Kategória: A baba elvesztése

2011.01.25.

"Elveszítettelek...

Kincsem! Évek óta vártalak.
S mint egy csoda, szívem alatt tudtalak.
Érezni akartam a mocorgásodat.
Látni a szívdobbanásodat.
Vágytam rá, hogy babusgassalak...
S most itt hagytál!
Forró könnyeim hullanak.
Csak a kifejezhetetlen űr maradt!"


Május 21-e volt, tesztemen két csík…
Alig bírtam magammal. Boldog voltam nagyon!
Férjem meglepődött, nem tudta elhinni. Megint Babánk lesz? Nem is volt rá felkészülve, miközben nekem minden vágyam teljesült.
Sokat beszélgettünk. Ő nagyon félt. Hogyan lesz ezután? Lesz-e elég pénzünk? Meg tudunk-e adni neki mindent? Én pedig már tervezgettem…
Elmentem az orvosomhoz, aki megmutatta nekem Őt, UH-on. Bár előre kijelentette, nem minden baba marad meg. (ez kb. 10%!) Ha valami történne, nem kell tragédiának felfogni, mert a természetben sem minden tojásból lesz fióka!
Én akkor azt mondtam, amit éreztem: Velünk nem lesz semmi baj!
Rám telepedett valami boldog nyugalom. (Ezt éreztem a első terhességem során is. )
Anyut felhívtam: nagymama leszel újra! Nagyon örült, később gyakran érdeklődött.
24-én 8. házassági évfordulónk volt, szép napsütéses nap, amit együtt töltöttünk már négyesben.
Férjem kezdte felfogni. Titkon nézegette a pelenkákat, ruhácskákat, babakocsit.
Gondoltuk várunk még azzal, hogy a nővérkéjét is beavassuk: kistesó érkezik.
S milyen jól döntöttünk…
Június 2-án déltájban vérezni kezdtem, nagyon megijedtem! Tudtam, éreztem, baj van!!!
Este még jobban! Féltem nagyon, féltettem Őt!!! Minden porcikámban tudtam: elveszítem!
Férjem érezte rajtam a rémületet, kimondatlanul is ott volt közöttünk a fájdalom. Fél éjszaka csak a könnyeim hullottak, Ő ölelt szorosan. Nem szólt semmit, mert nem tudta mit mondhatna. Életem egyik legnehezebb éjszakája volt és tudom a férjemé is!
Reggel hívtam az orvosom, azonnal beküldött a kórházba. Vártam az ultrahangos vizsgálatra nagypocakos, boldog kismamák között-szomorúan, elveszetten, feszengve, kívülállónak éreztem magam. UH. után nem hitték el minden papír ellenére és nekem sem, hogy pár napja még láttam a babám jó helyen. Azt gondolták méhen kívüli terhesség, feküdjek be megfigyelésre.
Vérvétel, majd dél felé bejött a férjem, hozta a lemaradt kórházi kiegészítő dolgokat.
Megbeszéltük a lányunknak ne mondja el, hogy kórházban vagyok, majd hívom telefonon. (Tudom, Ő nagyon megrémül, ha valami baj történik, nagyon félt!) Mikor hazaindult csak az éreztem nagyon fáj a hasam, majd a derekam. Hasonlóképp, mint vajúdáskor, csak kevésbé fájón. Majd egy óra múlva spontán elvetéltem, elveszítettem!
Kiürültem, testileg és lelkileg! Sosem gondoltam ilyet át lehet élni! Kifejezhetetlen érzés! Egyik nap még boldog, várandós kismama vagyok és másnap már csak egy szenvedő, reményvesztett, "üres" nő... erre nincsenek szavak! Semmi nem vigasztalt!
Két nap múlva hazaengedtek. De már egy mosolyhoz sem volt kedvem. Minden nap gondolok Rá. Képtelen vagyok megfeledkezni róla, nem felejtem azt a szomorú éjszakát sem. Azóta más is megváltozott:sokkal közelebb érzem a lelkemhez a férjemet, mintha azóta is óvna. Pillanat alatt érzi mikor tér a gondolatom Hozzá, a mi közös Angyalkánkhoz!
Szomorúan olvasom az itteni fórum címét: 2011. januári babák...
(A cikket beküldte: Becseibea)



Elvesztettem a kisbabámat!
Ez a történet egy lányról szól, aki megismert egy fiút a gimiben és egy alkalom után terhes lett. A szülei mindenáron meg akarták tartani a babát. Mindenkinek a figyelmébe ajánlom, mert érdekes történet! »

Amniocentézis 2
Mivel az első gyermekünk down-szindrómával született nem volt kérdés, hogy utána minden terhességemnél megcsináltatjuk az amniocentézist még akkor is ha 1 % a vetélési kockázat. 2012 áprilisában ismét pozitívat teszteltem. »




Minden jog fenntartva © 2023, www.anyaleszek.hu | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | Kapcsolat: info (kukac) anyaleszek.hu | WebMinute Kft.