Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kategória: A baba elvesztése

Kistesó a csillagok között

Egy nagyon szomorú történetet szeretnék megosztani Veletek, mely velünk történt közel egy éve, s amit még mindig nagyon nehéz feldolgoznunk.
Biztos többen vagyunk úgy, hogy már előre eldöntjük, hogy hány gyereket szeretnénk, milyen korkülönbséggel. Ezzel én is így voltam, de az élet közbeszólt...


Férjemmel már házasságunk után eldöntöttük, hogy babát szeretnénk. Bele is vágtunk, de amint ezt sokan tudjátok, nem úgy megy az, ahogy az ember elgondolja. Végül is másfél év próbálkozás után összejött, babát vártunk. Minden rendben ment épp a 40. héten a kiírt napon meg is született a kisfiunk, természetes úton, nagyon szép élmény volt, és nagyon-nagyon boldogok voltunk. 7 hónappal később észrevétlenül újra megfogant bennem egy élet, de sajnos rossz helyen telepedett le. Mivel sokáig nem tudtunk róla, mire kiderült, ki kellett venni az egyik oldali petevezetőmet. Egy év után újra belevágtunk a babaprojektbe, mert szerettünk volna már kistesót a „nagytesónak”. Ő sem jött össze könnyen. 1 év próbálkozás után újra kétcsíkos lett a teszt, és nagyon örültünk. Már úgymond felkészülten indultam neki a 9 hónapnak. Többször elterveztem, hogy milyen szép lesz megint megszülni, megszoptatni a picit. A 30. hét után már annyira izgatott voltam, nem bírtam ki, elővettem a kisruhákat, pólyát, ágyneműt stb. és mindent szép lassan kimostam, kivasaltam, betettem a szekrénybe. A kórházi csomag is készen volt már kb. a 34. hétre.
Semmi gondom nem volt, jól éreztem magam a bőrömben. A 36. héten első CTG-re mentem. Bár a pici nem nagyon volt aktív, talán aludt, de a ctg szerint minden rendben volt.
Azon az estén picit tévéztem, aztán lefeküdtem aludni. Vagyis csak próbáltam, mert valahogy nem éreztem jól magam. Nem volt kényelmes sehogy a fekvés, de nem csoda, hisz már a végén jártunk. Keménynek éreztem a hasam, de nem voltak fájásaim. Éjjel egyre rosszabbul lettem. Hánytam, mászkáltam, picit fájt. Ekkor már elkezdtem nagyon félni. Sétáltam a lakásban, és simogattam a hasam, ébresztgettem a pici fiunkat a pocakomban, nem akart mozdulni. Elmondhatatlan, hogy ekkor már mit éreztem. Pánikba estem, még lehajoltam, hogy valamit beteszek a táskába, akkor elöntötte valami a lábam, meleg volt. Az első gondolatom, hogy a magzatvíz, és azonnal indulhatunk, megszületik a pici. De nem víz volt, hanem vér. Kiabáltam a férjemnek, hogy azonnal menjünk. Én tudtam, hogy nagy baj van, őt próbáltam nyugtatni, hogy előfordul, hogy vérrel folyik el a magzatvíz. 35 percig tartott az út a kórházig, nagyon siettünk, de nekem nagyon hosszúnak tűnt. Nem mertem megszólalni, csak ültem a kocsiban és imádkoztam (már nagyon régen tettem ezt). Végre beértünk, a nővérke látván mennyire vérzek azonnal riasztott mindenkit. Innentől már nem emlékszem mindenre tisztán. Azt tudom, hogy meghallgatták a szívhangját, és nagyon halványan még hallatszott valami kis dobogás. Nem tudtam megszólalni se, csak feküdtem ott, mint egy darab fa, remegtem, és hallgattam, hogy miket mondanak fölöttem. Azonnal elaltattak, és megcsászároztak. Felébresztettek a műtét után még ott, de még nem mondtak semmit, az őrzőben árulta el a doki, aki műtött, hogy a baba meghalt... azt nem tudom leírni, hogy ekkor mit éreztem. Kiderült, levált a méhlepény, először befelé véreztem. Mire a műtétre került a sor, már én is életveszélyben voltam. Csak annyit tudtam kérdezni, hogy a méhemmel mi lett. Megnyugtattak, hogy rendben van.
A következő pár nap maga volt a pokol. Gyógyultam igaz kintről, de amit odabenn éreztem…
Miért nem tudtam, hogy baj van, hisz szültem már, milyen anya vagyok én…
Hazajöttem, és az egyetlen dolog, ami tartotta bennem a lelket a kisfiunk volt, aki ott ugrált mellettem. Neki elmondtuk, az elején, hogy egy baba nő a pocakomban, aki az Ő „kistesója” lesz. Nem tudom mennyit fogott fel belőle. Azt nem árultuk el neki, hogy meghalt, de amikor rákérdezett, hogy hol van, azt mondtuk a csillagok között, és együtt meg is néztük.
Most már lassan egy éve ennek a szörnyűségnek, és újra próbálkozunk. Nagyon vágyom egy babára, hisz már szinte a kezemben érezhettem. Őt nem láthattam. Most már nagyon szeretnék újra terhes lenni, gondolom ez fogja a vesztemet okozni, és ez miatt nem fog hamar összejönni. Ez az örökös várakozás kikészít. De nagyon bízom ugyanakkor, hogy egyszer csak összejön. De ha összejön milyen 9 hónap vár ránk…már most félek. De annyira akarok újra kisbabát, hogy le kell küzdenem ezt a félelmet valahogy, de hogyan???
Köszönöm, hogy elolvastátok a cikkemet.
(A cikket beküldte: beuanya)



Életem legfájdalmasabb percei
Már több mint négy éve, hogy együtt vagyunk a párommal és egy éve, hogy eljegyeztük egymást. Kb. olyan két éve döntöttük el, hogy jöhet a baba a mi életünkbe is. Nagyon sokáig nem jött, hiába próbálkoztunk. Aztán két év után eldöntöttük, hogy akkor várunk vele,... »

Kicsilánykám születése
2009. február 15-re voltam kiírva, de a mi angyalkánk nem jelezte, hogy nagyon ki akart volna bújni. Ezután egy héttel kicsit felgyorsultak az események és kicsivel több mint 6 óra alatt megszületett, elsőre nem is olyan rossz idő... »




Minden jog fenntartva © 2020, www.anyaleszek.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) anyaleszek.hu | WebMinute Kft.