Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kategória: Szüléstörténetek

Császáros szüléstörténet – a legnagyobb boldogság kezdete

Történetemet elsősorban azoknak ajánlom, akik a terhesség során szembesülnek vele, hogy nem szülhetik meg babájukat természetes úton, s úgy érzik, nehéz megbarátkozniuk ezzel a gondolattal. Én is ebben a cipőben jártam, szinte tragédiaként fogtam fel, hogy a babám császármetszéssel fog a világra jönni, mégis életem legszebb napjaként éltem meg a kisfiam születésének napját. Na de ne rohanjunk ennyire előre, nézzük, hogy is jutottunk idáig...

A hivatalos számítások szerint január 21-ére voltam kiírva.
Egy december eleji ultrahangos vizsgálaton az orvos elmondta, hogy mivel a baba még mindig farfekvéses, elég nagy méretű és a magzatvíz mennyisége valamivel kevesebb az átlagosnál, így már nem igazán van esély rá, hogy a baba beforduljon, így a legjobb, ha lélekben elkezdek felkészülni a császármetszésre. Teljesen sokkhatásként ért ez a mondat, sírva jöttem ki a rendelőből. Hetekig tartott, mire feldolgoztam ezt a hírt, egyrészt nagyon szerettem volna természetes úton szülni, másrészt rettegek mindentől, ami egy műtéthez tartozik, a császármetszés gondolata maga volt számomra a rémálom.
Nem sokkal karácsony előtt, a decemberi 21-i ultrahang vizsgálaton jött az újabb nem túl jó hír, megállapították, hogy a méhlepény már 3-as érettségű, egyáltalán nem biztos, hogy végig el fogja tudni látni a babát. A baba ekkor már az ultrahang vizsgálatok szerint szép nagyra nőtt, így nem kellett nagyon megijedni az érett méhlepénytől, annyi volt a következmény, hogy jobban nyomon kellett követni a terhesség utolsó szakaszát.
Az orvosomnak (aki nem azonos az ultrahangot végző orvosokkal) sikerült megnyugtatnia, hogy az érett méhlepény az égvilágon semmit nem jelent, ebben az állapotában még kitűnően elláthatja nagyon sokáig a babát, simán túl is hordhatom. Figyelnem, számolnom kellett minden nap a magzatmozgásokat (az orvosommal egyeztetett módszerrel), így teljesen nyugodt voltam, elutaztunk karácsonykor, voltunk szilveszteri házibuliban, és viszonylag nyugodtan (igaz, már nyűgösen) teltek a terhesség utolsó hetei. Januárban is teltek-múltak a napok, és egyre inkább látszott, hogy a december eleji ijedtség teljesen alaptalan volt, a méhlepény gyönyörűen ellátta a babát, aki még semmi jelét nem adta annak, hogy kíváncsi lenne a világra. Az orvosom nem akarta előre kitűzni a szülés napját, így csak vártunk és vártunk…
Január 18-án csörgött a telefonom, a szülésznőm hívott, hogy elmondja, beszélt az orvosommal, és meggyőzte, hogy írják ki a császármetszés napját csütörtökre, jan. 21-re (a névnapomra :)). Mivel természetes szülésről szó sem lehetett (a farfekvés mellett a baba nagy feje orvosi szempontból teljesen kizárta a természetes szülés lehetőségét, igaz, én a farfekvéses szülést kisebb fejű baba esetén sem vállaltam volna), és aznap betöltöttem a 40. hetet, így az orvosom is úgy döntött, igazából nincs mire várni. Izgatottan teltek terhességem utolsó napjai, próbáltuk felfogni, hogy csütörtökön a karjainkban tarthatjuk a babánkat. Izgultunk, hogy addig már magától ne induljon be a szülés, mert a férjem épp egy betegségből lábalt ki, s nem szerettük volna, hogy ne jöhessen be a kórházba.

Január 20-án, szerdán délben be kellett mennem a kórházba egy vizsgálatra, a programozott császárosoknál egy nappal a műtét előtt zajlik az adminisztráció és ekkor mutatnak be a főorvosnak is, megindokolva a császármetszés szükségességét. Megkaptam az ágyamat, át kellett öltöznöm hálóingbe, de úgy mentem be a kórházba, hogy csak 1-2 órás a folyamat, utána még hazamehetek, és másnap reggel fél 6-ra kell visszamennem. Ekkor jött a meglepetés: a főorvosnak azon a napon pattant ki a fejéből, hogy a programozott császárosok már nem mehetnek haza előző nap, így bent kellett maradnom. A férjem hozta utánam a kórházi csomagomat, hiszen én egyetlen hátizsákkal érkeztem. Igazán el sem köszönhettünk egymástól, mert a H1N1 miatt épp látogatási tilalom volt a kórházban, így a párom épp csak odaadta a táskákat, adott egy puszit, beszéltünk pár mondatot, de engem már zavartak is vissza a nővérek a folyosóról a gyermekágyi osztályra. Nagyon nehéz este és éjszaka következett, nagyon keveset tudtam csak aludni, vártam, hogy megláthassam a babámat, aki 9 hónapja költözött a pocakomba, de rettegtem attól, hogyan fogom elviselni a következő napok fájdalmait, s a lelki nyomást, amit a műtét miatt éreztem.
A műtét 8.30-ra volt kiírva, de előre elmondták, hogy nagyon gyakran komoly csúszások is elő szoktak fordulni, mert ha valakinél sürgősségi császárra kerül sor szülés közben vagy egyéb okból, akkor természetes ők kerülnek először a műtőbe, illetve az is előfordulhat, hogy nincs szabad aneszteziológus, mert esetleg más osztályokon hirtelen annyi műtét van.

És elérkezett az idő, január 21. reggele. Ébresztőórára nem volt szükség, 5 órakor már javában ébren voltam, és vártam a szülésznőmet, aki valamivel 6 után kezdett előkészíteni a műtétre. Túlestem az első kellemetlenségeken (borotválás, beöntés), szerencsére ezt még egyáltalán nem éreztem vészesnek, így az első lépésen könnyen túl voltunk. :) Zuhanyzás után átmentünk a szülészetre, ahol elvileg egy szülőszobát is kaptam volna, ahol a férjemmel együtt várhattuk volna a műtét idejét, de hajnalban esett a hó, s ez rengeteg szülést beindított éjjel és hajnalban, ezért nem volt szabad szülőszoba. Így a 6 ágyas vajúdóba kerültem, ahol igen vegyes társaság vett körül. Volt, aki itt pihent a szülés után, mert a gyermekágyon nem volt szabad hely, volt, aki épp vajúdott, volt, aki napok óta bent volt a kórházban, mert elmúltak a fájásai. Így sajnos a férjem nem lehetett velem, amikor megkaptam az infúziót. Az infúzió bekötése elég nehezen sikerült, a csuklómnál nehéz volt vénát találni, és az is ugrált, így több sikertelen (és elég fájdalmas) tűszúrás után a szülésznőm úgy döntött, a könyökhajlatomba köti be az infúziót. Miután összeszedtem magam a csuklószúrásos szédülésből, jött az újabb – már valamivel elviselhetőbb – szúrás, és már folyt is az infúzió. Én a szülésznőmmel várakoztam bent, közben még lement egy kb. félórás NST, ami mindent rendben talált, és továbbra sem mutatta semmi jelét, hogy a baba már magától is szeretne kibújni. Még megitattak velem egy savlekötő folyadékot, erről azt mondták, hogy nagyon szörnyű, fémes íze lesz, tényleg nem volt finom, de az elmondások alapján sokkal rosszabbra számítottam, simán megittam volna belőle egy literrel is a tűszúrások helyett. Közben a férjem a folyosón várakozott, a szülésznőm hozzá is kiment, hogy megnyugtassa, minden rendben, s mikor visszajött, elmondta, hogy nem is tudja, melyikünk a sápadtabb. :) Nagyon féltem, hogy csúszni fog a műtét időpontja, hiszen hatalmas tumultus volt a szülészeten, éjjel is 5-6 császárra került sor. De aztán megérkezett az orvosom, viccelődött kicsit, még boldog névnapot is kívánt, és hamarosan meghozta a jó hírt: a műtő szabad, így készüljek, hamarosan indulunk is át. Még a vajúban találkoztam az aneszteziológussal is, ő is bejött bemutatkozni, nem találtam túlzottan szimpatikusnak, de reméltem, hogy tudja a dolgát.

A tervezett időponthoz képest körülbelül 5-10 perc csúszással a műtőben találtam magam, ahol ülnöm kellett, s az altatóorvos elmagyarázta, hogyan fog szúrni, mit kell csinálnom, hogyan kell tartani a hátamat. Azt hiszem, ez volt a legfélelmetesebb 10 perc a reggel folyamán, s a félelem mellett a hidegtől is reszkettem a jégveremnek tűnő műtőben. Aztán eljött az idő, szólt az orvos, hogy most fog szúrni, domborítsak, ne mozogjak. Éreztem egy tűszúrást a hátamban, ami tényleg semmivel sem volt fájdalmasabb egy bármilyen tűszúrásnál (sőt, a reggeli infúzióbekötésnél jóval kisebb fájdalommal járt) és sikerült mozdulatlannak is maradnom. Aztán éreztem nagyon tompán még egy szúrásszerű valamit, de ez már nem fájt, ez volt a gerincérzéstelenítő injekció, az előző az érzéstelenítő az érzéstelenítéshez. Ezután egy icipicivel nyugodtabb lettem, mert a műtétből a legjobban ettől a szúrástól rettegtem.
Utána lefektettek, hirtelen fölöttem termett millió lámpa és rengeteg orvos, nővér, úgy éreztem magam, mintha a Vészhelyzetben lennék.
A férjem mindeközben a műtő melletti szobában várakozott, egy üvegablakon keresztül végig láttuk egymást. Többször ránéztem, próbáltam mosolyogni is, tudtam, hogy ő sem nyugodtabb semmivel sem nálam. A hasam fölötti nagy lepedővel kettéválasztották számomra a teret, a fejemnél az aneszteziológus és a nővérek (illetve nem tudom, még kik voltak ott) álltak, ők a műtét során sokat beszéltek hozzám, és én is tudtam tőlük kérdezni, a lepedő túloldalán a két nőgyógyász állt, de mintha többen is lettek volna ott. A kezeimet leszíjazták, de akkor én ezt ott nem vettem észre, bár semmi bódító szert nem kaphattam a baba miatt, de mégis olyan állapotba kerültem, hogy a történések jó részét teljesen sikerült kizárnom. Egy hideg nedves vattával tapogattak, így ellenőrizték, hogy mennyire hat az érzéstelenítés, szerencsére teljesen jól reagáltam az érzéstelenítőre. Még csak félig hatott az érzéstelenítő, amikor az orvos feltette a katétert, de ez fájdalommal nem járt, csak később esett le, mi történt akkor.
Aztán egyszer azt éreztem, mintha egy vonalat rajzolnának a hasamra, a mellettem lévő orvos ezután bejelentette, hogy már fel is vágták a hasamat. Én korábban azt hittem, hogy pont az ilyesmi információk azok, amiket a legkevésbé sem szeretnék hallani, attól féltem, hogy sokkot kapok attól, hogy hallom, miket beszélnek az orvosok, mit csinálnak éppen. Érdekes módon az egészet egyáltalán nem úgy éltem meg, ahogy elképzeltem.
Az előbbi bejelentés nem megijesztett, hanem nyugtatólag hatott rám, mert azt a következtetést vontam le, hogy ez tényleg nem fájt. A műtő orvosok beszélgetéséből pedig semmit sem hallottam, olyan volt, mintha ők egy másik dimenzióban lennének, én csak a fejemnél lévőkkel kommunikáltam, azt sem hallottam meg, mikor a műtő orvos tőlem kérdezett valamit. A műtétnek ebben a szakaszában a mellkasomnál éreztem feszítő érzést, de megnyugtattak, hogy ez teljesen normális, úgyhogy nem aggódtam.
Utána éreztem kisebb húzogató, ráncigáló mozdulatokat, de csak finoman, egyáltalán nem olyan durván, mint ahogy ezt előtte másoktól hallottam, igazán még kellemetlennek sem nevezném. Ekkor tudtam, hogy hamarosan láthatom a pici babámat. És valóban, egyszer csak az orvos gratulált és a lepedő fölé emelte a KISFIAMAT. Egy gyönyörű kerek fejecskét láttam magam előtt, mivel nem kellett küzdenie, nem volt lila, nem volt eldeformálódva és nem volt nagyon magzatmázas sem. Bár nem sírt fel azonnal, ez nekem akkor fel sem tűnt, mert látszott, hogy teljesen jól van, kinti élete első pillanatában gyorsan pisilt, kakilt is egyet. :) Aztán gyorsan elvitték becsomagolni, hogy meg ne fázzon (ekkor már hallhattam a sírását), de nagyon hamar hozták is vissza, odaemelték az arcomhoz, megpuszilhattam, megsimogathattam (ekkor kiengedték a leszíjazott a kezemet, és csak arra kértek, hogy vigyázzak, ne nyúljak át a lepedő másik oldalára). Ekkor éreztem a kisfiam puha bőröcskéjét, még csak félig sikerült felfognom, hogy megszületett az én kicsikém, potyogtak a könnyeim. Ezután néztem a műtőben lévő órára, ami 9 órát mutatott, így megállapítottam magamban, hogy Bence kb. 8.58-kor születhetett, de az orvosnak másképp járhatott az órája, mert a hivatalos időpont 9 óra 2 perc. Bencét elvitték megvizsgálni, megmérni, ezt a férjem már végignézhette, majd nagyon hamar a kezébe is adták az icipici csomagot. (Annyira nem is icipici, 3,5 kg-os, 56 cm-es. :)) Én ettől kezdve csak őket figyeltem az ablakon keresztül, így a műtét további lefolyásából semmit sem érzékeltem. Láttam, ahogy az újdonsült apuka beszél a babához, engem is mutatott neki, integettek, mosolyogtunk egymásra, s láttam a páromon, hogy mennyire meghatódott és boldog. Azt sem tudom, mennyi ideig tartott a teljes műtét, annyit tudok, hogy az első fele, Bence megszületése rövidebb ideig tartott, mint a folytatás.

Vége lett a műtétnek, visszatoltak a szobámba, a műtősfiú átemelt az ágyamra, tettek a hasamra homokzsákot (ami nekem jó volt), bár ez csak később esett le. Aztán bejöhetett a szobába a férjem és a szülésznő meghozta Bencét is. Rátette a mellkasomra, a párom tartotta a fejét, mert én nem nagyon mozoghattam, így töltöttünk el együtt hármasban egy bő órát. A szülésznőm segített abban, hogy megpróbálkozzunk az első szopizással, de ez nem sikerült, mert Bence semmi másra nem vágyott, csak hogy aludhasson. Nála - talán a császár miatt - nem volt meg az újszülöttekre a születés után pár óráig jellemző éber állapot, édesen aludt a mellkasomon, és mi csak néztük és néztük, és nagyon boldogok voltunk.
Bence álmát a testem iszonyatos remegése sem zavarta meg, ez az érzéstelenítő mellékhatása volt, s szép lassan múlt csak el. Csodálatos volt az akkor eltöltött óra, s bár szomorú voltam, hogy a férjemnek el kell mennie és Bencét is elvitték, de boldog és viszonylag nyugodt voltam, így sikerült kicsit pihennem, mikor magamra maradtam.

A félelmem a műtét végével nem múlt el, mert rettentően féltem, hogy mit fogok érezni, ha elmúlik az érzéstelenítő hatása. Az infúzióban kaptam fájdalomcsillapítót, így nem volt elviselhetetlen a fájdalom, mikor kiment az érzéstelenítő. Este 6-kor jött hozzám a szülésznőm, hogy segítsen lábra állni, azt mondta, ha sikerül, már hozza is hozzám Bencét. Bár nem volt könnyű az első felállás (és azért az ezt követők sem), de ez sem volt annyira vészes, mint amire számítottam, viszonylag hamar sikerült, nem is szédültem, egyedül zuhanyoztam le. Felöltöztem, és a szülésznőm már tolta is be Bencét. Késő estig együtt voltunk, ekkor már a karjaimba vehettem, rendesen megnézhettem, s mikor ott tartottam a kezemben, nem éreztem fájdalmat, csak határtalan boldogságot…

Sosem gondoltam volna, hogy a császáros szülést így is meg lehet élni. Azt gondoltam, ez csak egy műtét, amit valahogy túl kell élni, s nem sok köze van az igazi szüléshez. Most már tudom, ez butaság, hiszen a műtőben ugyanúgy egy kis élet született, a világra jött egy apróság, akit annyira vártunk, és én részese lehettem élete első pillanatainak…
(A cikket beküldte: Korgó82)



Végre megszületett a babám: Petra
Olyan régóta vártam erre, hogy szinte el sem hittem, hogy terhes lettem, majd elrepült az a 9 hónap és eljött a nagy nap! Mielőtt az egész elkezdődött volna, sokszor azt hittem fájásaim vannak, de mivel mindenhol azt írták, hogy azok a fájások semmihez nem... »

Bébi mindenáron
Annyian vágynak sikertelenül bébire. Megértem mindenki elkeseredését ez ügyben. Nekik szánom a történeteket. Szolgáljanak ezek bizonyságul arra, hogy gyakran akkor jön a gyermekáldás, amikor az ember már (talán önmaga, talán a meglévő családja mentális épségének... »




Minden jog fenntartva © 2020, www.anyaleszek.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) anyaleszek.hu | WebMinute Kft.