Kategória: A baba elvesztése

Sophie története

Három hete történt, és én még mindig alig hiszem el... hat és fél hónapig (27 hétig) élvezhettem a várandósság minden szépségét, aztán a kislányom úgy döntött, kevés neki egy anyuka apa nélkül.
Tanácsom minden kismamának: jegyezzétek a picuri mozgásait már rögtön a kezdetektől!


(Volt) párommal 5 + 1 évet töltöttünk együtt. Azért a +1, mert az utolsó évben már külön éltünk, és neki volt más is, de aztán újra visszataláltunk egymáshoz. Ő annyira, de annyira akarta és kitartó volt... így hát amikor idén vízkereszt napján (keddre esett) reggel kiderült, hogy várandós vagyok: a kérdés eldőlt, örökre együtt folytatjuk, úgy, ahogy ő engem már hónapok óta kérlelt. Én először nagyon megrémültem, de aztán átértékeltem mindent: ez a sorsunk, a Jóisten ezt akarja, akkor ennek így kell lennie. Lesz egy családom. Az esküvőt is kitűztük: még mindenképp a babus érkezése előtt, és még a nagy pocak előtt legyen. Hozzá is láttunk a szervezéshez teljes erővel. Közben telt az idő, a kritikus első három hónapon túljutottunk, minden rendben levőnek tűnt. A munkahelyemen is bejelentettem a jó hírt, sőt mindkettőt (feleség és anya leszek).
Aztán egyszer a párom hajnali fél 1-kor jött haza. "Volt egy súlyos beszélgetésem az egyik diáklánnyal" - mondta (középiskolás kollégiumban dolgozik nevelőtanárként). Eltelt még néhány hét, aztán közölte: szerelmes...egy világ dőlt össze bennem. Nem részletezem, a lényeg: a 19. héten jártam, amikor egy éjszaka, az esküvő előtt egy héttel (!) közölte: a diáklányt választotta. Tomboltam, zokogtam, azt hittem, itt a világvége. Esküvő lemondása az ő dolga volt, a jegygyűrűt visszaadtam. A következő két hónap szürke ködben telt el: hol sírtam-zokogtam esténként, hol jobban voltam, és a jövőre koncentráltam. Hetente eljártam egy pszichológushoz, aztán ahogy megéreztem az idő múlását, azt, hogy már csak alig két és fél-3 hónap van hátra babus születéséig, ráeszméltem: hogy elszaladt az idő, amíg én a lelkemet ápolgattam, és még fel sem készültem a babus fogadására. Ki kellene festetni még... meg kimosni a függönyöket... és persze bababútorok... Istenem, de jó is lesz!
Aztán 3 hete hétfőn, megtörtént a tragédia. Egyszerűen görcsölni kezdtem a 6. hónap közepén, és délutánra már véreztem is. Rettegve-hisztérikusan hívtam az orvosomat, és kértem egy kollégát, hogy hívjon mentőt.
Nem részletezem, a lényeg: a baba halott volt már, mire megszületett... az én kislányom. Az ügyeletes doki szerint már lehet, hogy egy hete is halott volt... és én nem vettem észre.
Azóta sem tudom, mi történhetett. Sajnos (ezt azóta is bánom!) eljöttem úgy a kórházból (nem voltam olyan állapotban), hogy nem kértem el a szövettan/boncolás papírjait.
A doki azt mondta, soha nem fogom megtudni. Kaphattam fertőzést (a védőnő azóta két olyan vírust is felsorolt, amire nem tudom, hogy szűrtek-e), okozhatta a vérnyomásom, megfojthatta magát a köldökzsinórral.
Vagy egyszerűen csak úgy döntött: neki én egyedül, az apja nélkül kevés lennék, bármennyire is jó anya lennék.
Sophie / Zsófia lett volna a neve. Azt jelenti: bölcsesség.
(A cikket beküldte: monique_1)



Baba elvesztése 20 évesen, s rémálom a kórházban
Fiatal vagyok, igen még csak 20 éves. Tudom, tudom! Ráérnék még...nem vagyok elkésve semmivel, s nem hajt a tatár, előttem az élet. Kismilliószor hallottam már ezeket a mondatokat, mégis gyerekimádatban "szenvedek" 10 éves korom óta. Ez az egész életemre kihatott.... »

Figyelj a tested jelzéseire!
Gondoltam megosztom veletek a történetem, hátha más tanul belőle. Elvenni nem akarom senki kedvét, inkább egy tanulság, hogy mennyire oda kell figyelni az embernek magára! »




Minden jog fenntartva © 2024, www.anyaleszek.hu | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | Kapcsolat: info (kukac) anyaleszek.hu | WebMinute Kft.