|
|
Kategória: Az én terhességem... Napló babámnak - Az ötödikA minap rápillantottam a éjjeliszekrényemen készenlétben figyelő okos könyvre, és megdöbbenve láttam, hogy a könyvjelző előtti rész vastagabb, mint a mögötte lévő.– Hát túl vagyunk a felén, gondoltam. Álljunk csak meg egy kicsit (naaa, te is, Áron, csak egy pillanatra!), hadd idézzem fel, a februári izgalmakat. Hát volt először is a hazaút. Gulyáslevesben, pogácsában, rétesben tobzódó hétvége, amikor sikerült a terhesség kétharmadára előirányzott súlytöbbletre szert tennem. Még jó, hogy a spártai fogyókúrán lévő szüleim egy dekagramm pontossággal mérő űrkorszakbeli fürdőszobai mérleget kaptak ajándékba, amit iziben mi is kipróbáltunk. És a sokktól nem csak én, hanem az egyre növekvő „szimpátiás” pocakkal rendelkező férjem is majd’ lefordult róla. Ennek a sokknak – és nem utolsó sorban az elhangzott fogadalmaknak, a reggeli kocogásnak (Imi) és a heti háromszori úszásnak (Erika + Áron) – köszönhetően az én súlyom azóta sem nőtt, Imié pedig lassan, de határozottan csökkenő tendenciát mutat. A hétvégi tobzódás persze nem merült ki anyukám és anyósom finomságaiban, volt még rokonlátogatás és az ezzel járó pocaksimogatás is rengeteg. – Üsse kő, gondoltam, legalább mindenki meggyőződhetett róla, hogy a gyermek valóban a miénk, nem lottón nyertük, nem Eritreából adoptáltuk, és nem is a fejemből pattant ki teljes fegyverzetben. S hogy ne maradjunk valódi izgalmak nélkül, a hétvégét a visszaút koronázta meg. Utólag visszanézve, azt hiszem, hogy azon a napon a Sors, a Jóisten vagy Xenu úgy döntött, hogy valaki a gép utasai közül nem, nem, akkor sem megy Angliába. Először is elkezdett havazni, ami egyrészt azért kellemetlen, mert az amúgy is embertelen indulási időpontot a csúszós utak miatt még korábbra kellett hozni. Másrészt mert elő kellett szedni a repülőgépszárnyakat hótalanító szerkezetet. A gép ablakából nézve ez utóbbi akár látványosságszámba is mehet, főleg akkor, mikor a hajnalok hajnalán beslivovicázott szlovák reptéri munkaerő egy jól irányzott mozdulattal letöri vele a repülőgép szárnyát. Az attrakciót az utasok részéről ijedt pillantások, a légikísérők részéről megjátszott hidegvér követte. És fél órás várakozás a Boeing szakértőre, hogy megállapítsa az amúgy eléggé egyértelmű tényt: ez a szárny bizony le vagyon törve. Emberek és csomagok ki, váróterem, egy-két-három óra, kétségbeesett telefonálgatás, újabb váróterem (ezúttal ülőhelyek nélkül), új gépbe be, tülekedés a helyekért, és a tervezett felszállási időpontnál 4 órával későbbi indulás. Na és persze ne hagyjam ki a légitársaság bocsánatkérő gesztusát, a filléres csokit. Megpróbáltatásaink persze korántsem értek itt véget. Stansted fölé érve kiderült, hogy nincs üres leszállópálya. Jó fél órával később, a földre érve pedig kiderült, hogy nincs szabad tologathatós lépcső. Újabb fél órával később pedig kiderült, hogy további 430 géppel egyidőben érkeztünk Angolföldre, melyek utasai egyszerre rohamozták meg az útlevélellenőrző kioszkokat. A 40 perces sorban állás ezek után már kismiska volt. S hogy sors-isten-xenu kiszemelt áldozatai nem mi voltunk, onnan tudható, hogy innentől kezdve utunk viszonylag eseménytelenül telt, a csomagokat egyben kaptuk vissza, a kocsi a parkolóban várt és az úton nem döglött le sehol. Nyolc órás késéssel, de itthon voltunk megint. Pár nap múlva aztán újra bekukucskálhattunk Áronhoz, ezúttal a St albansi kórházban. Sajnos az ultrahangozós néni inkább volt elfoglalva a benn tartózkodó tanonccal, mint velem, de ezt inkább pozitív jelnek vettem, lévén mindez azt jelentette, hogy semmi aggasztót nem láttak, a babával minden rendben. A gyermek nem tűrte ilyen pozitívan a procedúrát, egyszer csak felemelte a kis karját, majd kinyújtotta a mutatóujját és határozottan a kamerába mutatott. Nem tudom, hogy a fenyegetés kinek szólt, de az biztos, hogy órákig le nem hervadó mosolyt csalt az arcomra. Ez a bárgyú, ködös tekintetű mosoly egyébként a terhesség egy sokadik mellékhatása, mert ugyanez látszik az arcomon a Babyshow-n készült fotókon is. A babakiállítás, a nevével ellentétben nem olyan hely, ahol a kiállított kisbabákból lehet kiválasztani a gólyák által leszállítandó modellt. Bár azt hiszem ez volt az egyetlen csecsemőkkel kapcsolatos dolog, ami a BNV stílusú rendezvényen nem volt látható. Az egy négyzetméterre eső babacuccos standok számánál csak az egy négyzetméterre eső pocakok és babakocsik száma volt magasabb. Mi meg csak úgy kapkodtuk a fejünket, most akkor szilikonos vagy latex cumi kell, hány részre szedhető a 3 az egyben babakocsi és kell-e hozzá külön vezetői engedély, mózeskosár vagy kiságy, elektromos vagy kézi mellszívó... A nap végére, hála istennek, nem csak pár vízhólyagot, hanem (majdnem) az összes kérdésünkre választ kaptunk. Fáradtan ugyan, de csomagokkal és megrendelési bizonylatokkal (no meg a bárgyú mosollyal az arcunkon) tértünk haza. Nem is kellett sokáig várni, hogy az első komoly szerzemény megérkezzen, és dicsőségesen elfoglalja a nappalink egy harmadát. A gyermek még csak 30 centi, de már komolyabb járgánya van, mint a legtöbb felnőttnek. Igaz, egy ilyen űrkorszakbeli babakocsi (stílusosan CT. 01 Autofix Vertigo a neve) minden valamire való férfinak is egyből a szívébe lopja magát. Párom is egyből nekiugrott a csomagnak, összerakott, szétszerelt, minden kütyüt rá- és kipróbált. A két óra megfeszült munkálkodás alatt hang csak akkor hallatszott, amikor 1.) felsóhajtott, elképzelvén hogyan fekszik/rugdos/ül/nevet/néz majd a baba benne, illetve amikor 2.) boldog felkiáltás kíséretében megállapította hogy igen, a babakocsi 328-ik funkciója is kiválóan működik! A doboz időközben visszakerült a fal mellé, ahol a kupac egyre csak nő meg nő. És most hogy abszolút időszerűvé vált a nagyobb lakás, végre az ügyvédeink mindent rendben találtak, a szerződések megköttettek, és már csak az 5-i kulcsátadás várat magára. Időnket, erőnket és gondolatainkat jelenleg tehát a költözés foglalja le, de ez már egy újabb mese, a hatodik hónap... (A cikket beküldte: Katus1)
|