Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ




Kategória: Szüléstörténetek

Nem bírunk betelni a lányunk születésével – Az én szüléstörténetem

Bárki elolvashatja, aki a szülés előtt áll az is.
Nehéz a szülésről reális képet alkotni. Bár nem volt nehéz szülésem, de azért nekem is fájt. Mégis, ahogy a karomba vettem alig 1 percesen, már nem tudtam felidézni pontosan.


100 napja történt, 100 napja váltunk szülővé. 100 napja nem bírjuk felfogni az élményt, azt hogy Ő létezik, itt van velünk. És úgy érzem, 100 év sem lenne elég ahhoz, hogy feldolgozzuk ezt a boldogságot.
3,5 évet vártunk Rá. Nem részletezném, hogy miért nem jött, ezt a naplómban mindenki visszaolvashatja. Csak azt tudom, hogy rengeteg kínt, szenvedést éltem, éltünk át az elmúlt 3,5 év alatt. Sokáig azt hittem tőlünk elvette az élet azt, ami másoknak olyan természetes és magától értendő. Rajongásig szeretem a férjemet, igaz és tiszta szerelem a miénk. Kívánni sem lehetne nála szebbet, jobbat, odaadóbbat. Talán pont emiatt nem éreztem magunkat teljesnek, amíg egy darab belőle és egy darab belőlem össze nem adódik, hogy tükrözze, hogy láttassa a szerelmünk erejét.
Literszámra hullajtott könnyek, vagyonba kerülő negatív terhességi tesztek után, amikor már kicsit beletörődtem, és kicsit talán bele is haltam, jött a meglepetés. Merthogy meglepetés volt. Annyira nem hittem már benne, annyira elengedtem már, hogy 2013.július 9-én, 5 napos késés után a kétcsíkos csurompisis tesztemet egyszerűen zsebrevágtam. Az új kedvenc kék rövidgatyóm zsebébe. Még a férjemnek sem szóltam. Eltelt az egész munkaidőm, mire elmertem hinni. Zokogva jöttem hazáig, még jó hogy nem lakom messze. A férjem nyakába borultam és hosszú percekig ömlöttek a könnyeim. Már nem számítottak a külsőségek, hogy milyen extrém módon tudatom vele, ha egyszer megfogan a gyermekünk. Vörös fejjel, duzzadt szemekkel, taknyos orral nyögtem ki a legromantikátlanabb mondatot: Terhes vagyok.
Ettől a perctől felgyorsultak az események. Csodálatos, problémamentes terhességem volt. Agyon aggódtam magamat mindenféle ok nélkül. De ezen kívül csodálatos volt minden egyes másodperce. Imádtam ezt az állapotot, imádtam a tudatot, hogy egy mogyoró kinézetű valamiből, rohamos gyorsasággal kifejlődik bennem egy kisbaba, egy új ember. Az áldott állapot utolsó heteit is jól viseltem. Mondjuk nem volt nehéz, halálra kényeztetett a férjem és az egész családom.
Március 7-re voltam kiírva, de az orvos már február végére jósolta a kisasszonyt. Nyitva volt a méhszáj, és beilleszkedett a koponya. Felkészültünk rá, és nagyon vártuk. Egyáltalán nem féltem a szüléstől. Úgy voltam vele, agyban dől el, gyors lesz és könnyű. Én leszek az, akinek azt fogják mondani, mire a szülőszobára kerül egy rövidke vajúdás után, hogy ez már 3 ujjnyi, mindjárt itt a baba. Persze mindenki kiröhögött. Folyamatosan ijesztgettek, erre készülj, meg arra, meg ilyen fájdalmas lesz, meg biztosan császár, ha nem jön időben. Ugyanis eltelt a 41. hét és a szülésnek még semmi jele nem volt. Március 17-én be kellett feküdnöm a kórházba, mert már 10 nappal túlhordtam a babámat. Persze szerintem ez nem igaz, de már nem bántam, hogy ellenőrzés alatt tartanak minket. Türelmetlenek voltunk és aggódtunk már az egészségéért. Még este sem tudtam, még csak nem is sejtettem, hogy másnap lesz a mi nagy napunk.
Fél 8-ra kellett mennem a szülőszobára, kaptam egy gyógyszert, hogy tágítsa a méhszájat, hátha megindul a szülés tőle. Akkor még azt mondták, ha nem indul, békén hagynak, várunk még egy kicsit. Fél 9-re mentem vissza, semmi nem történt. Ekkor hidegzuhanyként ért az információ, ma megindítják a szülést, ha törik, ha szakad. Pár órát várnak még. Azonnal hívtam a férjemet, gondolom meglepte a nagy hirtelenség a hetek óta tartó várakozás után. Nemsokára megérkezett, és ettől a perctől együtt voltunk a szülőszobán. Közölték délben burkot repesztenek. Ez a tény, valamint, hogy a baba papírjára ráírták, hogy a születési dátuma 03.18, tudatosította bennem, hogy ma itt szülni fogok, illetve fogunk, hiszen a férjemnek ez pont akkora esemény, mint nekem. Kezdtem is elbizonytalanodni, hogy jó döntés-e az apás szülés? Vajon mit fog átélni? Én már éreztem, hogy kezdek átszellemülni, de ő? Az én agyam, nyilván ősi ösztönöktől vezérelve, valahogyan az eddigi nő, feleség, csaj szerepből hirtelen átváltozott szülő anyává. Pillanatok alatt természetessé vált, hogy az az ultrahangos kép, amit annyit nézegettünk, az a mai napon belőlem ki fog jönni. De a férjem? Aztán jött az orvos, 12:05-kor burkot repesztett, elkezdődött. A fájások nem sokáig várattak magukra. Ekkor már csak a felét mondtam ki azoknak a dolgoknak, amiket gondoltam. Az járt a fejemben, hogy méghogy nincs apai ösztön? A szeretett férfi, akit az előbb még féltettem a rá váró élményektől, most átváltozott szülő apává. Tette a dolgát, mintha a sokadik szülőszobai műszakja lenne. Mérte a fájások közti időt, és a hosszukat, tudta, hogy mikor szóljon hozzám, és mikor ne. Rohamos tempóban történt minden. Kettő 10 perces fájásom volt, aztán 5 percesek lettek, de volt közben 2-3 perces is. Ezek erősebbek is voltak. A szülésznő szerint viszont nem elég erősek, hogy elkerüljem az oxytocint. Kicsit sértve éreztem magamat, én igenis meg voltam elégedve az erősségükkel, nem vágytam többre. 13:00-kor bekötötték az oxyt. Ha eddig gyorsan zajlottak a dolgok, innen szinte követhetetlen volt. Eddig a fájások között röhögtem, és emlegettem, hogy nem fáj az annyira, viccelődtem. Ekkor viszont egymás után jöttek a fájások, a férjem nem győzte mérni. Ezeket a perceket már elég nehéz felidézni. Egyet biztosra tudok. Korábban a vajúdó labda volt az álmom, hogy tuti mennyire jó lehet azon fájni. Többet látni sem akarok olyan labdát. 2 fájást próbáltam átélni rajta, az egész szülésemben az volt a legrosszabb. Inkább visszafeküdtem az ágyra, mert az infúzió miatt nem volt túl sok mozgásterem. A szerelmem továbbra is tette a dolgát, pontosan akkor törölt meg hideg vizes ronggyal, amikor vágytam rá. Nyilván látta, ahogyan lever a víz.
Hirtelen székelési ingert és hányingert éreztem. Ki sem mertem volna menni wc-re, mert tudat alatt tudtam, hogy ez a tolófájások jele, és nem akartam egy kórházi wc-ben a világra hozni a gyermekemet. Kértem egy vesetálat, a szülésznő nagyon meglepődött, de örült. Tudtam minek örül, de ezt is csak a gondolataimban. A hányinger az előrehaladott tágulás jele. Kérdezték, mit érzek, és tudtam, hogy el kell mondanom, bármilyen bénán is hangzik. Székelési ingert. Kerekre nyílt a szeme, emlékszem, és mondta, hogy akkor megvizsgál. Megvizsgált és itt elhangzott a mondat, ami hihetetlenül fog hangzani: Bő 3ujjnyi, majdnem 4. Remélem még itt a szóáradat közben emlékeztek, hogy ezt kértem, hogy rövid vajúdás után ezt a mondatot halljam. Itt már a szülésznő, (akit én már innen csak istennőként emlegetnék ) is közölte, hogy fel fognak gyorsulni az események, és hívják az orvost. Az ágy pillanatok alatt szülőággyá alakult, olyan kényelmes pozícióba döntötték, hogy az járt a fejemben, miért nem kezdtük így az egészet? Innen következett az utolsó 15-20 perc. Itt kezdtem elveszíteni a kapcsolatot, és nagyon fura gondolataim voltak. Például levették a zoknimat, és nem értettem miért, és ez akkor fontos kérdésnek tűnt a tolófájások kellős közepén. Próbálták fenntartani a figyelmemet és mondták a levegőt, meg hogyan nyomjak, meg hogyan ne nyomjak, meg tartsam bent, meg fújjam ki. Közben meg a férjem a nyakamat nyomta előre, néha nem értettem miért, gondolom, mert itt már nem igazán voltam magamnál :D 1 fájás alatt 3 nagy levegőt kellett venni és azt benntartva nyomni. A 3. sosem sikerült, mert fejből nyomtam, és mondták, hogy ne így, és hogy ne engedjem ki a levegőt. Én meg úgy voltam vele, úgy nem fáj annyira, igazából elblicceltem az utolsó nyomásokat. Közben valamikor az orvos is odaért, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy fogja a bal lábamat. Én meg szőttem tovább a fura gondolataimat, hogy a fejemet nem akarja-e simogatni? Vagy az orvosnak ez a dolga? Aztán az utolsó 5 percben, nem volt fájás szünet. Hiába beszéltek hozzám, nekem csak nyomnom kellett. Nyomni és nyomni. Már nem érdekelt mit mondanak, ez már magától történt, hiába beszéltek én csak nyomni akartam. A szülésznő végül tudta, mit kell mondani: Itt van ez a baba, de segítenünk kell neki. És ez megadta az erőt.
13:52 perckor 3550g-mal és 56cm-el megszületett Lilien, a csoda, akiről a naplóm, és az életem megannyi fejezete szólt. Boldogan, szerencsésen szültem, gátvédelemmel. Sérülések nélkül. Megszültem őt. Sőt, megszültük, hiszen ahogyan a 9 hónap alatt együtt készültünk, együtt vártuk, úgy ezt az 1 és háromnegyed órát is együtt csináltuk végig. Azonnal a hasamra tették, még összekötött minket a köldökzsinór.
És abban a másodpercben megváltozott a világ. Lett egy kislányunk, egy gyermekünk, a MINDENÜNK. Talán írhatom végig többes számban. Én azt hittem, majd bőgni fogok, és zokogni a férjemmel együtt, de nem így lett. Még ennél is több volt, felfoghatatlan. Szülés után a saját lábaimon rohantam zuhanyozni, hogy utána újra a gyermekemmel lehessek. Elteltek a kórházi napok könnyek nélkül, majd hazahoztuk őt. Ekkor kezdődött a folyamat. Megpróbáltuk feldolgozni, azt hogy Ő itt van nekünk. De nem tudjuk, azóta sem. Pedig lassan eltelik 100 nap. Akárhányszor ránézek, magamhoz ölelem, sírni tudnék a boldogságtól, és sokszor sírok is. Az első napokban, hetekben, mindenért sírtam. Ha ránéztem azért, ha sírt azért, ha evett azért, ha a férjemre néztem, akkor is, ha aludt, akkor is, ha ébren volt, akkor is. És a könnyeket a férjem szemében is sokszor láttam, a meghatódottság, a boldogság, a megkönnyebbülés könnyeit. Igazán csodás apa, a legnagyobb kincset adja a kislányunknak, a határtalan szeretetét.
És hogy miért az a cikk címe ami? Mert nem tudjuk feldolgozni. talán már kevesebbet beszélünk erről, de látom a páromon is, hogy hasonlókat érezhet. Mert én ránézek a kislányunkra, végigpörög a fejemben a terhesség, a születése, az elmúlt idő vele, és nem hiszem el. Nem hiszem el, hogy itt van nekünk. Sokszor attól félek, hogy felébredek és rájövök, megint csak álmodom, mint akkor, amikor arról álmodoztam, hogy megfogan.
Liliennel a legszebb álmom vált valóra, és felülmúlt mindent. Mindent, ami ezen a világon létezik. Az aprócska kezei, a gyönyörű mosolya, a kerekre nyílt szemei, a puha finom hajacskája, a teli pocója, az icipici lábujja, a bársonyos meleg bőre, a kis pelusos feneke mind egy egy hatalmas kincs, ami nekünk jutott. A szeretetet vagy a szerelmet, amit iránta érzünk, nem lehet meghatározni, körülírni, vagy mértékkel jellemezni. Ez a fajta szerelem nem létezik, amíg meg nem születik egy gyermek. Nem fogható sem a szüleink, sem testvérünk, sem párunk, sem barátaink iránt érzett szeretethez, szerelemhez. Ez valami más, több minden elképzelhető érzelemnél. Nem tudom, feldolgozom e valaha, csak azt tudom, hogy kerek lett a világ.
Tiszta szívemből kívánom, minden gyermekért küzdőnek, hogy ne adja fel, tartson ki, és adasson meg neki ez a leírhatatlan csoda. Sajnos egyszer olvastam valakitől, hogy nem érti, miért nevezi valaki a gyermeke megfoganását, születését csodának, mert ez a legtermészetesebb dolog a földön. Üzenem neki innen, hátha eljut hozzá, hogy a szaporodás az a legtermészetesebb dolog a földön, de ha valaki ennek a dolognak igazán, mélyen megéli a pillanatait, szépségeit, annak igenis egy csoda!
Lilien az én csodám, a MI csodánk!
(A cikket beküldte: devonshire)



Harmadik kisfiúnk, Bálintka születése
2015. március 20-ra voltam kiírva Bálintunkkal, de semmi nem történt. El voltam keseredve, hogy mindenki megszül, csak én nem... Pont a harmadik gyermekemet hordom túl?! NST-k sora, majd 23-án közölték, hogy másnap 7 órakor befekvés. Nem örültem. »

Vonjuk be az apukákat is a baba születésébe!
Vége már azoknak az időknek, amikor az apukák csak külső szemlélői voltak a gyermek születésének. Ma már ők is érdeklődnek az iránt, ami tulajdonképpen a saját életük tovább adása. Segítsük hát kedvesünket. »




Minden jog fenntartva © 2022, www.anyaleszek.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) anyaleszek.hu | WebMinute Kft.