eljárás nem volt rossz, csak kicsit kellemetlen. Aztán pontosan éjfélkor beindultak nálam a fájások, ilyen enyhe 5 perces intervallumokban. Nem volt brutális, simán tűrtem. Az egyik szobatársam nagyon vérezni kezdett, így szóltunk a nővérnek, hívott egy orvost, aki megvizsgált minket, engem is a fájások miatt. Semmi extra nem volt, visszaküldtek, hogy nyugi, ezek normálisok. Hát jó. Reggel 7-kor mentünk le a szülőszobára, fájások nálam ekkor már 7 órája tartottak, kezdtem kimerülni, de bírtam, vártam már, hogy vége legyen ennek a borzalomnak. És nem is sejtettem, hogy még csak ekkor kezdődik az igazi megmérettetés.
Reggel 8 óra körül bekötötték az infúziót, persze tanuló csinálta, így félreszúrta a tűt. Hadd szenvedjünk csak, hiszen jó dolgunkban vagyunk ott. A végén az orvosnak sikerült bekötnie. Ebbe megkaptuk az oxytocin adagunkat és elkezdődött, nem volt brutális, de az eddigi fájásaim extrára beerősödtek. Ehhez társítottak még egy kis kínzó eszközt. Az előző este bekötött katéterre ráhelyeztek egy fél kg-s súlyt és elkezdték húzatni az ágy másik végébe, azaz húzták kifelé belőlünk azt a lufit, amit tegnap felfújtak a méhbe, ezzel tágítottak minket. Hát ha azt mondom csillagokat láttam, enyhén szépen írom le a dolgokat. Egyszerűen nem gondoltam volna, hogy ezt képesek velünk megtenni. Egészen 11-ig bírtam, ugyebár ekkor már 11 órája szenvedtem, hívtam a páromat, hogy hagyja ott a munkáját és jöjjön, mert nem bírom. Mondta, hogy nem engedik, mondtam neki, nem érdekel, ha ki is rúgják, de jöjjön, nem bírom végig csinálni. Mondta indul, mindent otthagy (nem rúgták ki, megértették, mi a történet).
Ezután jeleztünk az orvosnak a szobatársammal, aki már túl volt a lufi kinyomásán (természetesen ez is frusztrált, hogy nekem miért nem sikerül). Jött az orvos, én sírva könyörögtem, hogy vágják fel a hasam vagy valami, mert ezt nem bírom. Már annyira kimerültem lelkileg a fájdalomtól, meg testileg is (12 óra volt). Mondta az orvos, hogy ennek ez a menete, végig kell csinálni és kész, nem adhatnak fájdalomcsillapítót, mert akkor lassítunk a dolgon. Mondtam, nem érdekel, hozzanak valamit. Kb. fél óra telt el, mire megkaptak az injekciót, 5 perc után álmosságot éreztem és végre enyhültek a fájások és picit elbóbiskoltam. Párom időközben megérkezett, nekem pedig óriási lelki erőt jelentett a jelenléte. Kb 2 óra lehetett, a fájások erősek voltak, de semmi nem történt, ekkor bejött a szülésznő és mondta, hogy ennyi, mára abbahagyjuk, visszavisznek az emeletre, majd holnap újból próbálkozunk. Jah köszi. Levették a súlyt a lábam közül és felmentünk.
Lefeküdtem a fekhelyemre és mintha minden beindult volna. Olyan erős fájások jöttek, hogy iszonyat. 1-2 percenként kb. fél percesek lehettek. Szorítottam a párom kezét, mondta utólag, hogy néha alig érezte a kezét a kezemben. Egyszer majdnem el is pityeredett, ahogy látta mennyit szenvedek, de rámordultam, hogy nehogy sírjon, mert akkor feladom. Visszanyelte könnyeit és támogatott tovább. Többször kellett wc-re mennem, ez már olyan 5 óra körül lehetett. Kivánszorogtunk, jött ő is velem, hiszen a wc-n is kb. 3 fájás volt és a keze nélkül nem bírtam. Ha nem volt ott, nem volt mit szorítanom. Visszamentünk a fekhelyre, ekkor úgy éreztem próbáld meg kihúzni a lufit. Megfogtam a végét és húztam és pukk, kijött. Ekkor olyan endorfin szabadult fel bennem, hogy sikerült, hogy elsírtam magam. Szóltunk a nővérnek, jött és megvizsgált. Kérdeztem, mennyire vagyok nyitva? Mondta, hát ezt nem lehet megmondani (utólag elmondta, hogy azt hitte, letolnak és már kint is lesz a baba, mert eltűnt a méhszájam, annyira kitágultam).
Lementünk, kaptam fájdalomcsillapítót (ekkor kb. fél 6 lehetett) már 17 órája szenvedtem, semmi erőm nem maradt. Elmúltak a fájások, az orvosok pedig vártak, hogy történik-e valami, de semmi. Mondták, ha ingerem van, ne nyomjak, csak szólunk nekik. Én így is tettem. Szépen lassan eltelt az este és reggel 6 óra körül felkeltem és elmentem wc-re. Úgy éreztem, hogy na most mintha, szóltam az orvosnak, megvizsgált, mondta, hogy az egész burok még a hüvelybe van, várjunk és nemsokára kapjuk az oxytocint. Elment. mondtam a szobatársamnak, hogy szerintem ha leguggolok akkor ki fog esni. Mondta, menjek el zuhanyozni. Elmentem, levetkőztem, aztán leguggoltam egy pillanatra és vége lett mindennek. Elvesztettük végérvényesen a babánkat. Nem mertem lenézni, megmozdulni, semmi. Remegtem a sokktól, csak annyit tudtam, hogy kikiabáltam a szobatársamnak, azonnal szóljon valakinek. Bejött a szülésznő, nem néztem csak magam elé, megsimogatta a vállam és mondta, nyugodjak meg, fürödjek le és utána megműtenek. Én összetörtem, hogy ennyi volt. Megfürödtem, majd kijöttem. Szobatársam elmondta, hogy magához ölelve elvitte a szülésznő a picit, nem látott semmit. Én ezt sem kérdeztem, magától mondta. Aztán eltelt kb. 10 perc (reggel 7 óra) és jöttek és befejezték a dolgokat.
Elaltattak és kitisztították a méhemet. A művelet kb. 10 percig tartott. Hívtam páromat, ő pedig jött, ahogy csak tudott. Mikor beért a kórházba még eléggé kába voltam, de túl voltunk a dolgokon. Ekkor még nem is sejtettem, hogy ez csak a fizikai része volt, a lelki megrázkódtatás csak ez után következett.
Másnap, azaz csütörtökön hazamehettem.

Mikor beléptem a lakásba, összetörtem. Kiszakadt belőlem minden fájdalom. Hiányzott a mi kis babánk, aki már 19 hétig velünk élt, aki a részem volt. Teljesen kikészültem.
Percek, órák, napok, hetek teltek el úgy, hogy én mindennap sírtam és hiányzott egy részem. Nem bírtam elengedni, egyszerűen nem ment. Két hete megkaptuk a fetopatológia eredményt, kiderült, hogy kislány volt a pici, meg hogy kromoszóma rendellenessége volt.

Még a mai napig sírnom kell, mikor eszembe jut. Eme utolsó sorokat is sírva írom.
Most már próbálok továbblépni és előre nézni. Remélem, hogy a mi kis apróságunk a mennyekből figyel és vigyáz ránk.
És most itt tartunk. Lassan eltelik a három hónap. Én testileg teljesen megerősödtem, le is fogytam, de lélekben még mindig sebezhető vagyok. Remélem ez az idő múlásával változni fog. Idővel szeretnénk újra babát tervbe venni, de ez még a jövő zenéje lesz, hogy mikor következik be.

Ezzel a gondolattal szeretném őt most már elengedni és elbúcsúzni tőle. És tudni kell, hogy a szívemben mindig itt lesz az ő helyecskéje bármi is történik az életben. Ő örökre velünk marad és sosem felejtjük el.

"Mindig mikor Isten becsukja egy élet ajtaját,
egy ablak nyílik meg a mennyekben,
hogy Örökre láthassuk picikénk fényét!"
(A cikket beküldte: nyuszi85)



2011.01.25.
"Elveszítettelek... Kincsem! Évek óta vártalak. S mint egy csoda, szívem alatt tudtalak. Érezni akartam a mocorgásodat. Látni a szívdobbanásodat. Vágytam rá, hogy babusgassalak... S most itt hagytál! Forró könnyeim hullanak. Csak a kifejezhetetlen űr maradt!" »

Lili születése
Az biztos, hogy én soha az életben nem fogom elfelejteni azokat a rémes képeket, s azt a "Kiváló baba-mama kórházat"! A picivel mi történt születés után? Megpróbálom leírni röviden, de bocsánat, ha elragadtatom magam...Sajnos a szülés menete elég szörnyű volt,... »





Minden jog fenntartva © 2018, www.anyaleszek.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) anyaleszek.hu | WebMinute Kft.