Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ




Kategória: Szüléstörténetek

Háborítatlanságra készülve

Mostanában újra, hála a médiának, ismét a középpontba került az otthonszülés, vagyis a háborítatlan, bábás szülés lehetősége. Végre született egy rendelet is, amit valószínűleg bőven alakítgatnak még, de legalább nem tekintenek bűnözőként többet azokra a szülőkre, akik így szeretnék világra hozni gyermeküket.

2009 áprilisában tudtam meg, hogy kislányom végre úton van hozzánk. Vártunk rá, szerencsére csak 3 hónapot és már jött is.
Már a fogantatása előtt tudtam, hogy a megszületése a legnagyobb csoda kell, hogy legyen az életünkben. Elolvastam mindent, amit csak lehetett a szüléssel kapcsolatban, de a legcsodásabb kórházi élményből is, számomra hiányzott valami. A csoda. Ami elveszett a gépek, a rutin beavatkozások, és a kapkodás közepette.
Ezért kerestem már a terhességem elején is azt a lehetőséget, amivel ez megadatik majd számunkra. Így találtam rá, olyan szüléstörténetekre, amelyek otthon történetek. Ezekben annyi melegséget, nyugalmat és boldogságot láttam, ami számomra is választandó úttá tette az otthonszülést.
A várandósságom a legtökéletesebben haladt, minden előírt vizsgálaton részt vettünk, csak választott orvosunk nem volt. Néztek így, néztek úgy, vettek vért, mértek és mindig közölték, hogy minden a legnagyobb rendben. Én pedig jókat csodálkoztam, hogy miért is mondják, hiszen én tudom! Az én kisbabám lesz a legtökéletesebb, legcsodásabb baba, mi mindent tudunk egyeztetni, ő az én részem, legapróbb rezdüléseiről is tudok, tulajdonképpen felesleges ez a sok vizsgálat. Nálam jobban egyetlen gép vagy mérés sem tudhatja, miként érzi magát odabent.
Sokszor elnéztem a várakozó anyukákat, arcukon azzal a feszültséggel, hogy vajon mit mond majd az orvos? És nem értettem, hiszen ott a pocakban a baba, érzi és érti őt, vajon miért nem hisz neki?
Én hittem az én csöppségemnek, bíztam benne és hittem abban is, hogy minden baba pontosabban tudja minden orvosnál, hogy mikor és miképp kell megszületnie.
Készültem a háborítatlan szülésre, olvastam és tanultam, jelentkeztem egy tanfolyamra is, ami a bábával történő szüléskísérésre készít fel.
Nagyon tetszettek az ott elhangzottak, szívemből beszéltek az előadók és biztossá tettek a döntésemben.
A férjem, szerencsére, maximálisan kiállt a döntésem mellett és magáénak is tudta tenni. Az ő véleménye szerint, egy édesanyánál jobbat senki nem akarhat a gyerekének, ezért ha én így látom jónak és biztosnak, akkor ő támogat mindenben. Hálát is adtam a sorsnak, amiért ilyen párt rendelt mellém. Persze a családnak és a barátoknak nagyobb falat volt az otthonszülés lehetősége, bolondnak is néztek miatta, de mi kitartottunk.
2009. szeptember 20-án viszont megtörtént az, amire egyikünk sem számított. Egy átlagos nap után este aludni mentünk. Éjfél körül wc-re kellett mennem, és észrevettem, hogy vérzek!
24. hét 4. napján tartottunk, semmi görcs vagy egyéb tünet nem követte, de egyértelműen vér volt. Nem túlságosan nagy mennyiség, csak annyi, hogy azonnal halálra váljak.
Ébresztettem a páromat és rohantunk a kórházba. Mi az István kórházhoz tartozunk területileg. Leszámítva egy-két laborvizsgálatot soha nem voltam ott, nem ismertem senki és nagyon féltettem a babámat.
Szerencsére gyorsan beértünk és a szülőszobán azonnal meg is vizsgáltak. A méhszáj zárt, ami nagyon jó - mondta az ügyeletes doki. Még egy ultrahangot csinálunk. Az ultrahang eredménye viszont már nem volt ennyire tökéletes. Pontszerűen bevérzések vannak a méhlepényen, ami a fenyegető lepényleválás jele - ismét az ügyeletes. Azonnal mentőt hívott nekem és átszállítottak az 1. Sz. Szülészeti Klinikára, mivel az Istvánban nincsen PIC, és ott jobb helyen leszek, ha mégis meg kell születnie a kicsinek.
Míg vártunk a döntésre végig egyezkedtem a kislányommal, hogy ne rohanjon még, most nagyon gyenge és picike lenne. Mondanom sem kell, hogy akkor sem és azóta se hallgat rám:) A Baross u.-ban ismét megvizsgáltak és azt mondták sajnos tökéletes volt a diagnózis. Maradnom kell, kapok tüdőérlelő injekciót, magnéziumot és görcsoldót. Szigorúan feküdnöm kell, egyelőre a wc-re sem kelhetek fel, meg kell próbálni bent tartani még azt a babát anyuka! Az ügyeletes orvos, pedig még sosem látott, hihetetlen kedvesen és megértően viszonyult hozzánk. Minden lépéséről előre tájékoztatott, pontosan elmondta mi miért történik. Elmondtam neki cserébe én is, hogy otthonszülésre készültünk, homeopátiás szerekkel, bábával és segítőkkel, gyógyszerek nélkül. Egyébként is, elég tudatosan élünk, én zsigerből elutasítok mindenféle gyógyszeres kezelést, amíg csak lehetséges.
A doktor úr erre nem rendezett kirohanást, nem tartott kiselőadást saját felelőtlen viselkedésemről, csak szépen higgadtan meggyőzött, hogy itt most sok minden nem az én döntésemen múlik. Három lehetőség van. 1. megindul a szülés és koraszülöttként világra jön a kislányom, a legjobb esetben is napokig lélegeztetve, 2. leválik a lepény, ami azt jelenti, hogy azonnal tolnak a műtőbe, mert különben belehalunk mindketten, 3. megpróbálok bízni benne és megteszek mindent, amit kér, és akkor talán még kap egy kis időt a babám.
Mindezt olyan nyugalommal és tárgyilagos meggyőzéssel, hogy bennem szemernyi kétség sem maradt - rá kell hagyatkoznom. Holott ezt utálom a legjobban. Ha mások döntenek felettem és nincs beleszólásom a sorsomba.
A szülőszobán töltöttük az éjszakát, kaptam infúziót, injekciót és megismerhettem az ágytálat is. Közben a babám folyamatosan mocorgott, a CTG-n át hallhattam a kis szívének dobbanásait. Minden egyen dobbanás azt mondta nekem, hogy nyugi, itt vagyok, rendben vagyok, nem lesz semmi baj.
Reggelre, sajnos, erősebbé vált a vérzés. Még egy ultrahangot csináltak és azt mondták délutánra megszületik a kislányom. Ekkor ijedtem meg igazán, mert éreztem, hogy a baba még maradni akar! Kértem a dokit, hogy ismételjék meg a vizsgálatot később, mert én tudom, hogy a kislányom még nem akar megszületni! Délután mindenképpen megnéznek, ha addig nem válik életveszélyessé az állapotunk - így a válasz.
Férjem maradhatott velem. Beszéltünk-beszéltünk és féltünk a jövőtől. Egyre csak erősködtem, hogy a baba még nem akar kijönni, érzem, és így nem hagyom, hogy császározzanak!
Aztán 11-kor egyik pillanatról a másikra egy pukkanással elfolyt a magzatvizem. Görcsök, fájás semmi nem követte, csak egy csomó véres víz. Én annak hittem. Akkora mennyiség volt, hogy más nem is lehetett. Azonnal hívtuk a nővért, aki rohant az akkor még dolgozó ügyeletes dokiért, aki először látott. Szinte az ajtóból azt mondta, nem lesz semmi baj, nyugodjak meg, megnézi pontosan mi is történt.
Amíg az ágyban feküdtem nem is éreztem semmit, de a vizsgálat után azonnal a műtőbe toltak. Lepényleválás. Amikor át kellett mászni a másik ágyra, egy pillanatra elájultam. Azonnal elaltattak és vágtak is.
Így született 2009. szeptember 21-én 11.30-kor a kislányom. 30 cm-rel és 710 gramm súllyal.
Két hetet töltött lélegeztető gépen, túljutott egy tüdőgyulladáson, vérátömlesztésen, pelenkakiütésen, hasmenésen - de végül 2009. december 21-én, 2490 grammal hazahozhattuk. Azóta egy csodaszép, egészséges kislánnyá vált, aki örökmozgó és fáradhatatlan.
Örülök neki, hogy ennyire értő és biztos kezekbe kerültünk ebben a vészhelyzetben, ezúton is köszönöm dr. Bőzének a segítséget és emberséget, a PIC minden dolgozójának pedig a szakmai hozzáértést és hihetetlen kedvességet.

Pozitívan csalódtam a kórházban. Szép emlék ennek ellenére, nem lett a kislányom születése. Két hónapig minden telefoncsörgésre összerezzentem, minden látogatásra rohantam, sokszor a folyosón vártam a következő lehetőséget, hogy együtt lehessünk. Inkubátoron keresztül, a kezét simogatva, de együtt. Október vége volt, mire először szoptathattam.
Nem vesztettem el a reményt, hogy egyszer átéljem én is a szülés csodáját. Zsebibaba már elég nagy, tervezgetjük a kistestvért. Természetesen háborítatlanul, de már nem esek pánikba a kórház lehetőségétől sem.
(A cikket beküldte: Nikolett5)



Réka baba története
A mi kis Manónk nem akkor jött, amikor terveztük, de így is tökéletes majdnem minden. Hosszú készülődés előzte meg az érkezését, az egész család izgult már, hiszen első unoka, első dédunoka (kivéve apósom anyukájánál). Minden elő volt készítve a mi kis Réka babánknak. »

Amniocentézis 2
Mivel az első gyermekünk down-szindrómával született nem volt kérdés, hogy utána minden terhességemnél megcsináltatjuk az amniocentézist még akkor is ha 1 % a vetélési kockázat. 2012 áprilisában ismét pozitívat teszteltem. »




Minden jog fenntartva © 2021, www.anyaleszek.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) anyaleszek.hu | WebMinute Kft.