|
|
Kategória: A baba elvesztése Kistesó a csillagok közöttEgy nagyon szomorú történetet szeretnék megosztani Veletek, mely velünk történt közel egy éve, s amit még mindig nagyon nehéz feldolgoznunk.Biztos többen vagyunk úgy, hogy már előre eldöntjük, hogy hány gyereket szeretnénk, milyen korkülönbséggel. Ezzel én is így voltam, de az élet közbeszólt... Semmi gondom nem volt, jól éreztem magam a bőrömben. A 36. héten első CTG-re mentem. Bár a pici nem nagyon volt aktív, talán aludt, de a ctg szerint minden rendben volt. Azon az estén picit tévéztem, aztán lefeküdtem aludni. Vagyis csak próbáltam, mert valahogy nem éreztem jól magam. Nem volt kényelmes sehogy a fekvés, de nem csoda, hisz már a végén jártunk. Keménynek éreztem a hasam, de nem voltak fájásaim. Éjjel egyre rosszabbul lettem. Hánytam, mászkáltam, picit fájt. Ekkor már elkezdtem nagyon félni. Sétáltam a lakásban, és simogattam a hasam, ébresztgettem a pici fiunkat a pocakomban, nem akart mozdulni. Elmondhatatlan, hogy ekkor már mit éreztem. Pánikba estem, még lehajoltam, hogy valamit beteszek a táskába, akkor elöntötte valami a lábam, meleg volt. Az első gondolatom, hogy a magzatvíz, és azonnal indulhatunk, megszületik a pici. De nem víz volt, hanem vér. Kiabáltam a férjemnek, hogy azonnal menjünk. Én tudtam, hogy nagy baj van, őt próbáltam nyugtatni, hogy előfordul, hogy vérrel folyik el a magzatvíz. 35 percig tartott az út a kórházig, nagyon siettünk, de nekem nagyon hosszúnak tűnt. Nem mertem megszólalni, csak ültem a kocsiban és imádkoztam (már nagyon régen tettem ezt). Végre beértünk, a nővérke látván mennyire vérzek azonnal riasztott mindenkit. Innentől már nem emlékszem mindenre tisztán. Azt tudom, hogy meghallgatták a szívhangját, és nagyon halványan még hallatszott valami kis dobogás. Nem tudtam megszólalni se, csak feküdtem ott, mint egy darab fa, remegtem, és hallgattam, hogy miket mondanak fölöttem. Azonnal elaltattak, és megcsászároztak. Felébresztettek a műtét után még ott, de még nem mondtak semmit, az őrzőben árulta el a doki, aki műtött, hogy a baba meghalt... azt nem tudom leírni, hogy ekkor mit éreztem. Kiderült, levált a méhlepény, először befelé véreztem. Mire a műtétre került a sor, már én is életveszélyben voltam. Csak annyit tudtam kérdezni, hogy a méhemmel mi lett. Megnyugtattak, hogy rendben van. A következő pár nap maga volt a pokol. Gyógyultam igaz kintről, de amit odabenn éreztem… Miért nem tudtam, hogy baj van, hisz szültem már, milyen anya vagyok én… Hazajöttem, és az egyetlen dolog, ami tartotta bennem a lelket a kisfiunk volt, aki ott ugrált mellettem. Neki elmondtuk, az elején, hogy egy baba nő a pocakomban, aki az Ő „kistesója” lesz. Nem tudom mennyit fogott fel belőle. Azt nem árultuk el neki, hogy meghalt, de amikor rákérdezett, hogy hol van, azt mondtuk a csillagok között, és együtt meg is néztük. Most már lassan egy éve ennek a szörnyűségnek, és újra próbálkozunk. Nagyon vágyom egy babára, hisz már szinte a kezemben érezhettem. Őt nem láthattam. Most már nagyon szeretnék újra terhes lenni, gondolom ez fogja a vesztemet okozni, és ez miatt nem fog hamar összejönni. Ez az örökös várakozás kikészít. De nagyon bízom ugyanakkor, hogy egyszer csak összejön. De ha összejön milyen 9 hónap vár ránk…már most félek. De annyira akarok újra kisbabát, hogy le kell küzdenem ezt a félelmet valahogy, de hogyan??? Köszönöm, hogy elolvastátok a cikkemet. (A cikket beküldte: beuanya)
|