Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kategória: A baba elvesztése

Életem legfájdalmasabb percei

Már több mint négy éve, hogy együtt vagyunk a párommal és egy éve, hogy eljegyeztük egymást.
Kb. olyan két éve döntöttük el, hogy jöhet a baba a mi életünkbe is. Nagyon sokáig nem jött, hiába próbálkoztunk. Aztán két év után eldöntöttük, hogy akkor várunk vele, tovább tanulok (ugyanis még suliba jártam valamilyen szinten) és ha megvan mindenünk, akkor jöhet.


De rá pár napra nagyon rosszul voltam, a mensesem nem jött meg, ötpercenként pisilni jártam (pedig én nagyon ritkán jártam azelőtt), akkor már tudtam, éreztem, hogy babát várok. Nagyon boldog voltam, de még senkinek nem beszéltem róla. Eltelt pár nap és a párom is észrevette, hogy hányingerem van állandóan, nem tudok enni rendesen, mert a hányingertől nem tudtam. Akkor már ő is sejtette, hogy valószínűleg terhes vagyok. Ő is nagyon boldog volt. Vettünk tesztet és kimutatta a két csíkot, valahogy nem akartam elhinni, olyan hihetetlen volt... Ezért vettünk még egyet és hát ott is két csík jött ki. Boldogok voltunk.
Orvoshoz még nem akartam menni, mert tudtam, hogy még fiatal terhes vagyok, ezért várni akartam. Aztán egy nap rózsaszínes folyásom volt, akkor egy kicsit megijedtem. Bementünk a kórházba és az orvosom mondta, hogy 6 hetes terhes vagyok. Semmi baja a kicsinek, jól van. Ezt az UH is megerősítette. Boldogan mentem másnap a védőnőhöz, aki nagyon sok tanáccsal ellátott. Hozzáteszem, hogy az én drága nővérkém is védőnő.. És tőle is nagyon sok tanácsot, baba újságokat, cikkeket kaptam.
Egy pár napra rá a sógornőm vitte a kicsiket vissza a kórházba ellenőrzésre, ezért én is hamarabb felkeltem. Amikor bementem a wc-re, újból rózsaszín folyásom volt, de sokkal több, mint a múltkor volt. Ezért bementem én is az orvosomhoz. Akkor se látott semmit, az UH se mutatott semmi elváltozást. Ezért hazamentem. De szigorú ágynyugalmat irt elő az orvos és pihenést. Én be is tartottam, feküdtem, pihentem (bár akkoriban nagyon sok stressz ért, családi problémák miatt).
Aztán teltek-múltak a napok, jártam ellenőrzésekre, UH-ra, védőnőhöz és már szépen látszódott a pocikám. Ugyanis elég vékonyka vagyok és ezért már szinte 10 hetesen szép pocim volt. Tervezgettük, hogy mit veszünk majd idővel a kicsinek, hogy mi legyen a neve. Esténként arról álmodoztam, hogy milyen lesz majd, ha megszületik és ott fog mellettem alukálni. Gyönyörű érzés volt. Jött a karácsony és arra gondoltunk, hogy jövő ilyenkor a mi kisbabánk már fél éves lesz. Jött a szilveszter, a baráti társaságunkkal egy jó kis házibulit tartottunk. Persze semmi alkohol.
Jött anyukám születésnapja és mi vettünk egy kis cipőt, amivel bejelentettük nekik, hogy jön az unoka. Apukám nagyon boldog volt, mivel ő már nagyon szeretett volna és hát anyukám is. Aztán eljött egy vasárnap, 2010. január 3. Beteg lettem, lázas voltam, nagyon gyenge voltam. Estére már jól voltam készültünk haza, amikor felálltam a számítógép elől, olyan érzésem volt, mintha megjött volna. Oda kaptam, de akkor még nem vettem észre, hogy vérzek. Bementem a wc-re és akkor már láttam, hogy ömlik a vér belőlem! Elkezdtem sírni, aztán üvölteni, hogy ömlik a vér... Azonnal hívták a mentőket, hamar be is értünk. Megvizsgált a doktornő és azt mondta, hogy a baba jól van. Átmentünk UH-ra és ott is az derült ki, hogy jól van. Sőt annyira ficánkolt, hogy a doktornő alig tudta megnézni… Ezt sose fogom elfeledni.
Bent kellett maradnom a kórházba megfigyelésen. Kaptam vérzéscsillapítót, láz ellen, ugyanis lázas is lettem megint. Másnap közölték velem, hogy húgyúti fertőzésem van és innentől kezdve Istenre van bízva a kicsi. Nagyon megijedtem, de imádkoztam, hogy ne legyen semmi baja a kicsinek… Minden nap lázas voltam, tömték belém a gyógyszereket. Ráadásul egy nap kétszer is belázasodtam. Aztán még kétszer bevéreztem. Mennem kellett UH-ra a 12 hetes genetikai vizsgálatra, de nem csinálták meg, mert csak 11 hetes voltam. De a baba jól volt, akkor is ficánkolt. Aztán rá két napra menstruációs görcseim kezdtek lenni. Mondta a sógornőm, hogy nézzem hány percenkét jön, mert ha folyamatosak, akkor valami baj van.
De nem voltak azok... Másnapra erősödtek és be is véreztem. Az orvos előírt másnapra egy UH-t, hogy megnézzük a baba jól van-e.
Sose felejtem el azt a borzalmas napot, 2010. január 11. örökre a lelkembe férkőzött... Jött az orvos, és amikor a monitorra nézett közölte velem, hogy sajnálom Éva nincs szívhang... Senkinek nem kívánom azt az érzést, amit én ott átéltem... Elkezdtem sírni és már nem is tudtam rá figyelni. Hívott egy másik orvost, mert ilyenkor az a szokás, hogy megerősíti, hogy tényleg így van-e. Sajnos ő is csak megerősítette. Ordítva mentem fel az osztályra és csak sírtam és sírtam és sírtam... nem akartam elhinni és nem is tudtam elhinni.
Szóltak a páromnak is, és amikor megjött, azt gondoltam magamban, hogy nem tudtam megadni neki, amire vágyott. De ő segített nekem, hogy túléljem azt a borzalmas napot. És az én drága anyukám... Hajnalig ült az ágyam mellett és csak nézte, hogy szenvedek. Hiába próbált segíteni nekem, nem tudott. Egész nap szülési fájdalmaim voltak, a végén már percenként jött. De még nagyobb volt az a fájdalom, amit a szívemben éreztem..
Ráadásul közölte velem az orvos, hogy kapok egy tágítót, aminek 6 órán keresztül fent kell lennie, hogy meg tudjanak műteni. Este 9 órakor megvizsgált a doktornő és mivel már nagyon ki voltam tágulva, már tágítót se kaptam, azt mondta hogy azonnal a műtőbe kell mennünk. Akkor már véreztem is, a baba már nagyon ki akart jönni sajnos.. Szóval bevittek a műtőbe és én ott feküdtem és azon gondolkoztam, hogy fogom ezt a borzalmas napot kitépni a szívemből. Aztán mikor felébredtem, nagyon üresnek éreztem magam, mintha egy darabot téptek volna ki belőlem…Másnap hazaengedtek.
De mindig csak arra tudtam gondolni, hogy már nincs többé a babám, elveszítettem. Mindig csak sírtam, sírtam. A párom vigasztalt és mondogatta, hogy megpróbál mindent, hogy ne essek depresszióba, mert ha beleesek ilyen gyengén, talán soha nem lábalok ki belőle.
Nagyon sokat segített és talán még jobban megszerettük egymást, a borzalmas fájdalmaink után.. Visszamentem ellenőrzésre és véletlenül megláttam a szövettani eredményt a babáról, kisfiú lett volna... Hazáig végigsírtam az utat, a párom vigasztalt. Egy kicsit újból visszaestem.
De nemrég volt egy beszélgetésünk és megbeszéltük, hogyha az orvos is azt mondja, akkor újból próbálkozunk. Ettől most új erőre kaptam, és remélem, hogy ezúttal nem lesz semmi baj. És végre én is anyukája lehetek egy gyönyörű babának... A második babánknak... mert azt, hogy előtte volt egy másik babánk, azt soha nem fogom tudni elfeledni... Ez örökre beleégett a lelkembe. De remélem, nemsokára megint boldogok lehetünk.
(A cikket beküldte: Évike21)



Várva várt terhességem és a missed ab
Nem is olyan régen írtam egy cikket, melyben kértem a gólyát, látogasson el hozzánk. Megtörtént a csoda, április elején pozitívat teszteltem, de az öröm nem tarthatott sokáig. Szomorú történetünket nem ajánlom olvasásra kismamiknak vagy babára vágyakozóknak. Önző... »

Szülés utáni és közbeni élmények
Az én történetem sajnos nem kezdődik jól, de jó véget ért. Szerencsére vannak még normális orvosok, akik tényleg a beteggel foglalkoznak. Remélem mással nem történnek ilyen események és pozitív élményeket szereznek. »





Minden jog fenntartva © 2020, www.anyaleszek.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) anyaleszek.hu | WebMinute Kft.