Weboldalunk egyes szolgáltatásainak és funkcióinak eléréséhez cookie-k használata szükséges. További információ






Kategória: A baba elvesztése

Egy kisfiú története...

Életünk legboldogabb időszaka volt a terhességem. Minden annyira csodálatos volt, és annyira meseszerű! Egy nő igazán csak akkor tudja meg, milyen jó nőnek lenni, mikor egy kis csoda kopogtat, hogy: Sziasztok, itt vagyok. Titeket választottalak szüleimnek, mert annyira szeretlek titeket! Annyira csodálatos dolog az Anyaság. Sajnos soha nem ismerhettem meg a kisfiamat!

A történetünk 2008. január 23.án kezdődött...amikor is már egy hete késett a "nem várt". Reggel gyorsan még suli előtt berohantam a DM-be, vettem egy tesztet. Az első óra előtt meg is csináltam. Álmomban sem gondoltam arra, hogy pozitív lesz, de az lett. És ekkor megfordult velem a világ. Egyszerre éreztem azt, hogy mennyire boldog vagyok, és azt, hogy nem vagyok még ehhez túl fiatal? Legelsőnek a barátnőm tudta meg, aki annyira boldog volt. Nem sokkal késöbb felhívtam a barátomat, aki mára már a férjem. Ő meglepődött, de azt mondta, hogy várjuk meg, mit mond majd az orvos. Alig bírtam aznap este aludni. Másnap az első dolgom a dokihoz vezetett, aki megerősítette a pozitív tesztemet. Közölte: Négy hetes terhesség...még nincs szívműködés. Várjunk még három hetet, jöjjek vissza. Hát mit mondjak, pokol volt az a három hét, de boldog voltam, hisz ANYA lettem. Közben jöttek a szokásos rosszullétek, amiket elég nehezen viseltem...
Három hét múlva visszamentem, és akkor az ultrahangon láttam másodszor az én édes pici BABÁMAT! És igen, dobogott a pici szívecskéje! Annyira boldogok voltunk!
Az első jelenésem a védőnőnél...nagyon büszke voltam, hogy kismama vagyok. Izgalommal vártuk a 12. heti uh-ot, ahol mindent rendben találtak.
Én még eközben mindig küszködtem a rosszullétekkel...
A 16 hetes AFP vizsgálatom értéke magas volt, ezért genetikai uh-ra kellett mennünk Pécsre.. De elötte volt a 20 hetes uh, ahol meg mondták, hogy kislány: És én ismét annyira BOLDOG VOLTAM!
A genetikai ultrahangon is azt mondták, ez bizony egy kis hercegnő! De teljesen egészséges, nyugodjak meg.
2008. június 14.-én volt az esküvőnk. 25.-én elmentünk babamozizni is, ahol hidegzuhanyként ért minket a tény, hogy a mi kis Nórikánk, nem is Nórika, hanem Atika! Persze, nem hittünk a szemünknek, meg az orvosnak sem, így három héttel késöbb Pécsen ismét elmentünk, egy 4D-s ultrahangra, ahol megerősítették, hogy a mi kis hercegnőnk egy kis vitéz! Ismét annyira boldogok voltunk, minden olyan tökéletes volt...a 36.heti ultrahangon a picikénk mért súlya 3300 gramm volt.
Az én Édes pici fiacskám, úgy gondolta, nem a kiírt időpontkor érkezik, hanem négy héttel hamarabb. Szeptember 26.-ára voltam kiírva. Ő augusztus 29.-én hajnalban azt gondolta, készülj anya, érkezem. Ki gondolta volna, hogy bármi baj is történhet...
A férjem hajnali 2-kor bevitt a kórházba, akkor 25 perces fájásaim voltak, rögtön néztek NST-t, minden rendben volt, igaz kicsit egy pillanatra lement a Drága szívhangja. Azt mondták, pihenjek, ezek még nem igazi fájások, hiszen az NST nem mutatott semmit sem. A férjemet hazaküldték, az orvosomnak sem szóltak. Innentől kezdődött a pokol...a fájások már nem fájások voltak, hanem folyamatos görcsök...állandóan hánytam. A WC-ben a földön fetrengtem a fájdalomtól, senki még csak rám sem nézett. Egyedül voltunk ketten a kicsimmel...és ekkor még nem is sejtettem, hogy ő már valószínű nincs velem.
Kiabáltam a szülésznőnek, aki nagy nehezen meghallotta(kb. háromszor kiabáltam neki), hogy hozzon nekem vizet...hozott is, majd kérdezte, hogy vagyok...mondtam, nem jól, nagyon fáj...ekkor ő becsukta az ajtót én meg ottmaradtam a földön a wc-ben. Egyszer csak berontott, hogy álljak fel, mert meg akar vizsgálni, mondanom sem kell, nem bírtam felállni...már sírtam a fájdalomtól. Nagy nehezem felmásztam az asztalra, hogy megvizsgáljon...nagyon fájt. Nem érte le a méhszájamat, a másik szülésznő sem...hívták az orvost, nézze meg ő, hátha neki hosszabbak az ujjai...és ekkor még mindig zárt méhszáj.
Készültek, hogy csinálnak NST-t...negyed órán keresztül keresték a szívhangot, semmi. Aztán feljött egy másik orvos, azt mondta ultrahang. És ekkor kaptam a hidegzuhanyt, az én édes kisfiamnak nem volt szívhangja. Letoltak a másik ultrahangba, hogy hátha ott, de semmi. Nem is tudom, mit éreztem akkor. Egy világ omlott össze bennem. Azt mondták, azonnal műtő, császár lesz.
Betoltak a műtőbe, és onnantól már nem emlékszem semmire. (Ez egy péteki nap volt, hajnalban.)
Engem másnap ébresztettek fel az altatásból (szombat reggel fél 10). Nem tudtam hol vagyok, miért vagyok ott, semmit. Rögtön ott termett az orvosom, akinek csak megköszönni tudok mindent. Ha Ő nincsen, talán én sem vagyok már...
Szóval ott állt az ágyam szélén, és én akkor már tudtam, hogy nagy baj van...közölte, a kisfiam meghalt. Legszívesebben őrjöngtem volna...de egyszerűen annyira hihetetlennek tűnt, de ami ezután következett...
Azt mondta az orvosom: Komplikáció lépett fel, sajnos a méhemet is ki kellett venni. DIC szindróma alakult ki(vérzékenység). Nagyon sok vért kaptam. Annyira dühös voltam...
A kisfiam lepényleválás miatt halt meg. A a méhlepény elkezdett leválni, ezért voltak a folyamatos görcsök. A vér, mivel zárt volt a méhszájam, nem kifelé, hanem befelé folyt, annyira roncsolódott a méhem, és annyira vérzett, nem tudták elállítani, ezért kellett kivenni, ez volt a baj okozója. Egyszerűen csak vérzett, vérzett vérzett, és nem tudtak mit csinálni, nem volt más választás.
A babám 3800 grammos és 54 cm volt...teljesen egészséges kisfiú, aki ma is köztünk lehetne, ha...
És most itt állunk mi, család és lehetőségek nélkül..hiszen soha többet nem lehet saját kisbabánk!
(A cikket beküldte: Gica86)



Egy baba elvesztésének a feldolgozása
32 éves vagyok, sajnos átéltem milyen elveszteni egy babát, igaz ennek 2 éve, de sokat gondolok rá. Úgy érzem, soha nem fogom őt elengedni, mert minden nap gondolok rá. Én nem tudom igazán megfogalmazni, mit érzek mikor erről beszélek, de jó, ha elmondhatom a... »

Túlzott gyógyszerbevitel és teherbeesésem
Sajnos magamban már letettem arról hogy én is anyuka lehetek. Nagyrészt most belátom, ezért én lettem volna a hibás. Kitartás kell az embernek és egy igazi társ, aki mindig mellette van, akármi is történik. Úgy érzem, az én párom megmutatta, hogy ő tényleg egy igazi társ. »





Minden jog fenntartva © 2018, www.anyaleszek.hu | Jogi nyilatkozat | Kapcsolat: info (kukac) anyaleszek.hu | WebMinute Kft.