Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kategória: A baba elvesztése

Kisfiam elvesztése...

A halál elfogadására négy lehetőség kínálkozik. Az első egy írás, amit végrendeletnek is hívhatunk. (...) A másik lehetőség: amikor a szeretteimmel egy ilyen éles helyzetbe kerülök, akkor dönthetek úgy, hogy nem menekülök el a helyzet elől. Harmadik lehetőség: elmegyek önkéntes segítőnek egy kórházi osztályra, ahol elmenőket ápolnak... Így kezdődik a halál elfogadása. Negyedik lépés: adott esetben beszélek róla. Mert bármilyen elfogadás csak akkor jön létre, ha én arról indulatok, harag, düh, frusztráció, kétségbeesés nélkül tudok beszélni. Hangosan és békében, először önmagamnak, majd másoknak.

A férjemmel 2011 március 26-án ismerkedtünk meg. Azonnal tudtuk, hogy mi egymáshoz tartozunk! Négy hónapra rá abbahagytam a fogamzásgátló szedését, mert babát szerettünk volna. Hónapok teltek el úgy, hogy a WC felett görnyedtem a tesztel a kezemben, hogy negatív, negatív, negatív. Egy éven keresztül senki nem foglalkozott vele, mivel egy évig kell próbálkozni.

Amikor letelt, elküldtek hormonvizsgálatra, ahol kiderült, hogy nincs peteérésem. Clostyt írt fel a doktornőm. Akkor már egy éve és 6 hónapja próbálkoztunk. A férjem testvéréék, akik fél éve voltak együtt, közölték velünk, hogy becsúszott a baba, 5 hetes terhes a sógornőm! Kedvesen gratuláltam, megöleltem őket és amint kiléptek a szobából, bömböltem és nem akartam elfogadni, miért történik ez meg velünk. Miért nem lehet nekünk gyerekünk. Akkor megfogadtam, hogy augusztus 2-ig hagyjuk az egészet, mert akkor lesz az esküvőnk.

Márciusban nem jött meg. Nem akartunk venni tesztet, mert hogy most már nem veszünk feleslegesen. Végül másfél hét késés után csak vettünk egyet és két csíkos lett! Nem hittük el, vettünk még három tesztet, ami mind megint két csíkos lett. Amint megfogadtam, hogy leállunk, sikerült teherbe esnem. Na innen kezdődik drága Árminunk története.

Az első időkben hányingerek kísérték a terhességem, a 12. hetéig. Az esküvőnk hetén töltöttem be. A férjem eljött velem az ultrahangra, csodáltuk, hogy ő a kisbabánk. A férjem még ekkor sem élte bele magát. A 90 fős esküvőt majdnem hogy egyedül leszerveztem. Végigtáncoltam az éjszakát problémamentesen. Ezután következett a "pangás"...semmi nem történt csak vártunk hogy jöjjön a következő vizsgálat. Elmentünk nászútra, ahol motoroztunk, úszkáltunk és 24 órás buszutat megtettünk. Az Afp vizsgálat tökéletes lett. Amikor 17 hetes lettem, megtudtam, hogy a másik sógornőm is terhes. Három kis Osváth fog érkezni. Az egyik január 8, a másik február 15, a harmadik pedig április 4-én. Ármin volt a középső kisbaba!

Utána következett a nagyobb ultrahang, ahol mindent rendben találtak és közölték, hogy kisfiunk lesz. A férjem el sem hitte, hogy kisfia lesz. Annyira büszke volt rá. Simogatta a hasam. Beszélt hozzá, ő meg rugdosásokkal válaszolt. :) Ekkor találtuk ki a pici nevét, az Ármint!

Kiságyat, babakocsit, pelenkát, ruhákat már mindent beszereztünk, hogy ne hagyjuk a végére. 22 hetesen voltam még ultrahangon, ahol minden teljesen rendben volt. Majd 24 hetes lettem szerdán és pénteken kiderült, hogy a férjem kiutazik Németországba, hogy több pénzt keressen és majd én utána megyek januárban és ott szülöm meg Ármint. Azonnal telefonáltam, hogy 4D-s ultrahangra kapjunk időpontot még hétfőre, mert kedden utazik el. Kaptam is, de csak Pestre.
Hétfőn bevásároltunk, reggel cola, csoki, hogy esélye ne legyen a picinek aludni. :) Nagyon sokat ettem, de nem éreztem, hogy mozogna... Gondoltuk is magunkban, hogy mindig keresztbe tesz nekünk. Amikor bementünk az ultrahangra, közölte velünk az ultrahangos, hogy kevés a magzatvíz ahhoz, hogy szép 4D-s képet kapjunk. Meg is mutatta, hogy a kezecskéjével is eltakarja a fejét. Aggódtunk, hogy de attól ugye minden rendben lesz? Mondta, hogy persze, ez elegendő neki, csak hogy az ultrahanghoz nem elég.

Nézi-nézi... kérdezi tőlem, hogy mióta alszik? Mondtam, hogy nem tudom, mert csokit is ettem... és rám néz... és mondja, hogy itt nagyobb a baj... nincs szívverése!
A plazma tv-n megmutatta, hogy vízszintesen megy a csík.... nem él Ármin! Azonnal keltem volna fel, de visszatolt és mondta, hogy maradjunk, mert hátha csak kimarad a szívverése. Böködtem a hasam a kezemmel, de csak azt lehetett látni, hogy a víz megmozgatja és ő nem reagál. Azonnal felálltam és menjünk gyorsan vissza Székesfehérvárra a szülészetre, nézzenek meg még egyszer.

Megkaptuk a leletet és a 7000 Ft-os csekket, hogy ennyibe kerül, hogy megmondja nekünk a ultrahangos, hogy meghalt a babánk... Szaladtunk Pest utcáin zokogva, kézen fogva, hogy minél hamarabb hazaérjünk és megmentsük az életét. Simogattam az autóban a hasam, de semmi reakció.. Semmi választ nem kaptam...

Amikor beértünk a kórházba, bent volt a fogadott orvosom és megnézett. Sajnálja, de tényleg nincs szívhangja. Nem tudja ő sem, mi történhetett, mert mindenem rendben volt... nem értettem, miért történhetett ez meg velem... Tegnap még este rugdosott... ma meg már nem....

Az orvosom mondta, hogy másnap meg kell szülnöm természetes úton, ezért már ma bent kell maradnom. A férjemmel közöltem és azonnal mennie kellett! Beraktak a vajúdóba, ahol azt hallgattam, ahogy a kismamáknak a hasára rá van rakva a szívhangfigyelő és dobog a kisbabájuk szíve. Csak sírtam, hallgattam és kérdeztem, az enyémnek miért nem doboghatott tovább. A kismamák nem voltak rám tekintettel és két méterre ülve beszéltek ki, hogy mi is történt velem. Szörnyű volt. Közben szóltak, hogy megérkezett a férjem. Kimentem hozzá és én még életemben így bömbölni férfit nem láttam, mint akkor. Együtt sírtunk, zokogtunk, hogy meghalt a kisbabánk... Miért?! És csak ezeket a kérdéseket tettük fel. Három perce voltam kint, amikor jött a szülésznő, hogy menjek, mert a tágító pálcikákat lassan felhelyezik. Persze az a lassan az 4 óra volt. Nem érettem, miért nem lehetek ilyenkor a férjemmel, hogy együtt gyászoljunk és nyugodjunk meg? Este fél 10-kor felhelyeztek 4 db pálcikát. Nagyon fájt, főleg, ahogy az ágyra feküdtem és éreztem, hogy na most... most fog elkezdődni... elveszítem a gyerekemet.

A szülésznő együttérzése olyan volt, hogy erélyesen rám szólt, hogy engedjem már el a fenekem és nyugodtan feküdjek, mert nem tudja a doki megcsinálni a felhelyezést. Ezek után elvittek a kórterembe, ahol abortuszosok voltak. Az egyik a nyolcadik babáját vetette el. Én meg 24 hetesen ott fekszem, aki a legjobban várta a babáját! Eltelt egy fél óra és fura érzésem lett. Mintha mozogna.... Megéreztem a köldökömnél a fejét... utána nézem... nézem.... az oldalamon a popsiját.... majd szívverést is éreztem..... AZONNAL HÍVJÁK A NŐVÉRT! - szóltam ott a lányoknak.
Bejött, elmondtam neki, mit érzek és hogy éppen fogom a babám fejét és rám szólt, hogy nem.... nem... magának a gyereke meghalt... látták az ultrahangon... úgyhogy pihenjen és aludjon, holnap szülni fog és kiment a kórteremből.
Nem értettem, miért kell így? Miért nem lehet a kismamát "megnyugtatni", hogy a gyereke tényleg nem él. Hisz én úgy éreztem, hogy elindítjuk most úgy a szülést és még él a kisfiam. Utána abbahagyta ezt a mozgást és akkor jöttem rá, hogy mi is történt. A magzatvíz mozgatta és azt pedig az összehúzódások okozták. Egész éjszaka nem aludtam, csupán egy órát, az tis 10 percenkénti felriadásokkal. Reggel 6-kor jöttek értem, hogy menjek a szülőszobára, leveszik a pálcikákat.

Felfeküdtem... leszedték... és mondták, hogy na akkor most burokrepesztést végeznek el. Az orvos egész öklével bennem... a szülésznő a hasamat nyomja le, majd a nődoki is és hatodszorra sikerült elcsípni a magzatburkot. Akkor is csak nyugtattak, hogy így nem tudják jól megcsinálni, ha ficánkolok. Így szülés után is azt mondom, az volt a legfájdalmasabb. Üvöltöttem volna!

Elfolyt a magzatvíz és utána bevittek a szülőszobámra és következett a várakozás. Az Oxytocint fél 7-kor kezdték adni. 14 órára lefolyt. A kétperces fájásaim utána azonnal megszűntek. Majd 15 órakor kaptam egy erősebbet. A férjemet még behívtam, hogy szülés előtt jöjjön be hozzám. Nem szerettem volna, hogy bent legyen a szüléskor. Nem érdemli meg, hogy ezt ő is átélje! Elég, ha én átélem és jöjjön majd be a következő szülésemre, amikor a végén a kisbabánk felsír!

18 órakor el is küldtem, mert már éreztem hogy nagyon nagy fájásaim vannak. Kétpercesek voltak megint, de már jóval erősebbek! Jöttek az egyperces fájások és a szülésznő bejött, hogy menjek el fürödni, ne zárjam be az ajtót, majd úgyis hallják, ha van valami baj. Alig bírtam elmenni a fürdőszobáig. Ott ordítottam, sírtam, hogy ez történt velünk.... de senki nem nézett felém és nem nyugtatott meg, hogy nyugodjak meg, csak erre koncentráljak. Persze mielőtt elmentem volna, azt mondták, hogy álljak terpeszbe mert lehet ott megszülöm a pisilés közben a babát! Rettegtem ettől. Nem akartam meglátni.... ott megszülni ilyen körülmények között.... ezért hamar vissza is mentem a szobába, már egybefüggő fájásokkal. Hoztak antibiotikumot és vettek tőlem vért (persze fájás közben úgy, hogy a kezem tele volt másnap karcolásokkal). Kértem, nézzenek meg. Mondták, hogy szólnak az orvosnak. Másfél óráig nem jött, majd utána megnéztek és még csak 2 ujjnyira voltam tág... Nem értettem, hogy akkor miért fáj már ennyire... Egy kis tanuló lányt magam mellé állítottam, hogy valaki legyen mellettem és nagy szerencsém volt, mert akkor éreztem azt az érzést, hogy kakilnom kell. Rohant ki, hogy szóljon a szülésznőnek. Az bejött és mondtam, hogy érzem már a fejét! Látta, hogy na akkor most már tényleg itt az idő.

Elkezdtek előttem szaladgálni. Nem tudtam, hogy most mit tegyek, nyomjak-e, vagy sem... Utána két nyomás...a harmadiknál már felrakták a lábtartókat... Fel is raktam rá a lábaimat és na éreztem, hogy most... most vége... és kijött a kisbabánk. Mivel még az ágyat nem csinálták meg, a fenekemhez esett... Éreztem a testemmel az ő testét. Nem néztem meg... Nem akartam azt az emléket magamnak... Ott feküdtem a kisbabámmal egy ágyban, csak ő már halott volt. Rettenetes érzés..... De közben "örültem", hogy a következő babánknak most adtam utat, hogy megszülessen és egészséges legyen. Megműtöttek és 10 percre fel is keltem. Senki nem volt már körülöttem... a babám sem bennem... sem mellettem.

Azóta eltelt két hónap. Már jobban vagyok. Az orvosok szerint három hónap múlva újra próbálkozhatunk. Remélem, hogy minél hamarabb újra terhes lehetek. Minden nap eszembe jut Ármin. A férjem hazajött. Már annyira magányos nem vagyok. Nagyon nehéz volt ezt a hét hetet úgy átvészelni, hogy külön voltunk...Az éltet, hogy ennyi rossz után csak jó jöhet! Néha bemegyek a szobájába... megnézem a ruháit... a kiságyát... a babakocsit... De tudom, hogy ennek így kellett lennie! Ő nem szeretett volna megszületni! Minket nagyon sok szenvedéstől kímélt meg. Szeretett minket, mert mi is őt! Ármin! Mindig te leszel az elsőszülött gyermekem! Hiszen az anyukád vagyok! Anyukája vagyok egy kis angyalkának!

Most következik a várakozás: mikorra sikerül újra áldott állapotba kerülni. Mert ez egy áldás, nem terhesség...
(A cikket beküldte: Márti1990)



Missed ab
Évek óta vágytam már babára, de valahogy sosem volt megfelelő az időzítés. Vagy albérletben laktunk, vagy a munka és az iskola mellett nem fért volna bele a képbe. Valami ok mindig volt, amiért halogattuk. Több mint egy évvel ezelőtt végre mind a ketten úgy... »

Homeopátia és gyógyfüvek
A homeopátia (hasonszervi gyógymód) az embert a maga teljességében kezeli: nemcsak egyes tüneteket figyel meg, hanem tekintetbe veszi mind az érzelmi, mind a fizikai állapotot. Természetes anyagokból készült olyan gyógyszerek minimális adagjával gyógyít, amelyek... »





Minden jog fenntartva © 2018, www.anyaleszek.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) anyaleszek.hu | WebMinute Kft.