|
|
Kategória: Szüléstörténetek Ahogyan Anya lettemTerveztük a babát, nagyon akartuk. 2011-ben már bármikor jöhetett volna, de nem jött. Vizsgálatok következtek, és a gyanú: endometriózis. Egyetlen megoldasként a laparoszkópiás műtét jött szóba, melyet 2012. június 7-én végre hajtottak.2012. októberében megtörtént a CSODA, november elején pozitívat teszteltem. :) Még most is érzem azt a jóleső forróságot, ami akkor, a két csíkot látva végigfutott rajtam. A várandósságom nagyon pozitívan telt, leszámítva a végén jelentkező vizesedést, illetve a magas vérnyomást, semmi problémám nem volt, a 28.hétig dolgoztam. 2 héttel a kiírt időpont előtt, reggel enyhe vérzést, vagy inkább barnázást, tapasztaltam. Nem igazán vettem komolyan, bár itt már tudtam, hamarosan meglátom a Fiamat. Próbáltam aznap semmi fárasztót sem csinálni. Kis főzés, a kórházi bőrönd véglegesítése volt a programom, meg persze megnéztem a neten, hogy ez a bizonyos tágulási vérzés mit is jelent, mennyi lehet még a szülésig hátra. Mivel nem volt élénkpiros a vér, és ekkor még nem járt együtt görccsel, így nem aggódtam, az okosok szerint 24-48 óra is lehet még a szülés beindulásáig. Délután 1 körül már határozottan fájt a derekam, rendszeresen, bár ekkor még nem mértem, de vissza-visszatért a fájdalom, akkor azt hittem jósló, mint az ezt megelőző 2 hétben minden nap. Délután 3 órakor zuhanyoztam, mert akkor már nagyon fájt, nem tudtam elterelni mással a figyelmemet, és bíztam benne, ha jósló, akkor ettől majd elmúlik. Tévedtem. :) A zuhany után kezdtem mérni a fájások között eltelt időt. 5 perc volt, majd megint 5 és ismét másodperc pontosan 5 perc. Este fél 8-ig otthon vajúdtam, az azóta is 5 perces, de egyre erősebb fájásokkal, majd bementünk a kórházba. Ott jött a meglepetés. Az ügyeletes doki megvizsgált, idézem: "Ön mondjuk tollszárnynyira van nyitva." - tehát semennyire gondoltam csalódottan. Egy órán belül megjelent a dokim, akit a kórház értesített, majd vizsgálat után (továbbra is alig voltam nyitva) közölte, hogy korán lett behívva. Kérdezte mi legyen, repesszünk burkot, hogy gyorsítsunk a folyamaton, vagy menjen a maga ütemében minden. Kértem a burokreesztést, mert ekkor már 8 órája vajúdtam, és kezdtem igencsak fáradni az akkor már 4 perces fájásokkal. A burokrepesztés nem sikerült, mert túlságosan fent volt a burok, és nem tudta megrepeszteni az orvos. Még viccesen mondta is, hogy a Fiam a természetesség híve úgy tűnik és majd ő eldönti, mikor szeretné leengedni a fürdővizét. Így hagytak tovább vajúdni, és mondták hogy éjjel fél kettőkor jönnek ismét a szülésznővel burokrepesztésre. Közben feltettek NST-re háromszor, ami roppant kellemetlen volt, ahogy az orvosom ujjal tágítós módszere is. Az NST görbe csak úgy ugrált szabályosan 3 percenként, meg is dicsért a szülésznő, hogy ezek a jó fájások, csak így tovább, itt hajnalra baba lesz. A Fiam döntött, 1 óra 27 perckor elfolyt a magzatvíz. :) Innen már tényleg összefolyt minden előttem, jöttek a 2 perces, majd összefüggő fájások. Beküldtek a kádba, hogy próbáljak lazítani, mécsest gyújtottak és bekapcsoltak valami afrikai törzsi népzenét. Fél 4-kor újabb vizsgálat, szűk 1 ujjnyi tágulás... Az orvosom az oxitocin infúzió mellett döntött, ami 4 órától fél hétig csöpögött, sétálni nem tudtam tőle, csak szorongattam az infúziós állványt. A férjem mesélte, hogy ekkor már olyan voltam, mint aki nem is ott van, néha kérdezett, hogy mit tud segíteni, de nem válaszoltam (nem is emlékszem rá), próbálta masszírozni a derekamat, de eltoltam a kezét. Fél 7-kor újabb vizsgálat, nagyon szűk 2 ujjnyi tágulás, de inkább bő 1 ujjnyinak mondaná jó szívvel. Azt hiszem ez volt az a pont, ahol feladtam, és ezért örökre hibásnak érzem magam! Az orvos tekintettel az ekkor már 16 óra vajúdásra, és az oxitocin ellenére is csak bő 1 ujjnyi tágulásra, császárt javasolt, azt mondta csak ezt az egy alternatívát tudja elképzelni, hogy ép bőrrel kerüljünk ki a helyzetből. Én beleegyeztem, sajnos, hiszen azóta sem hevertem ki. Végül reggel 7:01-kor megszületett a Fiam. Lila volt, majdnem kék és nagyon hangos. 9/10-es Apgar-ral, 3100 grammal és 53 centivel látta meg a napvilágot. Gyönyörűnek találtam, beleszerettem azonnal! 6 hónaposan kiderült, enyhe oxigénhiány érte születésekor, ezért csúszott a mozgásfejlődésében több hónapot, túl feszes izomtónusa van. Másik fájó pont, hogy nekem erről a kórházban semmit sem szóltak. A császár okozta lelki sérelmeket máig nem hevertem ki. Heti szinten többször álmodom a fájdalommal, azzal hogy vergődöm az ágyon, majd leizzadva úgy ébredek, hogy görcsösen szorítom a lábaimat. Nem tudtam feldolgozni, hogy a sok szenvedés hiába volt, hiszen végül császár lett, és NEM TUDTAM megszülni a Fiamat, nem voltam rá képes, holott ez egy Nő feladata. Csalódtam magamban és az orvosomban is, ha látta, hogy nem tágulok miért hagyott... már éjjel is csóválta a fejét, hogy lassan haladunk... Sok-sok érzés kavarog bennem... úgy érzem, nem szeretnék szülni többet, SOHA, de ha ezt ki merem mondani, szinte megköveznek, hogy lehetek ilyen önző, hogy hagynám a Fiamat egykeként felnőni... Nem tudom, hogyan alakul... De jól esett kiírni magamból, hátha köztetek akad valaki, aki megért, vagy tanul a hibámból, esetleg tud segíteni abban, hogy feldolgozzam a szülésemet. (A cikket beküldte: Zelka31)
|