Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kategória: A baba elvesztése

Mégis van remény - Levente születése

A férjemnek tettem egy ígéretet, hogy leírom a történetünket azért, hogy mások is erőt meríthessenek belőle, mert amik velünk történtek, abból egy rossz is bőven elég egy embernek. Mégis a sok-sok rossz dolog után igenis van remény, hogy teljesüljön az ember leghőbb vágya, és szülessen egy egészséges kisbabája.

Azt hiszem egy könyvet lehetne írni arról, ami a férjemmel és velem történt tíz év alatt, de megpróbálom összesűríteni pár mondatba.
Ez év augusztusában lesz 10 éve, hogy megismerkedtünk. Egy év után összeköltöztünk egy albérletbe, majd két év jegyesség után 2002. nyarán összeházasodtunk, novemberben pedig beköltöztünk a lakásunkba, és megkezdtük igazi közös életünket.
Még akkor novemberben derült ki, hogy terhes vagyok, leírhatatlanul boldogok voltunk, minden úgy alakult mint a mesében. Hozzáteszem, hogy én gyermekkorom óta úgy gondoltam, hogy ha kiderül hogy valaki állapotos, akkor az csak úgy történhet hogy elmúlik a kilenc hónap és megszületik a baba.
Ehhez képest, azt a karácsonyt azt hiszem, sem én sem a férjem nem tudjuk soha elfelejteni. Karácsony másnapján épp ajándékokkal megpakolva mentünk volna anyósomékhoz ünnepelni, de reggel volt egy kis rózsaszín folyásom és elég furán éreztem magam, ezért felhívtam az orvosom, aki kérte menjünk be a klinikára, mert megnézi hogy minden rendben van-e. Akivel ilyen megtörtént csak az tudja, hogy mit él át ilyenkor az ember, amikor látod az orvoson miközben az ultrahangot csinálja, hogy valami nagyon-nagy baj van, és nem szól, csak telefonon áthív még egy orvost, mert ketten kellenek, hogy megállapítsák, majd közlik veled és a pároddal, hogy a babának sajnos nincs szívhangja. És hát sajnos ez előfordul, és általában nem tudni, hogy miért, de majd meglátjuk próbálkozunk és sikerülni fog.
Annál borzasztóbb dolog nincs, mint amikor az ember azt látja, hogy az az ember, akit mindennél jobban szeret, és akit szeretett volna megajándékozni egy közös babával, úgy sír mint egy kisgyerek.
Mindezek után még háromszor jártunk sajnos így, tehát négy kisbabát veszítettünk el, mindegyiket két hónapos terhesen. Végigjártuk az összes orvost, akit csak lehet, végigcsináltunk mindenféle vizsgálatot de nem derült ki semmilyen ok, ami miatt ez így történhetett.
A negyedik baba elvesztése után a férjem vetette fel az örökbefogadás gondolatát, hisz az úgyis több évig tart, és közben még próbálkozhatunk hátha sikerül.
Végigcsináltuk az örökbefogadáshoz szükséges összes procedúrát, majd beadtuk a papírokat egy alapítványhoz is.
Kb. fél évre rá jött egy telefon egy ismerősünktől, hogy az ő egyik ismerőse ismer egy fiatal lányt, aki szülőket keres a kisbabájának mert ő sajnos nem fogja tudni felnevelni.
Akkor nekünk szinte kitárult a világ, hogy ez után a sok rossz után, most esetleg tényleg lehet kisbabánk.
Három hetünk volt arra, amire másnak kilenc hónapja, ugyanis kiderült, hogy a lány már a nyolcadik hónapban van. Végig azon izgultunk, nehogy meggondolja magát, eszünkbe se jutott, hogy bármi rossz történhet.
2007. április hetedikén jött a telefon, hogy megszületett kisfiúnk Zolika, akit öt naposan haza is hozhattunk a kórházból. Minden orvos azt mondta, hogy teljesen egészséges, gyönyörű kisfiú. Leírhatatlanul boldogok voltunk!
Két hónapos volt Zolika amikor észrevettem, hogy nem követi a szemével a csörgőt, amit mozgattam előtte. Nagyon megijedtünk, kaptunk a gyerekorvostól beutalót a szemészetre és a neurológiára. Végül is négy hónapos volt, amikorra meglett az agyi MRI eredménye, és kiderült a legszörnyűbb ami csak lehet, hogy Zolinak nagyon súlyos agyi fejlődési rendellenessége van, mindkét agyféltekéjén van egy-egy fehér folt, ahol semmi nem fejlődött neki, emiatt értelmileg, mozgásilag is sérült és valószínűleg nem is lát, mert a látóidege se fejlődött ki.
A nagy boldogság után nagyon mélyre zuhantunk érzelmileg, ekkor láttam másodjára fájdalmában sírni a férjemet - soha többet nem szeretném így látni!
Aki tényleg anya, az tudja csak milyen az anyai érzés, hogy akármi is történt, akkor is ő az én, a mi kisfiúnk. Én az első naptól csak úgy tudtam rá gondolni, hogy hiába nem én szültem akkor is én vagyok az anyukája, és Ő az én kicsi fiam.
Sokan azt mondták, miért nem adjuk vissza. Őt nem volt hova visszaadni, hiszen csak állami gondozásba lehetett volna csak adni, ahol semmi esélyt nem kapott volna az élettől, nem oldották volna a feszességét, csak feküdt volna az ágyában, kapta volna a tüdőgyulladásokat és lehet, hogy már nem is élne.
A férjemmel megbeszéltük, hogy mi esélyt adunk Zolikának, mert azt mondták hogy rajtunk is múlik, hogy ő milyen szintre tud majd eljutni, attól függően milyen fejlesztést fog kapni.
Akkor még nem gondoltuk hogy ez mennyire nehéz lesz!
Először egy fejlesztő központba hordtuk hetente kétszer, és hetente kétszer dévényes gyógytornára, majd elkezdtünk keresni neki bölcsődét, mert a GYED lejártával muszáj lett volna visszamennem dolgozni, mert másképp nem tudtunk volna megélni. Találtunk is, ahova szerencsére tavaly szeptemberben fel is vették és azóta is odajár. Akinek sérült gyermeke van, az tudja csak. hogy mennyire megváltoztatja egy ilyen kis ember az életet.
Egyrészről rengeteg minden kimarad az ember életéből, amit egy egészséges gyermek megad, például nem jártunk játszótérre, hiszen ő csak feküdni tudott. Amíg pici volt az emberek, ha belenéztek a babakocsiba, csak egy külsőre gyönyörű gyereket láttak és a szemére azt hitték, hogy alszik. De ma már két és fél éves és rettentően nehéz elviselni az emberek néha szánakozó, néha utálkozó tekintetét, hiszen most már látszik rajta hogy valami baja van, hisz csak ül a babakocsiban, és most már jobban látszik rajta hogy sérült kisfiú. De próbálunk nem foglalkozni másokkal, és a lényeg, hogy mi elfogadtuk Őt ilyennek és hogy imádjuk.
Másrészről hihetetlen az, hogy ezek a gyerekek mennyi mindenre megtanítják az embert. Sokat szoktuk beszélgetni a férjemmel, hogy mennyire megváltoztatott bennünket Zolika és a betegsége. Én például régebben minden kis apróságon felbosszantottam magam, ma már mindig az jut eszembe hogy istenem ez tragédia? Az, ami a Zolival történt az az igazi tragédia. Nem elég hogy a vér szerinti szüleinek nem kellett, de még a Jóisten ennyire sok bajjal is sújtotta Őt, habár Ő ezt veszi természetesnek.
Mégis nap mint nap megszenved azért, hogy egy kicsit is fejlődjön. Más gyermeknek természetes, hogy megtanul lépni, fogni, neki mindenért meg kell szenvedni. Azért, hogy állni tudjon, hogy esetleg segítséggel egy-egy lépést tegyen.
Nagyon nehéz volt feldolgozni azt ami velünk történt, talán igazából soha nem is fog sikerülni teljesen. Mégis amikor tavaly szeptemberben elkezdte a bölcsődét én egy kicsit megnyugodtam, hogy igenis van olyan hely, az ilyen kisgyerekeknek is, ahol hasonló kis társaik vannak és ahol kaphatnak fejlesztést és jól bánnak velük.
Én ennek is tulajdonítom, hogy tavaly novemberben majdnem három év után újra teherbe estem.
A sok-sok rossz után is, mi a férjemmel soha nem mondtunk le arról, hogy közös gyermekünk szülessen. Folyamatosan jártuk az orvosokat és a különböző vizsgálatokat. Budapestre jártunk a sok papírunkkal egy kutató orvoshoz, aki aztán három hónapos korig végigkísérte ezt a terhességemet és akinek azt hiszem csak köszönettel tartozunk. Nagyon nehéz kilenc hónap volt, hiszen veszélyeztetett terhesként nem emelhettem Zolikát hiszen már 15 kiló, így minden harmadik nap amikor a férjem, aki tűzoltó, szolgálatban volt, apósom és anyósom volt aki jött, és segített elvinni-elhozni őt a bölcsiből és este megfürdetni és lefektetni.
Nagyon hálásak is vagyunk nekik érte!!!
De a legnagyobb hálával a férjemnek tartozom, aki amikor nem volt szolgálatban, szinte jobban mint némelyik anyuka etette, fürdette, játszott a sérült kisfiúnkkal és teszi a mai napig. Nincs még egy férfi szerintem aki ezt utána csinálná!
Hogy igazából az orvos által adott gyógyszereknek, vagy Zolikámnak köszönhetjük-e Leventét most már mindegy, a lényeg az, hogy 2009. július 23-án, hét év küzdelem után megszületett Levente fiúnk, aki teljesen egészséges!

Nagyon nehéz egy egészséges és egy sérült kisgyerekkel az élet, de én mindezek ellenére nagyon boldog vagyok, és imádom mindhármójukat, és nem cserélnék senkivel sem a világon!
Hogy mit hoz az élet és hogyan alakul még a jövőnk azt nem tudom, csak azt, hogy egy nagyon jó döntést hoztam, amikor kimondtam az igent a férjemnek, mert még egy hozzá hasonló önzetlen, segítőkész, csodás embert nem ismerek a világon. És ha megjelenik ez az írás és elolvassa, remélem még jobban tudni fogja, hogy mennyire de mennyire szeretem, és köszönöm neki ezt a tíz évet és remélem hogy ahogy szeretnénk úgy történik majd, és együtt öregszünk meg!
Azt kívánom mindenkinek, aki elolvassa az írásomat és hasonló helyzetben volt, vagy van, hogy soha de soha ne adja fel a reményt!
(A cikket beküldte: zolkóanyu)



Kisfiam elvesztésének története... 33. hét
Nagyon izgatottan vártuk a kisfiunk érkezését, de egy pillanat alatt darabokra hullott az életünk, a terveink. Csak pár hete történt, de enyhíteni szeretnék a fájdalmamon azzal, hogy kiírom magamból. Sok pozitív beszámolót olvastam, ami reményt ad nekem is a folytatásra. »

Papás szülésem története
Már váradósság alatt megbeszéltük, hogy én is ott akarok lenni, amikor a kis trónörökös előbújik. Páromnak nemhogy nem volt ellenvetése, de kifejezetten támogatta az ötletet. Egyikünk sem bánta meg... »





Minden jog fenntartva © 2020, www.anyaleszek.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) anyaleszek.hu | WebMinute Kft.