Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kategória: Érzések, lelki dolgok

Mit jelent számomra a biztonság

A minap rövid levelet kaptam egy bábától, akivel a szülésemet tervezem. „Hogy vagy, Laura?" Az e-mail sokszor alkalmatlan egy ilyen rövid kérdés személyessé tételére. Mégis ennyi is elég a megfelelő embertől a megfelelő időben. Öt oldalban válaszoltam az érdeklődő kérdésre – ebből a levélből született a lenti cikk.

A napokban (hónapok után) voltam az orvosomnál. A kartonom első bejegyzése: „otthon akar szülni". Épp úgy gondoltam, hogy talán mégis kórház. Pedig hónapokig biztosnak tűnt az eggyel korábbi verzió, hogy egy kedves barátnőmnél fogok szülni. Amikor hallotta, hogy nincs még hol szülnöm Budapesten (budapesti lakásom ki volt adva), felajánlotta a házát, ami egy Budapest környéki településen van. A lehetőség nem ragadott volna magával, ha nem említette volna a kis medencét, melyben két gyermekének adott életet. A vízbenszülés a nagy álmom. Azt gondolom, hogy a babának a legkellemesebb ez a számára ismerős közeg, a víz lehet a legelviselhetőbb a szülőcsatornában való küzdelmek után. És valahogy a víz gondolata számomra is megnyugtató volt. Elképzeltem, hogy körülölel, és valahogy a fájdalmat (amitől annyira féltem) is elviselhetőbbnek gondoltam.

Sok zavaros pont volt ebben a lehetőségben, de nem foglalkoztam velük. Amikor egy-egy kérdés felmerült bennem, akkor csak elhessegettem, és bagatellnek minősítettem ahhoz képest, hogy milyen csodálatos, hogy vízben szülhetek, és vízbe születhet első gyermekem. De akárhogy is halogattam, eljött a nap, amikor úgy döntöttem, hogy végig kell gondolnom, hogy gyakorlatilag hogy is fog kinézni a szülés. Tegyük fel, hogy megindul a szülés. Felhívom a bábát, a páromat, a barátnőmet és anyukámat (aki szeretném, ha jelen lenne a szülésnél). Anyukámnak se jogsija, se kocsija, az enyém is csak folyamatban. Tehát ki kell találni, hogy miképp jutunk ki. Mondjuk anyukám odataxizik hozzám, addig a bába megérkezik, megvizsgál, és együtt kimegyünk a kis házba. Ez idő alatt a barátnőm férje összeszedi a gyerekeket, és elmennek valahová, hogy a szülés zavartalan lehessen. Jobb esetben maga a szülés folyamata halad, és nem áll le (persze azzal is számolni, kell, hogy igen, és egy ilyen helyzetben ez bosszantó lehet). Tegyük fel, hogy a baba megszületett, és minden rendben ment, a párom (aki külföldi) megtalálta a helyet, a bába és anyukám elmentek. Utána mi van? Ott vagyunk egy idegen házban, valakinek a hálószobájában, miközben a pici házban egy család igyekszik zavartalanul élni az életét... Szinte egyik pillanatról a másikra döbbentem rá, hogy mindezt nem szeretném megszervezni, koordinálni, majd azon izgulni, hogy, hogy is alakul, hogy jön össze. Meglepett a megkönnyebbülés, amit éreztem.

Még valami nyugtalanított. A dokumentumok. A párom szlovák, Szlovákiában élünk. Szülni Magyarországon szeretnék, azonban a szülést követően vissza szeretnénk menni, mert a párom szabadsága véges – bár igyekeztünk sokat megőrizni a szülésre –, és fontos számomra, hogy együtt lehessünk. Ahhoz, hogy visszamehessünk Szlovákiába, a babának útlevélre van szüksége. Megriasztott, amikor belegondoltam, hogy nekem egy-két nappal a szülés után hivatalokba (anyakönyvi hivatal, egészségpénztár, okmányiroda… stb.) kell majd mennem egy néhány napos babával. Zavaros volt minden, főleg, hogy az is derengett, hogy sok helyen kicsit sem barátságosak. Vajon ki kellene állnom az elveimért, és indokolni kellene a döntésemet hivatalnokoknak? Ezekben a napokban? Hol itt a háborítatlanság? Megszületik a baba, békében, háborítatlanul, gyöngéden, aztán hivatalokba rohangálok Vele hosszú órákat várakozva, esetleg idegeskedve?! Amikor még alig néhány napos? Pont azokban a napokban, amiknek a jelentősége felmérhetetlen?! Csak a könyvelővel folytatott beszélgetés során derült ki számomra, hogy a kórházban kapunk TB kártyát, anyakönyvit, és mehetünk az útlevélért minél hamarabb (mondjuk egy hét elteltével). A sok bizonytalanság arra az elhatározásra késztetett, hogy kórházban szüljek.


Azon a hétfőn voltam a védőnőnél, úton hazafelé indult el bennem a folyamat, hogy talán mégsem a kisházban, talán mégis kórház. Szerdán az orvosnál rá is kérdeztem néhány dologra, szülésznőkre, szokásokra, alap dolgokra, mint meddig hagy vajúdni egy kismamát, mikor vág stb. A válaszok színesek voltak. Hazafelé sétálva az egyik választ ismételgettem magamban, amikor hirtelen megértettem, hogy az mit is jelent. A doktorúr azt mondta a gátmetszéssel kapcsolatban, hogy rutinból nem vág, csak ha már fehéredik a gát... „ha fehéredik a gát… ha fehéredik a gát…" mondogattam magamban, mint valami mantrát. Aztán hirtelen megértettem, hogy ez csupán azt jelenti, hogy nincs benne már vér, mert a baba feje nyomja. Elképedve vettem tudomásul, hogy ilyen könnyen bevettem ezt a szöveget, hiszen, ha az ujjamat hozzányomom valamihez, akkor az is „elfehéredik" de ez semmilyen tragédiának nem az előjele. Vajon melyik az a nő, amelyiknek nekifeszül a gátjának egy baba feje és nem fehérül el?! Vagyis nem szorul ki a vér belőle?! Megerősödtem abban az elképzelésemben, hogy bármit mond majd a szülés alatt a doki, én hiszek neki.

Ennek ellenére az orvostól úgy jöttem el, hogy bemegyek szülni. Hirtelen olyan egyszerűnek tűnt minden, hogy az erővel ajándékozott meg. Már nem tűntek rettenetesnek az esetleges beavatkozások, azt gondoltam, hogy ki tudok állni magamért, ha mindent jól átbeszélek az orvossal, és olyan dúlát választok, akinek sok tapasztalata van a kórházban, és bízom benne, hogy akkor elkerülhetőek a fölösleges beavatkozások. Ha a kórházat választom, minden olyan kényelmes, megmondják, mit kell csinálni, nekem csak az utasításokat kell követni, nem kell „küzdenem". Amikor mondják, hogy CTG, akkor CTG, kérik, hogy pisiljek, pisilek, vért vesznek. Megmondják pontosan, hányra kell mennem hová, mi mennyibe kerül stb. Nem hágok át társadalmi normákat, nem kell senkinek a véleményét meghallgatnom, csak a babára, magamra és a páromra figyelhetek. Semmi nem tereli rá a figyelmemet a külvilág apró-cseprő ügyeire. Sokat hallom, hogy vannak, akik azért választják a kórházat, mert a felelősség (látszólag) az orvosé és az egészségügyé. Én itt nem erre a fajta megkönnyebbülésre vágytam. Az gondolkodtatott el, hogy az otthonszüléshez való társadalmi hozzáállás folyamatosan arra késztet, hogy kifelé is készenlétbe helyezkedjek, és nem tudom magam teljes figyelmemmel átadni a belső történéseknek.

Annak ellenére, hogy mindez olyan egyszerűnek, tisztának és logikusnak tűnt, valami zavarodottság még mindig volt bennem. Nem éreztem azt a fajta felszabadító megkönnyebbülést, mint amikor hétfőn felismertem, hogy nem akarok a barátnőmék otthonában szülni a vízbenszülés csalogató lehetőségének ellenére.

Éreztem, hogy valami még dolgozik bennem, amit fel kell tárnom. Sokat törtem azon is a fejemet ezekben a napokban, hogy ki tudna segíteni, ki az, aki úgy tudna meghallgatni, hogy abban támogat, hogy meghallhassam magamat. Csütörtökre megértettem, hogy senkire nincs szükségem, csak magamra. Leültem, hogy lecsendesítsem magamat annyira, hogy képes legyek megadni magamnak azt a belső figyelmet, amit kétségbeesésemben másoktól vártam.

Megértettem, hogy a kórházban szülés gondolata azért nem riaszt, mert képesnek találom átadni magam a szülés folyamatának, és képes vagyok befelé figyelni, kizárni mindent és mindenkit, ha a dúla és az anyukám jelen vannak. Megértettem, hogy – bár megvan a véleményem például a gátmetszésről – nem jelentős a szerepe számomra a szülés folyamatában és gyermekemmel való kapcsolatom (és a gyermekem élettel való kapcsolatának) alakulásában. Ebben a kis belső utazásban megértettem, hogy számomra az a fontos, hogy Vele lehessek, és azt is megértettem, hogy ezt elsősorban az a figyelem biztosíthatja, melyet a helyszíntől függetlenül képes vagyok megadni magunknak. Úgy gondolom, hogy az otthonszülés körülményei sokkal jobban támogatják ennek a fajta figyelemnek a létrejöttét és az ehhez szükséges tudatállapot megőrzését, de megértve, hogy – ha fenntartásokkal is, de – képes leszek ezt a kórházban is megteremteni, arra jutottam, hogy nem itt keresendő a zavarodottságom oka. Így továbbmentem. Elképzeltem, hogy a baba megszületett, itt van velünk „kint"… Szinte mindenféle átmenet nélkül hatalmas zokogásban törtem ki. A könnyek valahonnan nagyon mélyről szakadtak fel. Kétségbeesettséget, fájdalmat, magányt éreztem. Lelkem ezen bugyra nem volt ismeretlen számomra, mégis meglepett. Hangosan, artikulátlanul zokogtam. Rég volt ilyen. Rázott a sírás. Továbbra nem volt kétséges, hogy számomra az a rettenetes, ami a szülés után következik. Ha rajtam múlna, szülés után én felállnék, és azt mondanám: köszönöm mindenkinek a segítséget, mi most hazamegyünk. De (bár jogaimmal tisztában vagyok) ezt megtenni, tudom, hogy nem lesz erőm. Ahogy tisztában vagyok azzal, hogy képes lennék kizárni a folyamatból a külvilágot, úgy tudom magamról, hogy akkor, ott nem lesz erőm megküzdeni azért, amit szeretnék, amit fontosnak tartok, hiába a rettegés, hogy elviszik, hogy olyasmi történik Vele, amiről nem tudok. Még ha nem is vinnék el, még ha nem is történne Vele semmi, amiről nem tudok, ez a félelem lehetetlenné tenné, hogy teljes figyelmemmel felé, a párom és magam felé forduljak, hogy átadjam magam annak a csodának, ami történik velünk. Ahogy kitisztult előttem, hogy ettől félek, azt is megláthattam, hogy félelmem oka a születésemben keresendő.

Az én születésem nagyon gyors volt (annak ellenére, hogy első szülés), anyu este tizenegy körül érezte, hogy kezdődik, és fél kettőre megszülettem. Csak annyi volt a gond, hogy a méhlepény egy kis darabja benne maradt. Persze engem amúgy is elvittek – ahogy ez akkor normálisnak volt mondható –, de mivel őt el is altatták, a filmszakadás teljes volt. Azt hiszem, ez a magány, ami azóta is kísér, ezekben a szülés utáni órákban, napokban látogatott el hozzám először. Úgy gondolom, hogy az Istentől elszakadt, az egységből furcsa formát öltött magányos lélekdarabot, az embert, földi léte során mindenüvé kíséri a magány tudata. Egészen a megvilágosodásig vagy visszatérésig, de ennek életünkön való elhatalmasodása változó. Az én magányom ott kapott teret, és „kinti pályafutásom" első napjai ebben a magányban teltek. Jó erős gyökeret eresztett ebben a termékeny időszakban... Ezért érezhettem olyan erős fájdalmat, amikor arra gondoltam, hogy ott legyek, legyünk szülés után. Tudom, hogy már – a legtöbb helyen – más a gyakorlat, tudom, hogy esetleg velünk is történhet bármi, ami miatt szétválasztanak minket, de mindent meg akarok tenni annak érdekében, hogy ezekben a napokban, amikor a kapcsolatunk egy új formát nyer, amikor a kis vérkeringése, emésztése már az enyémtől független, önálló, a kis bőrét már nem a magzatvíz védi, és hőmérsékletét nem a testem, és már a hangokat sem tompítja semmi, amikor találkozik a fénnyel, akkor vele lehessek, vele lehessünk. Minden pillanatban teljesen a magunk módján, osztatlan figyelemmel.

Elképzeltem, hogy Nina [ejtsd: nyina – a szerk.] otthon születik meg. Ott van velünk a bába, a dúlám, anyukám, aztán amikor érzik, hogy „itt az idő", akkor elmennek és mi OTTHON maradunk. Összebújunk, senki nem zavar bennünket, nem kell attól rettegni, hogy olyasmi történik, amit nem szeretnénk, vagy hogy ne történjen olyasmi, hogy küzdenünk kell valakivel vagy valakinek az akaratával, nem kell elöl gombos hálóing, nem kérdezik meg avatatlanok, hogy hogy vagyunk, nem kell lázat mérni, nem kell számon tartani, hogy reggel van vagy este. Csak mi leszünk – otthon, biztonságban, együtt. Amikor éhesek leszünk, eszünk, amikor álmosak, alszunk, ha akarunk, meztelenül megyünk pisilni, és senkivel sem kell összefutni. Az első napok valami furcsa álomszerű létéből úszunk át lassan, a magunk tempójában a „valóságba", és értjük meg, hogy megérkezett első gyermekünk.


Ahogy mindez víziószerűen lejátszódott bennem, a zavarodottságnak és a fájdalomnak nyoma veszett. Nem volt többé félelem bennem, és a kételyek is egy csapásra eltűntek. Már tudtam, mit akarok, mi a fontos számomra, mi jelenti nekem a biztonságot – amiről olyan sokat beszélek. Otthon szeretnék szülni. Tudom, hogy alakulhat másképp, tudom, hogy bármi lehet, de azt is tudom, hogy én ezt szeretném, és azt is tudom most már, hogy pontosan miért. Ez megnyugtat és erőt ad.

Ennek tudatában már képes voltam arra, hogy végiggondoljam, mit kell tennem papírügyekben. Tudtam, hogy tisztánlátásra van szükségem. Felhívtam két barátnőmet, akik mindketten dúlák, és a segítségüket kértem. A válaszok sokat segítettek. Kiderült, hogy nem is kell személyesen jelen lennem a papírok intézésénél (az útlevél kivételével). Kiderült, hogy a kerületben, ahol szülni szeretnék, pozitívak a visszajelzések az anyakönyvezetők hozzáállásról. Egyik barátnőm egy orvos segítségét ajánlotta egy bizonyos igazolást illetőleg, és én egyre letisztultabb állapotba kerültem. Persze újabb kérdések vetődtek fel, de már tudom, hogy mit szeretnék, és látom, hogy mindent el lehet intézni, és ez nagy bizakodással tölt el.

Sokat hallom, hogy „micsoda felelőtlenség otthon szülni", hogy „aki otthon szül, veszélybe sodorhatja mind a bébi, mind a saját életét". Vajon ha az a meggyőződésem, hogy a kórházban sokkal inkább létrejöhet olyan helyzet, mely gyermekem lelki épségét veszélyeztetheti, ugyanakkor a szülés folyamatát nem tartom olyan eseménynek, mely orvosi segítségre szorul (ha komplikációktól mentesnek ígérkezik), ha tudom, hogy ha mégis orvosi segítségre van szükség, akkor azt is megkaphatom, akkor vajon nem lennék-e felelőtlen, ha gyermekemet kitenném ennek a veszélynek? Ha úgy vélem, hogy bizonyos beavatkozások és a szülést követő néhány nap az egész életre hatással vannak, és a kórházban sokkal nagyobb a lehetősége, hogy ezek a hatások nem építőek, hanem rombolóak lehetnek gyermekem életének minőségére, akkor vajon felelősségteljesen döntenék, ha – engedve a társadalmi nyomásnak és a kényelmi szempontoknak – kórházban szülnék?

Az orvosomat nagyszerű szakembernek tartom. Mint orvosban, nagy benne a bizalmam, és elismerem, tisztelem a szakmai tudását, eredményeit. Nem gondolom, hogy rosszat akar nekem, még az sem merül fel bennem, hogy a szülésemet majd siettetni fogja, vagy bármi olyat tenne, amit ne a tapasztalata és a szakmai meggyőződése diktálna számára. Azonban a szülészetben alkalmazott gyakorlat nem adja meg számomra azt a biztonságot, amire ennél a folyamatnál szükségem lenne. Egy-egy helyzet megoldására a bába és az orvos eszköztára eltér egymástól, ennél még fontosabb, hogy az adott eszközzel való bánás hatásának vizsgálata is más értékek szerint működik. Míg az orvos a fiziológiás hatást vizsgálja, a bába a „beavatkozás" lélekre való hatásait is átgondolja. Mintha a bába nem csupán az élet, hanem az emberség megóvására esküdött volna fel. Mintha a lélek csorbulása (mely esetleg „csak" a magánytudatban mutatkozik meg a későbbiekben) ugyanolyan súllyal esne a latban, mint a testé. (Természetesen a bába is dönthet olykor úgy, hogy orvosra van szükség, de ez csak egy eszköz a már említett eszköztárban.)

Tudom, hogy mindebben nincs semmi új, de Nekem nagyon mély megértést hoztak. Megértettem, hogy számomra csak azokban a kezekben lehet biztonságban a gyermekem születése, aki egy adott helyzetben döntései során figyelembe veszi azokat az értékeket is, melyek számomra az élet minőségének alakulásában alapvető szerepet játszanak.
(A cikket beküldte: lau)



Egy élet nehéz kezdete és csodálatos születése
Sokat gondolkoztam, hogy leírjam-e a történetünket, de talán nem vagyok egyedül, aki került ilyen helyzetbe. És igazság szerint úgy érzem, ki kell írjam magamból. Másfél évvel ezelőtt érkezett meg hozzánk az első fiunk, Barnabás, akire akkor nagyon vártam már,... »

Hogyan "kell" szülni?!
Rengeteg cikket, fórumot, szüléstörténetet olvastam. A főbb témákat szeretném a szüléssel kapcsolatban felvázolni, illetve a tapasztalataimat megosztani. Kicsit segíteni azoknak, akik még előtte állnak, vagy szeretnének állni. »





Minden jog fenntartva © 2018, www.anyaleszek.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) anyaleszek.hu | WebMinute Kft.