Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kategória: A terméketlenségről

A természet kifürkészhetetlen

Egy történet arról, hogy a legkilátástalanabb helyzetekben is összejöhet a baba. Azért, hogy bátorítást adjak azoknak, akik már minden reményüket elvesztették. Illetve egy történet azoknak, akik IBD-ben, azaz a bél gyulladásos megbetegedésében szenvednek, hogy higgyék el soha nem szabad föladni, mindig kell új célokat keresnünk, ami miatt érdemes minden reggel fölkelnünk, még ha ez iszonyú erőfeszítést is kíván tőlünk.

Azt mondják, a nők két dologért tesznek meg mindent, hogy legyen és hogy ne legyen gyermekük, milyen igaz. Mi négy évet vártunk a babára, akiknek nehezebben köszöntött be a várva várt csoda, azok tudják: sokszor egy-két napot várni is az örökkévalósággal egyenértékű, hát még több évet.
A történetünk kezdetéhez kicsit vissza kell ugorjak az időben. 2004-et írtunk, mikor eldöntöttük a férjemmel, hogy itt az idő: babát szeretnénk, nyáron kezdtünk próbálkozni, ősszel összeházasodtunk, télen megvettük első közös otthonunkat, azaz a dolgok mentek szépen a maguk útján.
De továbbra is csak mi ketten voltunk a család. Több mint másfél év próbálkozás után fordultunk nőgyógyászhoz 2006 januárjában. Tudtuk, hogy nem megy majd minden simán már előre fölkészített az orvosom, ugyanis nekem Crohn betegségem van (ez a másik társam, örök életre), ami egy súlyos autoimmun gyulladásos bélbetegség.
Nálam sajnos folyamatos gyulladással jár, még a legjobb periódusokban is. A gasztroenterológus közölte, hogy kizárólag (nálam csak kvázi) tünetmentes időszakban eshetek teherbe, különben nem tudom kihordani a gyereket, a terhesség alatt végig gyógyszert kell szedjek, nagyon gyakori ebben a betegségben a kis súllyal született baba a felszívódási gondok miatt, illetve a koraszülés is, szülés után két hónapig szoptathatok, utána gyógyszert kell szedjek. Mindezek tudatában vágtunk bele, a helyzet azonban az évek alatt csak romlott. A következő bekezdést gyengébb idegzetűek ugorják át, de leírom, mert ez az állomás volt az, ami miatt nem szülhettem természetes módon.
Mikor hazaérkezünk a nászútról egy csomót vettem észre a szebbik felemen, azonnal elszaladtam az orvoshoz, ő maga kísért át egyből a sebészhez, aki nem sokat vacillált ott azon nyomban ki is nyitotta, mert egy tályog volt. Tudtam, ezt nem úszom meg ennyivel, és hogy ez sajnos a Crohn műve, a fájdalmat hagyjuk, egy évig hol jobb, hol rosszabb volt a helyzet, ezért a babakérdést is többször el kellett napoljuk. Rendszeres látogatója voltam a sebészetnek, már ismertek a nővérek is, mint az ötven kilós asszonyt, aki a fájdalmat úgy tűri, hogy közben a vaságy szélét kettétöri, mert hol csövezték, mert bezárult, hol tágították, majd egy év után fölajánlotta a sebész, hogy másnap megműti, mert ez magától biza’ be nem gyógyul. Iszonyú nehéz azt ép ésszel átvészelni, hogy az ember lányának 26 évesen szinte pelenkáznia kell magát. Most novemberben volt 4 éve az operáció. Műtét közben kiderült, hogy nemcsak tályog volt, hanem fisztula (egy járat) ami a belemig ért, ezért az operáció után a hegnek belülről kellett meggyógyulnia, ez 2 hónapba telt (igen nagy a kockázata annak, hogy egy ilyen fisztula újra kialakuljon, ezért javasolta, hogy császármetszéssel szülhetek csak).
Ekkor fordultunk nőgyógyászhoz. Először azzal indított, hogy 3 hónapig figyeljem a hőmet, naná hogy ebből semmi érdemleges következtetést nem lehetett levonni. Pedig én olyan lelkes voltam (akkor még), kétféle hőmérővel is mértem, de mindhiába, hát igen a Crohn gyakran okoz hőemelkedést, örülünk, ha csak azt, szóval ez nem működött.
Aztán kezdődtek a szokásos meddőségi vizsgálatok. Férjemnek spermavizsgálat, nekem hormon, UH, minden rendben volt, leszámítva, hogy éppen akkor fogyott el a kitt a vizsgálathoz és egy hónapot kellett várni az eredményre, ki gondolta akkor még, hogy nem hónapokban fogjuk számolni a próbálkozások keserves éveit.
Az orvosunk azt mondta, először ad egy gyógyszert, ami peteérést indukál, 3 hónapig szedjem, ha nem jön a baba, akkor megnézi átjárhatók–e a petevezetékek.
Azon a nyáron nagyon rossz állapotba kerültem, 40 kiló is alig voltam, ismét föl kellett függesszük a babakérdést, az újabb 3 sikertelen hónap után. A munkahelyemen is nagyon komoly gondjaim voltak (azaz ennek köszönhetem a testit valószínűleg), ezen csak rontott, hogy esélyem sem volt babázásba menekülni. Azonban ősszel sikerült munkahelyt váltanom felcsillant a remény, persze nem múltak el nyomtalanul azok az évek amiket csendes terrorban töltöttem, karácsony előtt elzáródott a belem a sok heg miatt, amit az évek óta tomboló gyulladás okozott.
Sikerült kibulizni, hogy csak januárban műtsenek meg, addig gyógyszereken vegetáltam. Addig volt min őrlődni, hisz bizonytalan volt, mekkora műtét vár rám, csak az volt a biztos, amit majd a sebész lát, ha fölnyitja a hasam. Nem tudtuk meg tudják–e menteni a végbelem, és egyáltalán mikor is lesz majd így saját gyerekünk, sokat olvasgattam akkoriban az örökbefogadásról is, illetve sokat beszélgettünk róla.
Röviden a műtétről: minden rendben ment, persze hellyel-közzel, de kiderült, majdnem elvesztettem a jobb oldali petefészkem, mert a bél összenőtt vele és a húgyvezetékkel is.
Az utolsó pillanatban műtöttek meg, de a szerencse vagy ki tudja ki-mi, velem volt, és megmaradt mindkét petefészkem. Fél év várakozást javasolt a sebész a nagy műtét után, ráadásul olyan teratogén gyógyszert kellett szednem, ami mellett nem is eshettem volna teherbe. Plusz várni kellett három hónapot, míg a hatóanyag kiürült a szervezetemből.
Ősszel immáron sokadszor fölélesztettük a babakérdést, ekkor már 2007-et írtunk. Megnézték a petevezetékeimet, átjárhatóak voltak, ez nagyon jó hír volt, mert nem biztattak a műtét után ilyesmivel, főleg a sok belső gyulladásom és összenövés miatt, természetesen minden egyéb vizsgálatot újra elvégeztek. Az összes eredményünk tökéletes volt, az orvos nagyon bizakodó volt, velünk együtt.
Decemberben belevágtunk az inszeminációkba. Az elsőbe, aztán a másodikba, majd a harmadikba, de eredmény nem volt, csak fogyasztottam a terhességi teszteket mindhiába, habár számos kiegészítő terápiát, értem ez alatt természetes módszereket kipróbáltunk, mint egy-egy szalmaszál, amibe az elkeseredett ember belekapaszkodik.
Tavasszal az első sikertelen inszemináció után, biztos, ami biztos alapon a kezelő orvosom kért időpontot a Kaáli intézetbe lombik programra, ugyanis ha nem jönne össze a baba addig, akkor azonnal kezdhessünk a betegségem miatt, mivel fontos volt, hogy a lehető legjobb állapotban essek teherbe, és ez most az volt.
Minden további laboreredményt begyűjtöttünk, majd májusban egy halom makulátlan eredménnyel mentünk a konzultációra. A lombik alatt minden tökéletesen ment, nagyon jól reagált a szervezetem a hormonokra, sőt túl jól is, holott a legegyszerűbb protokollal kezdték a stimulációt, minimális hormon adagokat kaptam, mert nagyon gyorsan nőtt a hormonszintem, ami szerencse volt, ugyanis a hormonális változások hatására is könnyen belobbanhatott volna.
8 petesejtet sikerült leszívni, amelyből hármat csak összeeresztettek a spermiumokkal, a többibe pedig beinjektálták a spermákat (ICSI).
Ez utóbbin kicsit csodálkoztam, mert tényleg semmi gond nem volt, (látszólag). Azonban az orvos tudhatott valamit, mert maguktól nem termékenyültek meg a petesejtjeim, csak a másik ötből indult 4 osztódásnak, amiből tökéletes csak 2 maradt. Kicsit elszomorodtam, hogy végül kettő embriónk maradt, de a lényeg, hogy őket visszakaptam. Bizakodtunk nagyon, azonban még mielőtt mennem kellett volna vissza vérvételre, elkezdtem vérezni, nem maradtak velünk, nem maradt fagyasztott embriónk sem, muszáj volt kivárni a 3 hónap kötelező szünetet.
Az első hónap rettenetes volt, majd a következő ciklusban félidőben vissza kellett mennem az intézetbe, hogy ránézzenek a petefészkekre, hogy minden rendben van–e.
Mondta az orvos, hogy a bal petefészekben van egy tüsző és ekkor és ekkor fog érni. Próbálkozzunk. Jót nevettem rajta. Igazából hócipőnk tele volt már azzal, hogy most lehet, most nem, most kell, mit kell kötelező, most tilos, lassan a házaséletünk inkább hasonlított egy kötelezően elvégzendő tornagyakorlathoz, minden meghittségét elvesztette a sok kínlódás után. Sokat nem is foglalkoztunk azzal amit az orvos mondott. Egy hónap múlva azonban valami furcsa dolog történt, késett a menzeszem, a gyógyszerek után mindig nagyon pontos volt, egy napot, majd kettőt, aztán egy hetet.
Na akkor kezdett nagyon gyanús lenni a dolog, és vettem egy tesztet. Féltem nagyon annyi kudarc után. Nem felejtem el azt a hajnalt, alig aludtam azon az éjjelen, izgatottságtól remegő kézzel tettem le a tesztet a mosógép tetejére és a teszt csík azonnal előjött, szokatlanul a kontrollra kellett egy picit várni, alvó férjem gyorsan fölvertem, aki kómásan alig fogta föl, hogy már hárman vagyunk.
És bizony megtörtént a csoda, 9 hónappal később 2009-ben megszületett a kislányunk, időre (38 hét), normál súllyal (2880 gramm), igaz elektív (tervezett) császárral, akit a mai napig 1 évesen még szoptatok, rácáfolandó a statisztikákra.
Hogy miért nem sikerült a lombik, az orvos annyit mondott, hogy a természet kifürkészhetetlen, tényleg az.
(A cikket beküldte: Monik30)



Egy újabb csodás történet
Szeretném veletek megosztani, életem 4 évének történéseit, hogy min mentünk keresztül a próbálkozások kezdetétől egészen a szülésig, csak röviden természetesen. Esetleg reményt adni azoknak, akik azért küzdenek, hogy végre szülők lehessenek. »

A védőnői szolgálat lemondása - ott, ahol ez nem szokás
Azért írom meg ezt a cikket, hogy példaként szolgáljon a kismamáknak és leendő kismamáknak, akik ilyen-olyan okból elégedetlenek a védőnői szolgálattal. Szeretném, ha más már nem járná meg azt a tortúrát, amit mi, csak azért, mert le merészelte mondani a védőnői szolgálatot. »





Minden jog fenntartva © 2018, www.anyaleszek.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) anyaleszek.hu | WebMinute Kft.