Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kategória: Szüléstörténetek

268 nap együtt töltött idő - Szülésem története

Előre le szeretném szögezni, aki nem akar szörnyűségeket olvasni eme gyönyörű élményről, mint maga a szülés állítólag, akkor ne is olvasson tovább... Főleg ne kismamák, inkább csak annak szól, aki már túl van az egészen, vagy akit nem rémiszt meg ilyesmi. Talán nagy vonalakban az elején elkezdem, de szóltam előre is, nem egy rózsaszín pillecukros álom.

Ha szeretnél 42 órát biztosan vajúdni, de nem tudod hogyan, akkor olvass tovább...

2012. augusztus 17-én megtörtént a legyártása ennek a kis rózsaszín csomagos kis bizi-bazi csirkének. Eléggé durva év állt már mögöttem, nem igazán tudtam magam helyretenni még. Abban a hónapban elgondolkoztam a lány neveken. Két szép női keresztnév valahogy nem akart eltűnni a listámról, akárhogyan válogattam szét a lehetséges keresztnevek lajstromát. Pedig akkor még csak augusztus elejét írtunk. Valahogy megéreztem, valami lesz... Nem akartam sosem gyereket, eléggé gyerekellenes voltam mindig is. De párom akart már nagyon egy kisbabát és jött egy pillanatom, amikor úgy éreztem, oké jöhet... Most ha jön, örömmel várom. Beleegyeztem lélekben is, és megtörtént legelsőre. Feloldottam magamban azt a gátat, ami idáig megakadályozott ebben. Miközben már javában aggódtam, az "atya ég és mi van, ha terhes leszek?" kérdésen, arra gondoltam legyen boldog a párom, legyek terhes, és legyen már valami változás az életemben, hogy végre boldog legyek és lehet ehhez egy baba kell...

Aztán szeptember első napjaiban tényleg nem gondoltam már a terhesség gyanújára, mielőtt még indokolt lett volna, csináltam csak úgy egy tesztet. Olyan erős két csíkos lett szinte azonnal, hogy alig tértem magamhoz a fürdőben a wc mellett agonizálva, ez hamarabb kiderült, mint ahogy a papíron áll, hogy kell pár perc az eredmény leolvasásához. Persze rá pár napra lett volna esedékes, de már nem jelentkezett a mensesem sem. Utána pár napig csináltam még sok új tesztet, nem akartam elhinni még. De a vicc az, hogy azonnal öröm öntött el, igazi boldogság. Első dolgom az volt, hogy terhes vitamint vettem és egy aranyos kis újszülött body-t, amit majd az édesapjának adok oda, hogy jelezzem neki, hosszútávra vendégünk érkezik. Nem tudtam azonnal elmondani neki, kellett pár nap nekem is... Teljesen oda volt meg vissza, el sem tudta hinni, hogy megadom neki azt, amire már régen várt, sokkal jobb kedve lett és újra lett motivációja csinálni a dolgait, új lendületet kaptunk mindketten. Jött a magán doki keresés és a vizsgálatok sorozata, elég kellemetlen tüneteim voltak 18-20. hétig végig rókáztam az egészet, utána meg émelygés, fejfájás, orrvérzés, szédülés, minden, ami kellemetlen, nálam jó rendesen jelentkezett is. A terhességem 35. hetében költöztünk végre, de nem úgy és nem akkor, amikor terveztük. A magán dokim sajnos nem hozhattam magammal a bőröndömben. Itt már egy magánorvos sem akart elvállalni, pedig nem ingyen kértem volna, de én nekem fontos lett volna, ha tudom van egy ember aki ha pénzért is, de velem fog foglalkozni és nem leszek 65000 különböző kórházi alkalmazott kénye-kedvére hagyva.

2013. május 17-re voltunk ki írva, persze én éreztem, nem lesz ő odabent olyan sokáig, hamarabb fog kijönni onnan... Eljött a május 10., nem tudtam igazán aludni, nyugtalan voltam és már csak azt vettem észre, hogy a megszokott időszakos, enyhe és rendszertelen jóslókból hajnali 1-től már rendszeres fájások lettek, 10-15-20 percenként jelentkeztek. Aludni nem tudtam tőlük, de elviselhető volt, és próbáltam azon rendezni a gondolataim, mit hogy fogok csinálni, mit szeretnék, és ha délelőttig nem múlik bemegyek a kórházba. A nyákdugó több részletben távozott, még mindig volt belőle és némi édeskés illatú, átlátszó víz is jött, ez már a magzatvíz volt, valahol megrepedhetett felül a burok, mert csak pici adagok jöttek. Természetesen kb. 10-20 perceket tudtam aludni, egy-egy enyhébb fájások közt. Aztán 11-én délután úgy éreztem, a rendszeres 15 percessé vált fájásokkal már bemegyek, mert úgy éreztem valami nem stimmel, és nem érzem magam már itthon biztonságban. Kocsival bementünk, a kórházban eléggé tág szemekkel néztek rám, szerintük túl jó állapotban sétáltam be, közölték telt ház van, de megnéznek egy óra időtartamra, hogy az nst mit mutat. Előtte megnézték, mi a helyzet lent. Nos én nekem olyannyira fájt a belső vizsgálat, hogy azt hittem ott pisilem össze magam a helyszínen. Bunkók voltak velem, mert nem tudtam csendben tűrni a dolgot, tényleg fájt, és jajjgattam. Erre azt mondták, azon a lyukon fog kijönni a kisbaba, ne jajjgassak. Mondtam nekik, tudom nagyon jól, de nekem ez szörnyen fájt. Felülni nem tudtam, kértem segítséget, közben egy újabb fájás jött és majdnem leestem a vizsgálóágyról. Ekkor jött oda egy "kedves" nővér, hogy mi van nincs hasizmom? Üljek fel magamtól, és kínlódásom közepette nyögtem neki, hogy van, de most nem működik, kérem segítsen felülni. Na erre kaptam olyan löketet hátulról, hogy majdnem leléptem a 3 lépcsőfokon egyből. Itt éreztem, úristen, milyen emberek ezek? Mit kell bunkózni egy kismamával, mert nem tudok felülni segítség nélkül? Hozzáteszem majd kilyukadt a gerincem alapból, a hasam majd leszakadt és még a fájások is jöttek, habár ezek már kicsit erősebbek voltak, mint a hajnaliak. Betessékeltek egy szülőszobára, fel az nst... 50-70 közötti fájásokat mutatott, amiket csendesen tudtam tűrni és átvészelni, 15 percenként jöttek az erősek, a gyengébbek olyan 5 percenként. Mondták, hogy ezek még semmiségek, menjek haza, telt ház van, mit keresek itt 15 perces fájásokkal? Mondtam, hogy oké haza megyek, talán jobb, ha nem rontom itt a levegőt, és haza indultunk.

Estig ritkultak a fájásaim 20-25 percesekké. De már volt egy-egy amit eléggé nehezen viseltem az előzőkhöz képest. De még akkor nem sejtettem, ezek még közel sem olyan szörnyűek, mint amik jönni fognak még. A terhességem 32. hetéig 3000-es méhszáj értékkel voltam, most azt mondták 1000-es. Alakult, de még zárt. Na mondom király... Legalább tudom biztosra, hogy alakulunk valamerre... Estétől viszont megint erősebbek lettek a fájások és össze-vissza jöttek, hol 10-20 percenként, de volt hogy időszakosan 5 percesek voltak, aztán újra 10-15 percesek. De 12-én hajnali 1-től viszont már jöttek a rendszeres 5 perces fájások. Ezek már olyanok voltak, hogy nem tudtam hogy ülni, állni, feküdni. Sehogy se volt jó. Nehezen tűrtem, egyre többnél jajjgattam, fújtattam, nyögtem a fájdalmaktól. De azt mondtam, megvárom amíg 2-3 órán át 5 percesek lesznek, ahogy mondták a kórházban, akkor érdemes visszajönnöm. Hajnali 3-kor nem bírtam tovább. Azt hittem már ott szülök meg a szobámban. Hívtam anyám, mert párom nem lehetett velünk a szülésnél sajnos, hogy menjünk be megint a kórházba, nem bírom tovább. Nehéz volt az út, ahogy rázott a kocsi, már olyan hullámban jöttek ezek a francos fájások, hogy ordítottam, mert hirtelen erősödött nagyon sokkal. Már nem tudtam rendesen a levegőt se venni, lezsibbadtam, nem éreztem a lábaim, az arcom is zsibbadt és éreztem nem lesz erőm saját lábamon bemenni, mondtam anyának kérjenek egy tolókocsit, mert annyira remegtem és zsibbadtam, féltem, nehogy elessek vagy elájuljak. Amikor lejött a műtős srác és egy szülésznő ki volt akadva a nő, hogy miért kérek tolókocsit, ha nincs még kint a feje? Ezért kellett felébreszteni a műtős srácot? Tényleg nem volt bennem egy csepp erő sem, alig tudtam két fájás közt megmozdulni. De ekkor leesett a tantusz, itt senki sem hiszi el, hogy nagyon rosszul vagyok, abban reménykedtem, hogy nem küldenek haza újra, azt mondtam magamban, hogy ha megint elküldenek, akkor a folyosón szülök, de nem megyek vissza már! Megvizsgáltak újra, ekkor még fájdalmasabb volt, jajjgattam, mint a fába szorult féreg. Pedig magas a fájdalom küszöböm, de gondolom a fáradtságtól, hogy azóta nem aludtam, nem ettem, kimerültem jól, lecsökkent a fájdalom küszöböm. De éreztem, valami akkor se stimmel, jobb ha bent vagyok a kórházban.

Hajnali 5 volt abban reménykedtem már, hogy álljon le az egész, maradjon bent örökre, ne is jöjjön ki, ne szedjék ki, tök jól meg voltunk ebben a szimbiózisban eddig is. Borzalmas volt feküdni, egyre rosszabb volt. Ott vonaglottam és jajjgattam. Ráláttam az nst-re bőven 60-on felüli fájásokat mutatott, de szinte folyamatosan egy vonalban, kicsi hullámzást mutatott, alig volt kis szusszanásnyi fájás szünetem, olyankor a 40-50-es fájások megváltásnak tűntek. Közben megvizsgáltak újra, azt hittem megdöglök és magam alá csinálok. De olyan szinten bunkók voltak, hogy szörnyű. Szabályosan kiabáltak velem, hogy ne jajjgassak olyan hangosan, mások is vajúdnak, hagyjam abba. Hiába mondtam, amikor éppen szóhoz jutottam, hogy nem színészkedek, miért beszélnek így velem? Gondoltam magamban zárják rám az ajtót, és akkor nem zavarok senkit. Aztán jött egy nővér leszedte az nst-t rólam és kicserélte egy másikra. Onnantól kezdve vettem észre, hogy rosszul mutathat valamit, mert szörnyen nagy fájásaim voltak már 90-100-as értékűek és a gép csak 10-30 között mutatja. Ezután mindenki azt mondta, ezek nem fájások, csak esetleg jóslók, ne tegyem itt az agyam, mit fetrengek itt? Csináljam csendesebben a hisztimet. Aztán valamikor délelőtt bejött egyszer csak egy doki, azt se tudom ki volt, se szó se beszéd felrántotta a lepedőt és úgy felnyúlt, hogy konkrétan össze is pisiltem magam. Borzalmasan megalázó volt. Nem tudom mit csinált, de úgy éreztem mintha szétfeszítene, később kiderült kézzel kezdett el tágítani, csak úgy merő passzióból. Úgy csinálta, hogy akkor még 1 ujjnyira se voltam kitágulva. Elkezdett a vér is folyni belőlem. A fájdalomtól a szemem sem tudtam kinyitni már, abban reménykedtem ájuljak már el, hogy ne érezzem ezt. Aztán délelőtt magamra hagytak és hiába könyörögtem, hogy kérem valaki jöjjön be, nem bírom, vagy adjanak egy korty vizet. Senki. Jöttek-mentek a szobám előtt, pont ott voltak a számítógépek előtt a dokik és a szülésznők. De senki se hallotta meg, hogy már könyörgök, hogy segítsen valaki, nem bírom. 11 felé már felhívtam anyát egy tiszta percemben, hogy jöjjön be hozzám, mert senki se hall itt meg, ne legyek egyedül, mert elviselhetetlenül szomjas vagyok és kell a társaság. Nem akarták beengedni, azt mondta a nővér van sokkal fontosabb dolga is, mint hogy az anyám beengedje, az lesz a legutolsó dolog, amit megtesz a mai nap. Ezt pedig olyan hangnembe közölte velem, hogy ha abban a helyzetben lettem volna, hozzávágtam volna valamit. De nem is neki szóltam, hanem anyámnak már, mert senki se akarta beengedni. Így abban reménykedtem, ha ő kéri akkor talán végre bejöhet.

Aztán mikor megláttam egy másik nővért az ajtóm előtt, kiszóltam neki, hogy kérem szépen hozzon egy labdát, amire ráülhetek, mert nem bírom már fekve a fájásokat, hátha akkor jobb lenne és haladna a dolog. Azonnal ment és hozott egy labdát egy másik nővérrel, kiderült ő valójában a takarítónő volt. De még ő is ezerszer rendesebb volt, mint bármely más dolgozó ott... Ráültem a labdára segítséggel és javult a helyzet, elviselhetőbbé vált kis időre a fájások sorozata. Hajnali 1-től folyamatos 5 perces fájásaim voltak, már nagyon ki voltam merülve. Éhes voltam, szomjas voltam és azt sem tudtam milyen rendezvényen vagyok, de amint volt egy pici megkönnyebbülés felhívtam a párom, hogy mi a helyzet, hogy még sehol se tartunk, de szóljon már ő valakinek itt, aki hajlandó segíteni, mert itt senki se hall meg, senki se segít. Ebben a pillanatban éreztem jön egy nagy fájás, eldobtam a telefonomat is, és kipukkadt a magzatburok elkezdett ömleni a magzatvíz. Ekkor volt dél és nagy nehezen csak bejöttek megnézni engem. Csak 1 ujjnyira voltam tágulva, teljesen el voltam keseredve, mennyi ideig fog ez még tartani? A szülészeti gélt mondtam kezdjék el használni, hátha segítené a tágulási folyamatot, erre annyit mondtak, ők ebben nem hisznek. Egyszer csak jött egy fájás és mire újra magamhoz tértem, már senki se volt ott. Leléptek. Aztán újra szóltam anyámnak, jöjjön be valahogy, mert már elfolyt a magzatvíz, szökjön be, vagy másszon be az ablakon nem érdekel, de nem bírom ezt egyedül tovább. Egyébként nem hitték el legelőször, hogy már otthon szivárgott némi magzatvíz, ennek ellenére hazaküldtek ugyebár szombaton, de amikor kipukkant rendesen és ömleni kezdett, akkor tudtam az már az volt, mert ugyanez az illata volt, és azt sem lehetett visszatartani.

Délután jött be egy nővér, aki egészen kedves volt, megkérdezte hogy haladok? Meglepődtem, hogy ő az első ember ebbe a francos kórházban, aki rám mosolyog és megkérdi hogy vagyok. Mondta, hogy ezek a fájások a gép szerint gyengék, de hív egy dokit megnéznek. Mondtam magamban, atya ég, elég lesz már, ne nyúljanak hozzám alul, mert meghalok. Semmi változás csak a vér meg a magzatvíz folyt belőlem felváltva. Közben végre anyám is beengedték. Adott vizet inni, hideg borogatással törölgetett és beszélt hozzám, simogatta a hátam a fájások alatt. Sokkal jobb volt lelkileg legalábbis, hogy törődött velem. Pár óra gyorsabban is telt el, de délután 1-től már egybe mosódtak a fájások. Anya figyelte már csak a rendszerességét, én már a szemem se bírtam nyitva tartani. A fájások közt volt amikor pár másodpercre mély álomba estem, és már majdnem eldőltem, de akkor hirtelen jött a következő fájás. Amikor pár másodpercre "elaludtam", szó szerint álmodtam. Éles képek és események ugrottak elő az agyamból, régi elfelejtett emlékek, történések tiszta hangokkal és színekkel láttam a múltam "videóit". Nem tudom miért lehetett ez, nagyon fáradt lehettem már. Ekkor már 2-3 percesek jöttek folyamatosan. Kiderült az nst gép javított volt és rosszul mutatta a fájásokat... Ennyit arról, hogy nem hittek nekem, hogy erős és elviselhetetlen az egész már rég óta. Azt mondták talán éjfél körül, vagy csak hétfőn lesz ebből baba! Éreztem addig nem fogom élve kibírni. Anyám mondta, hogy a szemem alatt már szó szerint fekete karikák voltak és úgy nézek ki mint egy vízi hulla, nem értette, miért nem tesznek már valamit a gyorsítás érdekében? Pedig tudták jól, hogy mióta vajúdok és semmi haladás, nem ettem, nem aludtam régóta.

Délután 5 volt, amikor jött egy újabb tiszta percem, és azt mondtam anyámnak szóljon valakinek, hogy ideje lenne fájdalomcsillapítót adniuk, mert itt pusztulok el. Ekkor jött el az a végső pillanat, amikor kitisztult a kép és éreztem, ha most nem szedem össze magam annyira, hogy beszélni tudjak egyáltalán, hogy újra segítséget kérjek, akkor itt döglök meg. Ekkor már tényleg éreztem, elfogyott minden erőm és nem fogjuk bírni tovább. Anyám is látta, itt baj lesz és a sarkára állt és utasította a dokit, hogy most már ne hagyják már ezt annyiban, adjanak valami fájdalomcsillapítást. Attól mert nem kértem konkrét fájdalomcsillapítási módszert, mert nem volt hozzá erőm sem, láthatták volna, hogy milyen állapotban vagyok, fel kellett volna ajánlaniuk, amit lehet, hogy gyorsítsák a dolgokat. Ekkor már látták nem vagyok egyedül és hirtelen mindenki tette a dolgát. Megváltozott a hozzáállás és elkezdtek velem foglalkozni. A flegma, beszólogatós nővér is fordított a szövegén, engem tett hibássá, hogy ők csak segíteni akarnak, értem vannak nem ellenem. Hozzáteszem hiába könyörögtem hajnali 5 órától, a kutya nem segített, csak a takarítónő, aki behozatta nekem a labdát és tett rá egy lepedőt. Háromszor szúrták el a vénám, az alkarom az utóbbi napokban kapta vissza az eredeti színét. Megkaptam az oxitocint és a gerincbe adott fájdalomcsillapítót, amit már mondjuk ha nem is hajnalban, de reggel meg kellett volna kapjak, már csak úgy emberségből. Akkor lett 1,5 óra megkönnyebbülésem. Jöttek a fájások ugyanúgy, de úgy túljutottam rajtuk, mint még szombat hajnalban, amikor először kezdtek sűrűsödni a fájások. Előtte még megnéztek 3 ujjnyira voltam kitágulva. Reméltem, hogy hat valamit a gyógyszer és csak megszületik ez a kislány végre. Tudtam most kell erőt gyűjtenem ebben az 1 órában, amíg hat a szer, mert a vége még keményebb meló lesz.

Becsuktam a szemem és próbáltam megnyugodni, megkértem anyát beszéljen hozzám, bármiről csak terelje el a figyelmem a jelenlegi helyzetemről. Fél 7-re viszont egyre erősödő jobb oldali csípő fájdalmam volt. Ekkor már nem hatott a fájdalomcsillapítás. Mintha nyomta volna a fejét, de nem lefelé, hanem oldalra. Nem tudtam elképzelni, mi a frász történik. Aztán hirtelen éreztem, baj van, mert nyomnom kell, nem bírom tartani. De egy doki se volt sehol, se egy nővér, vagy egy takarítónő. Már ordítottam, hogy tolófájásaim vannak, most már tényleg jöjjenek segíteni, mert megpusztulok. Anyám is ment szólni nekik, hogy siessenek már, mert nyomnom kell. Próbáltam ellihegni a gyengébbeket, nehogy ne legyen, aki elkapja a gyerekem. Anyám visszajött, de doki, se senki sehol. Mondtam anyámnak, igaz már csak ordítva tudtam kommunikálni, hogy nézze a fejét és mondja mit lát, és ha meg kell fogni ne a fejemnél legyen. Úgy mondta mit lát, és aszerint próbáltam a tolófájásokat kezelni. De már nem bírtam, nyomnom kellett és még csak alig múlt el fél 7. Tudtam, ha most bele adok apait-anyait, és ha a legjobb tudásom szerint csinálom, orvosi segítség nélkül is, de meg lesz ez a baba, nem adjuk fel most már. Akkor estem kétségbe, amikor anyám mondta, hogy nem tudja mit kellene tennünk, de leesett és gyakran megszűnt időnként a szívhangja a kislányomnak. Ekkor már tényleg nagyon kétségbe voltam esve, de teljes erővel befelé koncentráltam és csak a sötétséget láttam magam előtt, és azt hogy ne most ájuljak el, bírjam ki, bírjuk ki. Amikor jöttek a fájások, nagy levegő és összepréselve magam nyomtam, ahogy csak tudtam. Anya mondta, hogy már látszódik a feje és a haja is, jól csinálom, nyomjak erősen már nincs sok. Jöttek végre a dokik is, anyám pedig a fejem mellé jött, a kezét szorítottam, majd eltörtem az ujjait szegénynek. Hirtelen mindenki kapkodott körülöttem, emelgettek ide-oda, közben meg jöttek a további tolófájásaim és nyomtam, ahogy bírtam, de éreztem, ahogy szakadok belül ekkor hagytam abba a nyomást, és elordítottam magam. Rám kiabáltak, hogy ne hisztizzek. Szörnyen fájt, ekkor újra azt éreztem, abbahagyom, nem csinálom tovább. A doki mondta, amikor végre mindenki elfoglalta a helyét, hogy gátmetszést csinál, habár már mindegy, mert az egyik oldalt már szét voltam szakadva. Éreztem, ahogy vágja, de már minden fájt, egybefolyt minden, kezdtem elveszíteni az eszméletem. Az utolsó, amit láttam a finish előtt, hogy 6 óra 55 perc van. Ekkor mondták ne hagyjam abba, nyomjak, toljak. De már elfogyott az erőm, fél órája vannak tolófájásaim, és nyomok, közben meg nem volt mindig szívhang. Volt még 7-8 perc amit végig kellett dolgozzak így. Egyszer csak éreztem egy megkönnyebbülést, szédültem. Ekkor kinyitottam a szemem és láttam azt a nagy kislányt, lilán és csúcsfejjel. Kérdeztem, hogy jól van-e, meg van-e mindene? A végtagjait tiltakozóan tartotta, remegett és nem sírt fel. Tele volt nyákkal a légcsöve, ráadásul a köldökzsinór is a nyakára volt tekeredve. Aztán kiabáltam neki, hogy mondjad már a magadét, ne csináld ezt velem! Ekkor megszólalt, az a akkor még nagyon édes kis hangnak hallott keserves sírás, ami azóta is bezengi a mindennapjaim.

Örültem, hogy végre megvan, istenem, de jó hogy vége a szenvedésnek! Ekkor volt 7 óra 3 perc, de kereken este 19 órát vettük alapul a születési órának. A mellemre tették, jó nehéz volt emlékszem. Mondták is, hogy nagy baba lett a 39. hétre. De viszont a keze a feje mellett volt, és a könyöke miatt alig fért ki, a gátmetszés ellenére még két helyen, mindkét oldalt is szétszakadtam. Mondták, hogy ezt össze kell varrni, na akkor döntöttem jól, hogy gyorsan mondtam anyának, hogy vegye el a kicsit, amíg varrnak legyen nála, mert nehogy összeszorítsam ha fájna a varrás. Ekkor jött a folytatás, amire nem számítottam. 45 percig varrtak össze, de mindeközben többször is kikapartak, mert bent maradt a méhlepény egy része, és még a magzatburokból is bent maradt sok. Ha jól emlékszek 5-6 alkalommal kapartak ki. Újra olyan fájdalmaim lettek, mint amikor már nagyon elviselhetetlen volt a vajúdás. Semmi fájdalomcsillapítás nem volt, csak 2 lidocain injekció külsőleg. Semmit se hatott, hiába mondtam. Leordították a fejem, hogy fogjam vissza magam, nem fáj ez annyira, ne húzzam el a fenekem. Hihetetlen bunkók lettek újra, és senki se hitte el, hogy szörnyű fájdalmat okoznak folyamatosan. Aztán mikor kívül befejezték a varrást, akkor egy utolsó ellenőrzésnél vette észre a doki, hogy teljesen végig szakadtam belül is, és ömlik a vér belőlem. Nem tudták mit csináljanak, szerencsére pont akkor ment el az ajtó előtt a főorvos azt hiszem, ő mondta miképpen varrjanak és mit csináljanak. Konkrétan azzal az éles küretkanállal minden alkalommal amikor benyúlt, végig vágta újra a hüvelyi szakadásom. Lett egy hatalmas vérömleny is. Aztán már senki se csitított, amikor rájöttek talán nem ok nélkül vonaglottam ott az ágyon vonyítva, mint egy kutya. Azt mondták ha hirtelen bedagadok alul, vagy túl sok vér jönne, azonnal szóljak, mert műtéti feltárás kell, nehogy elvérezzek. Hát köszönöm, hogy szóljak, ha idáig se hittek nekem, és nem jöttek segíteni?! Aztán csak meglett a foltozás, és fellélegezhettem az egészből. Anya ott volt velem, és mondta majdnem 4 kiló és 56 centis a kiscsaj. Ha tovább marad bent 1-2 héttel tuti nem fért volna ki, és császár lett volna belőle.

Este fél 10 körül elvittek a gyermekágyas részlegre, mondta a nővérke, aki szerencsére egy normális ember volt, hogy menjek pisilni, amint tudok, igyak sokat, nehogy reggel katéter legyen belőle, de ha mennem kell wc-re riasszam a nővérhívóval, és segít kimenni. El is jött az a idő, de amikor a wc-re igyekeztünk, éreztem hogy nem bírom nyitva tartani a szemem. Gyengülök erősen. A wc-re ülve meg egyszer csak jött az áramszünet. Hirtelen valahol máshol voltam, mintha álmodtam volna újra. Teljesen más helyen voltam és beszélgettem egy haverommal, tisztán emlékszek. Egyszer csak egy hatalmas pofon és kinyitottam a szemem. Azt láttam, hogy két idegen nő bámul bele az arcomba egy idegen fürdőben, miközben fájó alvéggel félig lecsúszva fekszek szinte egy wc kagylón. Azt se tudtam, hol vagyok. Kérdeztem is kik maguk? Hol vagyok? Akkor mondták, hogy a kórházban szülés után és elájultam, merevgörcsöt kaptam. Akkor tértem magamhoz újra valamelyest, hogy kezd leesni a tantusz, mit keresek itt két idegen nővérrel a fürdőben. Rossz volt az a éjjel, alig tudtam pihenni, nem hogy aludni, a rooming in szoba miatt ott sírt egy kisbaba egész éjjel. De legalább már tudtam, túl vagyok a dolgon, csak fájt mindenem, de már semmiség volt az utóbbi 42 órához képest. Kicsit erőt kaptam, hogy fekhettem és ittam sokat. Hajnalban pedig egy kis ajándékcsomagot kaptam. Egy rózsaszín plédbe pólyázva, egy édes kis pufók arcú kislányt. Akkor már együtt aludtunk 1-2 órát, átkaroltam a hátánál finoman és szorongatta a kisujjam. Végre pihentünk mindketten, újra együtt.

Egy dolgot nem tudok megérteni, hogy vannak olyan emberek, főleg egészségügyi dolgozók, akik hagyják, hogy szenvedjen egy kismama? Főleg mikor leteszik a Hippokratészi esküt, amiben benne van, hogy mindent meg kell tenniük a fájdalmak csillapítására és a kivételezés nélküli beteg ellátásra. Mikor láthatták is, és tudták is, mennyi ideje vannak ilyen erős fájásaim. Nem szokásom a színészkedés, a kényeskedés meg végképp nem az én stílusom. Meglepett milyen erős szenvedést kell kiállnia egy szülő nőnek, és milyen különbségek vannak az ügyeletes szülés és a magán szülés közt. Ha lett volna itt is magán orvosom, aki pénzért, de velem foglalkozik, akkor biztos vagyok benne, hogy szombaton nem küldenek haza, és már aznap meg lett volna a kislányom. Kevesebbet szenvedek és nem lenne ennyire rossz élmény az érkezése. Sajnos sok magán orvost felkerestem mikor ide költöztünk, hogy vállaljanak el. Egy volt aki nagyon bunkó volt velem és azt mondta, ő nem fog egy kismama kedvéért sem felkelni hajnalban hétvégén, ő nem az a doki akit le lehet akasztani a folyosón. Holott erről szó sem volt, a magántelefonján kerestem fel, hogy gyorsabb legyen a mente az orvos fogadásnak, és nem ingyen kértem. Pedig pont őt ajánlották, és abban a kórházban dolgozik és pont az nap volt ügyeletes, amikor bent voltam. Szégyen és mocskosság amit az egészségügyben egyesek csinálnak munka megnevezés alatt. Remélem mindenki aki elolvasta ezt a hosszú cikket, tanul ebből és ha valaha szülni szeretne, fogadjon magán orvost inkább, mint hogy ilyen szerencsétlenül járjon. Persze nem arról van szó, hogy pénzzel tömjem a dokik zsebét, akik így is olyan szép pénzeket vágnak zsebre, hanem hogy mindenki a saját belátása szerint döntsön és ne hagyja magát. De sajnos azt látni mindenfelé, tisztelet a kivételnek, hogy normális, színvonalas egészségügyi szolgáltatást pénz nélkül nem kapsz, csak ritkán. Nem tudom hova fajult el a magyar egészségügy, de szégyen. Régen állítólag nem így volt, ha fizettél ha nem, akkor is megkaptad a kötelező színvonalat. Csak itt már túl sok a kirívó eset és a zsebét tartó doki.

Csak azt nem értem, hogy pénzért sem vállalnak el, akkor mi kell még nekik? Nem értem. Pedig bababarát hely és az anyák megmentője nevét viseli a kórház, mégis ilyen előfordul? Ezek szerint nem mama barát, de ha a mama szenved, akkor a baba is. A szülés fájdalmait a kisbaba is átéli... Milyen világot élünk, hogy ha segítséget kérsz fájdalmaid közt, nem adnak fájdalomcsillapítást 12 órán át? Remélem azért annak a gárdának lesz az életében még az enyémhez hasonló élménye. Mészárolják őket is, miközben leordítják a fejüket, hogy csendesebben és ne tegye az eszét, persze mindezt fájdalomcsillapítás nélkül. Nem vagyok rossz szívű ember, de kívánom kivételesen nekik, hogy éljék át ugyanezt. Akkor lehet másabban állnának hozzá a kiszolgáltatott betegeikhez és az új életet világra hozó kismamákkal, akiket simán megaláznak. El szeretném felejteni az egészet, de azt hiszem ezt nem lehet. Túl sok volt ez, túl hosszú időn át. Nem vagyunk az őskorban vagy a középkorban, ahol bele is pusztulhattál, ha nem tágultál rendesen és ha nagyon kimerültél. Egy dolgot elértek, senkinek nem adtam egy forintot sem, a kórház pedig elesett attól a pozitív véleménytől és egyébtől is, amit kaphattak volna, ha nem így lett volna, ahogy történt. Jó lenne, ha az ott dolgozók kicsit fellapoznák a régi tankönyveiket és utána néznének mi is az a fájásgyengeség, hogy legközelebb felismerjék, ha extrém fájdalomingere és kóros intenzitású fájásai vannak egy kismamának, talán nem a hiszti jele... Főleg ha elakad a szülés folyamata, mint később kiderült okkal.

De most már megpróbálok megnyugodni és másra koncentrálni, beveszem a "felejtő tablettát". Ha eszembe jutnak azok az órák, gyorsan ránézek a 4 hetes kislányom arcára, hogy lássam édes mosolyát, miközben elégedetten alszik a mellkasomon. Az érkezése megváltoztatott sok mindent. Le tudtam zárni a múltam, a tavalyi szörnyű eseményeket is. A depresszióm elmúlt és csak előre tudok újra nézni. Más ember lettem, jobb emberré váltam, mint aki voltam. Türelmet és empátiát tanultam és kezdem felfedezni a gyermeknevelés szépségeit is. Azt a kislányt akit 268 napig bent tudtam, most már csodálhatom is. Milyen picike és mekkora dolgot tett velem, megtanított újra szeretni és törődést adni. Örülök, hogy tavaly augusztusban jól döntöttem, hogy akartam ezt a gyermeket, valóban ő kellett ahhoz, hogy megváltozzon az életem, másképp látok mindent. Sok eddig fontos dolog feleslegessé vált, illetve sok félretett dolog vált életbe vágóan lényegessé. Egy dolgot viszont nagyon remélek, azzal hogy leírtam mindezt végre, talán elmúlnak a rémálmaim is.

"...míg az orvosi hivatást gyakorlók tagjának vallom magam: életemet az emberiség szolgálatára szentelem;
betegeim egészsége lesz számomra az elsődleges szempont;
még a beteg halála után is tiszteletben tartom a reám bízott titkokat;
nem engedem, hogy vallási, nemzetiségi, faji, pártpolitikai vagy társadalmi szempontok eltántoríthassanak a betegeimmel kapcsolatos kötelességeim teljesítésétől;
az emberi életnek a fogamzástól kezdve megadom a legnagyobb tiszteletet;..."

2013.06.12.
(A cikket beküldte: Éda89)



Szülés preeklampsziával
Van a terhesség alatt egy sunyi, alattomos betegség. Tünete nincs, vagy csak nagyon ritkán van, de egy pillanat alatt teheti a családot csonkává... Preeklampsziának hívják. Egyetlen tünete a magas vérnyomás és a megemelkedett fehérjeszám. Kezeletlen esetben... »
A szülés megindulásának jelei
Itt részletes leírást talál mindenki azokról a jelekről, amikre érdemes odafigyelni. Elsősorban azoknak a kismamáknak ajánlom, akik hozzám hasonlóan az első babájukat várják. »




Minden jog fenntartva © 2020, www.anyaleszek.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) anyaleszek.hu | WebMinute Kft.