Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kategória: A baba elvesztése

Sophie története

Három hete történt, és én még mindig alig hiszem el... hat és fél hónapig (27 hétig) élvezhettem a várandósság minden szépségét, aztán a kislányom úgy döntött, kevés neki egy anyuka apa nélkül.
Tanácsom minden kismamának: jegyezzétek a picuri mozgásait már rögtön a kezdetektől!


(Volt) párommal 5 + 1 évet töltöttünk együtt. Azért a +1, mert az utolsó évben már külön éltünk, és neki volt más is, de aztán újra visszataláltunk egymáshoz. Ő annyira, de annyira akarta és kitartó volt... így hát amikor idén vízkereszt napján (keddre esett) reggel kiderült, hogy várandós vagyok: a kérdés eldőlt, örökre együtt folytatjuk, úgy, ahogy ő engem már hónapok óta kérlelt. Én először nagyon megrémültem, de aztán átértékeltem mindent: ez a sorsunk, a Jóisten ezt akarja, akkor ennek így kell lennie. Lesz egy családom. Az esküvőt is kitűztük: még mindenképp a babus érkezése előtt, és még a nagy pocak előtt legyen. Hozzá is láttunk a szervezéshez teljes erővel. Közben telt az idő, a kritikus első három hónapon túljutottunk, minden rendben levőnek tűnt. A munkahelyemen is bejelentettem a jó hírt, sőt mindkettőt (feleség és anya leszek).
Aztán egyszer a párom hajnali fél 1-kor jött haza. "Volt egy súlyos beszélgetésem az egyik diáklánnyal" - mondta (középiskolás kollégiumban dolgozik nevelőtanárként). Eltelt még néhány hét, aztán közölte: szerelmes...egy világ dőlt össze bennem. Nem részletezem, a lényeg: a 19. héten jártam, amikor egy éjszaka, az esküvő előtt egy héttel (!) közölte: a diáklányt választotta. Tomboltam, zokogtam, azt hittem, itt a világvége. Esküvő lemondása az ő dolga volt, a jegygyűrűt visszaadtam. A következő két hónap szürke ködben telt el: hol sírtam-zokogtam esténként, hol jobban voltam, és a jövőre koncentráltam. Hetente eljártam egy pszichológushoz, aztán ahogy megéreztem az idő múlását, azt, hogy már csak alig két és fél-3 hónap van hátra babus születéséig, ráeszméltem: hogy elszaladt az idő, amíg én a lelkemet ápolgattam, és még fel sem készültem a babus fogadására. Ki kellene festetni még... meg kimosni a függönyöket... és persze bababútorok... Istenem, de jó is lesz!
Aztán 3 hete hétfőn, megtörtént a tragédia. Egyszerűen görcsölni kezdtem a 6. hónap közepén, és délutánra már véreztem is. Rettegve-hisztérikusan hívtam az orvosomat, és kértem egy kollégát, hogy hívjon mentőt.
Nem részletezem, a lényeg: a baba halott volt már, mire megszületett... az én kislányom. Az ügyeletes doki szerint már lehet, hogy egy hete is halott volt... és én nem vettem észre.
Azóta sem tudom, mi történhetett. Sajnos (ezt azóta is bánom!) eljöttem úgy a kórházból (nem voltam olyan állapotban), hogy nem kértem el a szövettan/boncolás papírjait.
A doki azt mondta, soha nem fogom megtudni. Kaphattam fertőzést (a védőnő azóta két olyan vírust is felsorolt, amire nem tudom, hogy szűrtek-e), okozhatta a vérnyomásom, megfojthatta magát a köldökzsinórral.
Vagy egyszerűen csak úgy döntött: neki én egyedül, az apja nélkül kevés lennék, bármennyire is jó anya lennék.
Sophie / Zsófia lett volna a neve. Azt jelenti: bölcsesség.
(A cikket beküldte: monique_1)



A vetélés okairól
Minden kismama rémálma, hogy baj történhet magzatával. Amint megérti, hogy a vizsgálatok hosszú sora éppen az egészség megőrzésére szolgál, egy-egy laborvizsgálat, vagy látogatás a nőgyógyásznál máris megnyugtató érzést kelt benne. »

Keresztanyának lenni
Nem vagyok anya - remélem, hogy majd leszek, de még nem vagyok. Nem tudom milyen meglátni a hőn áhított két csíkot a teszten, nem tudom milyen először meghallani a kicsi szíve dobogását, nem tudom milyen egy apró életet hordozni magamban, nem tudom milyen minden... »





Minden jog fenntartva © 2019, www.anyaleszek.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) anyaleszek.hu | WebMinute Kft.