|
|
Kategória: Szüléstörténetek Kicsi Törpém, Bálint születéseAzt mondják, egy nő soha nem felejti el azokat a perceket, mikor világra hozta gyermekét. Én mégis félek, hogy évek múlva már nem emlékszem terhességemre és Bálint születésének gyönyörű pillanataira. Ezért hát leírom, 28 héttel a szülés után.Párommal a kapcsolatunk 8 évvel ezelőtt kezdődött, 5 éve költöztünk össze, közös lakásunkba. A dolgok úgy alakultak, hogy 2 év után kiadtuk a lakást albérletbe és anyósomhoz költöztünk, aki egyedül élt egy családi házban. 1,5 évvel később elhatároztuk, hogy kisbabát szeretnénk. Októbertől nem védekeztünk és karácsonykor már a pocakomban is albérlő lakott. (Ezt akkor még nem tudtuk.) Szilveszter körül már kezdtem sejteni, bár azon kívül, hogy feszült a mellem, nem volt más jele a terhességemnek. Január 4-én, vasárnap reggel csináltam meg a tesztet, el sem hittem, szinte azonnal látszott a két csík. Bár terveztük a babát és borzasztóan örültünk, hirtelen mindketten nagyon megijedtünk. Amikor felfogtuk a jó hírt, boldogan újságoltam a húgomnak, másnap pedig anyukámnak. A 9 hónap hamar elröpült, problémamentes terhességem minden pillanatát nagyon élveztem. A 8. hónapban megüresedett a lakásunk és úgy döntöttünk, visszaköltözünk. 2 héttel a kiírt időpont előtt még festettünk. Szeptember 5-én este végeztünk a költözéssel, minden cuccunk zsákokban és dobozokban hevert. Másnap reggel a párom elment, hogy csináljon nekünk egy gardróbszekrényt, amibe majd pakolom a ruhákat. Reggel én még lustálkodtam, 9 óra felé keltem. Fél 10 körül jött az első fájás, gyengének éreztem, azt gondoltam, ez csak jósló fájás. Átszaladtam a boltba, útközben jött a következő. Mikor hazaértem, kicsit leültem, hátha elmúlik. Nem múlt. Elkezdtem mérni, 7 perc telt el két fájás között. Hívtam is gyorsan a páromat: - Gyere haza, megyünk szülni. A kádban voltam, amikor megérkezett, akkor már sokkal erősebbek voltak, de még jókedvűen vigyorogtam. Nagyon izgatott volt, tépte szét a zsákokat, hogy ruhát keressen nekem és magának. 11 órakor végre elkészültünk, közben felhívtam anyukámat, hogy úton a baba, és hogy felugrunk még hozzá. Kellett egy régebbi hálóing (amit esetleg később eldobhatunk), és a fényképezőgép. Megvártam a páromat a kocsiban, amíg felszaladt, nagy meglepetésemre anyukámmal és tesómmal rohantak le. Már nem tudtam mosolyogni, akkor már nagyon fájt. Beértünk a kórházba, ahol szerencsére az én orvosom ügyelt. Megkaptam a beöntést, rosszabbra számítottam, utána kiküldtek a folyosóra, hogy még sétálgassak egy kicsit. Mindhárman ott vártak. Fél 1 körül feküdtem be a szülőszobába. A párom végig mellettem volt, szorítottam a karját és hősiesen tűrte. 1 óra múlva burkot repesztettek, akkor látta az orvos, hogy a picur belekakilt a magzatvízbe, így nem volt sok időnk. A szülésznő kedves volt, próbálkozott labdával, masszírozással, de ezek nem sokat segítettek. Fél 3 felé jöttek a tolófájások, ez a rész már kicsit homályos. Arra emlékszem, hogy az orvos és a szülésznő is csak azt hajtogatták, hogy: - Nyomjon-nyomjon, különben nem jön ki az a gyerek. Nem tudtam nyomni, mindenem fájt, már csak aludni akartam. 3 óra lehetett, amikor bejöttek páran, altatóorvos, nővérek. Az egyik orvos odalépett hozzám, megnyomkodta a hasamat és azt mondta: - Hát, ez nem fog kijönni, kár is erőltetni. Aztán már toltak is a műtőbe, a párom nagyon aggódott. Megkaptam az érzéstelenítőt és azonnal elmúlt a fájdalom. Feküdtem és vártam. Nagyon boldog voltam, hogy 9 hónap várakozás után végre megpillanthatom a kisfiamat. Végül 15.45-kor kiemelték az én Kincsemet. Megfürdették és utána az arcomhoz tették. Életem legszebb pillanata volt, olyan pici volt és bársonyos a bőre. Nem sírt, megszeppenve pislogott nagyokat. Nagyon büszke voltam. Amíg Bálinttal a kórházban lábadoztunk, addig a párom, anyukám és a húgom a lakást szépítgették. Hálás vagyok nekik és nagyon szeretem őket! A mi kis Törpénk azóta boldoggá teszi minden egyes napunkat és azt a rengeteg mosolyt, amit kapunk tőle, nem cserélném el, soha semmire. (A cikket beküldte: fredaszter)
|