Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kategória: A baba elvesztése

Baba elvesztése 20 évesen, s rémálom a kórházban

Fiatal vagyok, igen még csak 20 éves. Tudom, tudom! Ráérnék még...nem vagyok elkésve semmivel, s nem hajt a tatár, előttem az élet. Kismilliószor hallottam már ezeket a mondatokat, mégis gyerekimádatban "szenvedek" 10 éves korom óta. Ez az egész életemre kihatott. Sajnos a történetem ennél azért sokkal szomorúbb. Elnézést előre is, de kicsit hosszúra sikerült a történetem.

11 éves voltam, mikor megszületett kedvenc kis unokahúgom. Nagyon örültem, és napi szinten törődtem/törődöm vele a mai napig. Talán ő általa ébredtem rá, hogy mennyire könnyen megtalálom a közös hangot bármilyen korú gyerkőccel.
Néhány évvel később már tudtam, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni. Éppen ezért érettségi után beiratkoztam egy OKJ-s képzésre, s elkezdtem Kisgyermek nevelő-gondozónak tanulni Budapesten.
A tanév elején ismertem meg páromat, aki mára már a vőlegényem.
Néhány hónappal ezelőtt ültünk a kádban egy romantikus estén, s felvetődött a téma, hogy mindketten mennyire szeretnénk már gyermeket. Én mindig is úgy terveztem, hogy ha lehet minél fiatalabb koromban vállalok babát, ő pedig épp azért szeretne már nagyon, mert lassan eléri a 30-as éveit.
Akkor este úgy döntöttünk, hogy belevágunk. Tudtuk, és tudjuk jól mekkora felelősség, és ha összejön, teljesen megváltozik az eddigi életünk. De mindketten csak erre vágytunk, úgyhogy biztosak voltunk a dolgunkban.
Ekkor azonban épp egy csúnya gyulladással küzdöttem. Megvártuk míg teljesen meggyógyultam és próbálkozni kezdtünk, nem védekeztünk. Eljött a menstruációm ideje, 2 hetet késett. Tudtam, hogyha összejött a baba, akkor valamikor közvetlen a menzeszem időpontja előtt. Vettem 4 tesztet is, amiből az utolsó kettő nagyon halványan, de pozitív lett. Úgy voltam vele, egyelőre még nem megyek el orvoshoz, majd 1-2 hét múlva. A tesztek után másfél héttel viszont megjött a menzeszem, utána elmentem dokihoz, azt mondta, hogy pozitív tesztek nem szoktak tévedni, szinte biztos, hogy volt terhesség, csak nagyon korai szakaszban elhalt és ki is ürült, így kaparásra sem volt szükség. Mivel én annyira nem mertem beleélni magam a pozitív tesztek ellenére sem a terhességbe (amit én megkérdőjelezek a mai napig is, hisz nem éreztem magam annak picit sem) annyira nem törtem össze, páromnak sokkal jobban fájt. De pozitívan próbálkoztunk tovább.
Következő hónapban megint elmaradt a menzeszem. Ekkor viszont éreztem is, még a menzesz elmaradása előtt, hogy van valaki belül. Vettem 2 tesztet, mind a kettő gyönyörű szép pozitív lett azonnal. Nagyon boldogok voltunk, dokihoz viszont csak 8 hetesen mentem el, előtte nem láttam túl sok értelmét.
Az orvos megállapította, hogy 8 hetes a baba, dobogott a szíve, gyönyörűen vert neki. Mikor kijöttem tőle, a világ legboldogabb emberének éreztem magam, és a párom is! :) Eldöntöttük, hogy az én szüleimnek majd csak a 12 hetes UH után mondjuk el, amikor már minden biztosabb.
Bár nagyon fájt, hogy nem mondhatom el édesanyámnak, mert vele osztottam volna meg legelőször ezt az élményt... Tervezgettünk, vártunk és reméltük, hogy nem lesz gond. Vártam a 12 hetes UH-t, minden nap eszembe jutott a gyönyörű kis szívhangja.
9 hetes és 6 napos voltam, amikor reggel bevéreztem. Nem nagyon, egy kevés kis rózsaszínes trutyi jött ki belőlem. Azonban egyre erősödött, úgyhogy ébresztettem a páromat és rohantunk a kórházba. Nem volt időpontunk dokihoz, hisz nem számítottunk rá, hogy mennünk kéne majd... elmondtam a nővérkének, hogy mi a gond, terhes vagyok és bevéreztem, nagyon aggódunk, hogy baj van. Ekkor már kezdődtek a szörnyűségek. 3 órát kellett várnunk mire végre megvizsgált egy nőgyógyász. Ekkor azonban már nagyon durván véreztem, kezdett rendesen folyni a piros vér. Szörnyen féltünk és már nagyon idegesek is voltunk, hogy miért kell ennyit várnunk vészhelyzetben is. Az orvos azonnal megnézett hüvelyi UH-val. A baba ott csücsült a monitoron, dobogott a kicsi szíve és az ég világon semmi baja nem volt.
Megnyugodtam picit, de továbbra is rettegtem, hisz tudtam, hogy nem jó, hogy vérzek. Kaptam egy papírt, amivel azonnal be kellett feküdnöm a nőgyógyászati osztályra. Mikor beléptem az ajtón, a recepciós pult mögött megláttam azt az orvost, akitől a régi lakhelyemről elmenekültem, mert annyira szörnyű nőgyógyász!!! Ekkor rendesen bepánikoltam, de a párom megnyugtatott, hogy nem lesz gond. Kaptam egy helyes kis ágyat egy 5 férőhelyes szobában, igényes, szép, új kórház. Meg voltam elégedve vele. Ketten voltunk a szobában, egy 36 hetes terhes kismamával, akinek nem jutott hely a szülészeten, ezért került fel a nőgyógyászatra. Ő már épp készülődött haza másnap. A nővérek ekkor még egész aranyosak, kedvesek voltak. Az első napom könnyen eltelt egészen késő délutánig. Amikor is tényleg nagyon "brutálisan" elkezdtem vérezni. Már kisebb darabok is kiestek belőlem. Szóltam azonnal a nővérkének, aki ekkor (6-kor) közölte teljesen nyugodtan, hogy majd említsem meg ezt az orvosoknak a 7 órási viziten, most pedig feküdjek vissza! Rendben, így tettem, de egyre jobban és jobban véreztem... nagyon féltem. A mellettem lévő hölgy elmondta többször is, hogy nem érti miért nem kaptam gyógyszert, vagy bármit. Én sem értettem. Eljött a 7 órási vizit ideje, a doktornőnek szóltam, hogy nagyon vérzek, mire ő flegmán megkért rá, hogy mutassam a betétemet, amibe akkor néhány csepp véren kívül semmi sem volt, hisz ha nagyon véreztem az a WC-ben landolt. Emiatt a fejemhez vágták, hogy az semmiség, feküdjek és ne hisztizzek. Na ekkor már tudtam volna sírni, hisz én éreztem, hogy gond van, mégsem érdekelt ez senkit rajtam kívül!
Abban reménykedtem, hogy ha megtörténik az esti dokiváltás, akkor talán valaki képes megvizsgálni. Szerencsére így is történt, egy nagyon kedves, fiatal doktor bácsit és nővérkét kaptam éjszakára ügyeletesnek. Amikor megint kijött belőlem a WC-n egy nagyobb adag vér, megfogtam egy cafatot, ráraktam a WC-papírra és kivittem a nővérpultra. Leraktam és megkérdeztem a nem túl kedves nővértől, hogy most már hajlandó-e valaki megvizsgálni?!
Legnagyobb örömömre azonnal ugrott a kedves nővérke és szólt a doktor úrnak. Aki meglepő módon, két perc múlva már a vizsgálóba kísért át. Felültem az asztalra és elkezdett ömleni belőlem a vér, pedig még fel sem helyezte a hüvelyi UH-t. Összenéztek és mindkettőjüknek legörbült a szája. Remegett kezem-lábam, nagyon féltettem a pici babámat. Ahogy felhelyezte az UH-t, meghallottuk a kis szívverését, ami még mindig normálisan vert és úgy tűnt továbbra sincs semmi baja.
Doki bácsi visszakísért és elmondta, hogy van esélyünk még, küzd a baba, nagyon erős! Viszont ha az éjszaka során még 2-3-szor ennyi vér távozik belőlem egyszerre, akkor kénytelen lesz a vérveszteség miatt műtéti lezárást javasolni. Még mindig nem sírtam, nem is értem, hogy bírtam ki könnyek nélkül. Talán nem mertem, féltem, hogy az is árthat a picinek.
Gondolom, mondanom sem kell, hogy szörnyű volt az éjszaka, szinte semmit sem aludtam, de nem is akartam. A baba küzdött minden porcikájával, pedig még alig volt nagyobb, mint egy babszem. A dokibácsi 2-3 óránként bejött, megnézte a betétemet, és biztatott. (Hálás vagyok neki!) WC-re nem mertem kimenni, mert tudtam, ha kimegyek, megint elindul a vérzés. Nagy nehezen eljött a reggel 5 óra, amikor is a kedves nővérke ébresztett, hogy hozta a gyógyszeremet. Viszont teljesen meg volt lepődve, hogy előző nap miért nem kaptam, hisz kellett volna. (Na, ezt én is szeretném tudni.) Bevettem a reggeli bogyót, és tudtam, hogy egész nap ki sem fogok kelni az ágyból, csak ha már nagyon muszáj.
Elszaladt a délelőtt, eljött az ebéd ideje. Bejött a picit sem kedves nővér, hogy menjek ki az ebédlőbe enni. Megkérdeztem félve, hogy nem lesz-e gond belőle, a nehéz éjszaka után nem szeretnék kockáztatni. Erre ő nagyon "kedvesen" a fejemhez vágta: "Ugyan már! Nem feküdheti végig a 9 hónapot sem! Az ebéd kint van az ebédlőasztalon, keljen fel!"
Nem örültem picit sem, mert féltem, hogy gond lesz belőle. Kisétáltam, belenyaltam az ebédbe, ami persze szörnyű volt, és siettem is vissza az ágyba. Ahogy befeküdtem, elkezdtem megint picit vérezni, de mivel utána megint nem mozdultam egész délután, így nem erősödött. Ekkor már mind nagyon bíztunk (család), hogy van remény, túlélheti a baba. Azonban megint elértünk a kritikus 6 órához. Kimentem WC-re és begörcsöltem, de leírni sem tudom azt a fájdalmat, amit akkor éreztem. Elkapott egy érzés, hogy eddig tudott küzdeni a pici babám, így megkértem őt, hogy ha nem érzi jól magát, vagy tán beteg és rossz élete lenne, akkor inkább most már pihenjen, és majd egyszer találkozunk mi még, csak egy másik testben. Kiesett 3-4 nagyobb darab is belőlem, az egyik a kezembe... remegtem és rettegtem, mert elkapott egy nagyon rossz érzés, nem mertem arra gondolni, hogy épp a babámat tartom a kezemben, úgyhogy gyorsan kiszaladtam a nővérkéért, hogy hívja az orvost, mert nagy a gond!!
Szerencsére azonnal jött is és megvizsgált. Keresgélt, nézelődött, majd lekezelően megkérdezte: "Mit kéne látnom? Önök mit láttak tegnap?" Néztem rá értetlenül: "Doktor úr! 10 hetes kismama vagyok, tegnap még a 10 hetes babámat láttam, akinek egészségesen vert a pici szíve!" Síri csend, és ekkor jelent meg az első könnycsepp az arcomon... mert tudtam, éreztem akkor is és már annál a szörnyű görcsnél is, hogy már nincs velem a babám. A doki olyan hangsúllyal közölte, hogy "itt nincs baba", mintha azt mondaná egy hentesüzletben, hogy elfogyott a csirkecomb. Nem tudtam megszólalni sem..csak néztem a monitort, ahol valóban nem volt már más, csak egy pici petezsák.
Az orvos továbbra is közömbösen beszélt hozzám, megkért, hogy menjek vissza az ágyamba, majd ő hívja az altatóorvost, és megkérdezi tőle, hogy az utolsó evésem alapján mikor keríthetünk sort a műtétre. Én meg naivan megkérdeztem tőle, hogy: "és akkor most mi fog történni?!" (Honnan is kellett volna tudnom, főleg olyan állapotban...) Erre ő szinte felháborodva válaszolt: "Mi... mi... elaltatják, megműtik, egészségügyi kaparást végeznek önön, aztán mehet is haza." - nem köszöntem meg semmit, kimentem és becsuktam az ajtót.
Beértem az ágyamra és elkezdtem zokogni. tudtam, hogy telefonálnom kéne, mert közben a páromék orvost kerestek, hogy valaki végre nézzen meg normálisan. Kicsit megnyugodtam és hívtam őket, alig tudtam kimondani, amint leraktam a telefont ott is eltört a mécses, ahogy az én szüleimnél is. Alig fejeztem be, már jött is a nővérke, hogy vegyem fel a hálóinget, amit hozott, mindjárt jön a műtősdoki.
Megszólalni nem tudtam, csak bólogattam. Oda állt az ágyam mellé és bámult. Majd megszólalt: "Ne sírjon, mér sír? Tán ennyire szerette volna a babát?" Na ez aztán végképp rosszul esett... nem értem, azért mert 20 éves vagyok, miért néznek rám furán, miért az az alap előítélet, hogy "biztos csak valaki felcsinált és felelőtlenül meg szeretném tartani a babát?" Mi terveztük, készültünk és szerettük volna ezt a babát! Elhatároztuk, hogy az egész további életünket ő fogja betölteni és mindent eszerint alakítunk ezután! em vagyok felelőtlen, nem vagyok már óvodás és igenis fel tudok nevelni egy gyereket szeretetben, szerelemben, boldogságban! Szomorúan két könnycsepp között csak annyit válaszoltam a nővérkének, hogy: Igen! Nagyon szerettük volna a babát!! Aztán közölte, hogy ne sírjak, mert fel fog menni a lázam! Akkor érdekelt is engem a lázam.
Mire beért az altatóorvos a csúnya fém ággyal, addigra megnyugodtam aránylag, visszafojtottam a könnyeimet. Felfeküdtem az ágyra, végigtolt néhány folyosón és be is értünk a műtőbe. Azonnal kikötözték nyak magasságba mindkét lábamat. Majd a nővérkék elkezdtek poénkodni mellettem ilyen módon: "Jajj amikor ilyen fiatal lányt látok, mindig eszembe jut, hogy már nagymama lehetnék!!" "Jajj 90-es a kicsike? Mint az én középső lányom! És már babát szeretett volna?", " Jajj lányok, olyan szép újszülöttet láttam a 3.-on!"
Az akkori lelkiállapotomon még pluszba dobott ez a néhány picit sem kedves mondat... legszívesebben ordítottam volna, hogy fejezzék már be! Épp az imént veszítettem el a babámat, ti meg itt poénkodtok velem?! De nyikkanni sem bírtam, csak nyeltem könnyeimet és bámultam a fölém lógatott fényeket.
Aztán az egyik nővérke szólt, hogy most beköti az infúziót, kicsit fájni fog, de ne aggódjak, nagyon gyorsan el fogok aludni és mire felébredek, már kész is leszünk mindennel. Engem ez picit sem érdekelt... csak mehessek már haza innen. Háromszor ráncigálta ki-be a tűt a kézfejemen... én csak szorítottam össze szemem, szám, arcom, kezem, lábam, mindenem! Nagyon fájt, ahogy ide-oda húzogatta a tűt a kezemben. És közbe három másik nővérke állt fölöttem, akik kórusba nyomták: "Jaj szegény kislány, jaj de fájhat, ne haragudjon!" Mire negyedszerre akarta beszúrni megkérdezte egy másik nővérke, hogy csinálja-e ő?! Na ekkor erőt vettem magamon és ingerülten odaszóltam, hogy "IGEN!!"... fél pillanat műve volt az egész, elszédültem és már aludtam is.
Zokogva ébredtem, nem szándékosan, ezt nem én irányítottam. Csak arra emlékszem, hogy levegő után kapkodtam és zokogtam. Csupa vér volt minden, már a szobámban voltam. Mellettem egy nővérke (a kicsit sem kedves).
Azonnal beszólt, hogy ne sírjak, mert mint mondta fel fog menni a lázam! Aztán az orrom alá nyomott egy papírt, hogy írjam alá most! Azt se tudtam hol vagyok, hány óra, kész vagyunk-e... De aláírtam. Aztán kicsit kezdtem magamhoz térni. Elmondta a nővérke, hogy 1-2 órát még kéne feküdnöm, aztán utána felkelhetek, lezuhanyozhatok és feküdhetek vissza aludni. Egyből megkértem, hogy keltsen fel 1-2 óra múlva, hisz biztos voltam benne, hogy vissza fogok aludni, amint kimegy, és nem szerettem volna egész éjszaka a saját véremben feküdni. Mindez valamivel este fél 8 után volt. Hajnali fél 3 körül ébredtem fel magamtól! Még mindig a véres hálóingben lepedőben, takaróban feküdtem. És folyamatosan folyt belőlem a vér. Nagyon felmérgesedtem! Eszembe jutott, hogy ha most felállok és kisétálok így, ahogy vagyok, biztos, hogy mindent össze fogok vérezni. Így is tettem. Háromszor jártam körbe a folyosót, mire kijött a nővérke. Minden csupa vér volt már addigra, de belül mosolyogtam, mert láttam, hogy majd szétrobban az idegességtől! Megkérdezte flegmán: "Magának nincs betétje?" Válaszom: "De, igen van! Csak elfelejtettem berakni, ahogy ön is elfelejtett felkelni!" Bementem, lezuhanyoztam és naiv kislányként biztos voltam benne, mire visszaérek az ágyneműm tiszta lesz a lepedőmet lecseréli...
Nem így történt! A csupa véres lepedőre kellett visszafeküdnöm a tiszta pizsamámban!! És a csupa véres takaró alatt kellett egész éjszaka aludnom! A lehető legszörnyebben éreztem magamat már ekkor. Csak sírtam és sírtam...

Legyen ez a zárószó. Másnap reggel hazaengedtek, amikor kiléptem a kórház ajtaján, megfogadtam, hogy ide az életbe nem fektetnek engem be többé! Mert ilyen bánásmódot nem érdemel senki! Főleg egy gyermekét elvesztő nő nem.

Fizikailag köszönöm már jól vagyok, lelkileg meg majd javulok...
(A cikket beküldte: Barbisbukta)



Elsiratott ikerterhességem története
Egy tanulságos történet, ami a mai világban tanult emberek kapcsán velem esett meg. Ha nem velem történik, valószínűleg el sem hiszem. Szomorú tapasztalat, hogy mégis van ilyen. Nem kívánom senkinek. »

Apás szülés
Sokak szerint kár egy férfit beavatni a szülés folyamatába, én a mai napig úgy gondolom nagy hiba lett volna kihagyni ebből a páromat. Tudom sokakat riaszt a gondolat hogy amikor ő ott a szülőágyon kivan szolgáltatva az orvosoknak ne lássa senki a családból a... »





Minden jog fenntartva © 2019, www.anyaleszek.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) anyaleszek.hu | WebMinute Kft.