Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kategória: Szüléstörténetek

Egy tini anyuci története

Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy vajon megírjam-e a teherbeesésemet, szülésemet és azért döntöttem így, hogy megosztom veletek, mert remélem, hogy sok tininek tudok segíteni, hogy miért FONTOS a védekezés, hogy ne kerüljenek bele ebbe a cipőbe, mint amiben én járok...

Kilencedikes osztályos voltam egy gimnáziumban és épp a második félévemet kezdtem meg. Fülig szerelmes egy fiúba. Minden pont úgy történt, ahogyan én azt elképzeltem. Minden hétvégén nála voltam és minden szép és jó volt. Róla nem is szeretnék többet elárulni, mert nincsen jelen az életünkben. Tehát eltelt a január, jött a február. Januárban még megjött a menszeszem, de már a következőben nem igazán tudtam volna azt mondani, hogy ez egy rendes menstruáció. Én naiv 15 éves fejjel azt mondtam, biztosan csak a stressz. Senkinek nem szóltam róla, csak a páromnak, mert ha valaki meg tudja, akkor az egész város rólam fog csámcsogni. Amint kiderült, hogy nem jött meg, vettünk is egy tesztet, de féltem, hogy mi van, ha mégis terhes vagyok. Jézusom, megrémültem! 15 éves vagyok, nincs semmim és hirtelen lesz egy gyerekem?! Na neeem, biztos nem vagyok terhes és ezt így félre is tettük.

Teltek a hónapok és anyukám május vége felé vett egy tesztet, mert feltűnt neki, hogy amikor eljártunk a boltba, nem volt szükségem semmilyen egészségügyi dologra. Tehát kaptam a kezembe egy tesztet és azt mondta anyukám, ha negatív lesz, mehetek a barátomhoz. Nyugodt voltam, mert tudtam hogy negatív lesz. Megcsináltam és láss csodát NEGATÍV lett. Anya és én is meg voltunk nyugodva, szaladtam a vonatig.

Eltelt a május,semmi jele nem volt annak, hogy én terhes vagyok. Nem híztam egy grammot sem, igazából elég vékony típus vagyok. Szóval jött a június, elmentünk egy kis elővakációra a családommal (szabadstrand) és a nagynénémnek feltűnt, hogy elég nagy a hasam (ekkor már 5 hónapos terhes voltam) és hogy mi történt? Ezt csak utólag tudom, mert anyával "kibeszéltek", hogy vajon mi bajom lehet, mert elmondásuk szerint megváltoztam.

A strand után eltelt 1,5 hét, anya vett még egy tesztet és azt mondta, mire felkel az alvásból látni szeretné a tesztet. Rendben Anya, én megcsinálom neked. Eleinte nem értettem, miért akarja hogy minden hónapba csináljak tesztet?! Hahó!!!! Jól vagyok, semmi bajom. Nos, megcsináltam a tesztet, ami akkor POZITÍV eredményt mutatott. Anyukám sírva kérdezte tőlem, hogy most mit fogok csinálni? Szóhoz sem jutottam, nem tudtam egyszerűen semmit mondani. Éreztem azt a gombócot a torkomban, a gyomromban és szerintem még a talpamban is.
Tehát kiderült, hogy van egy pocaklakóm.

Gyorsan irány a kórház, Anya nőgyógyásza. Nagyon rendesen bánt velem a doki és kérdezte mit szeretnék csinálni? Mi a tervem?
Tervem!? Hogy mi a tervem!?Az első és egyben a legfontosabb tervem, hogy nem szeretnék babát. A doki amiért látta rajtam, hogy teljesen ki vagyok borulva a kis papíromra nem azt írta, hogy 22.hetes, hanem hogy sürgős abortusz (persze szaknyelven) 16 hetes terhesség.
Nos kezdett a szekér úgy gördülni, ahogyan én azt szerettem volna. Elmentünk a védőnőhöz, aki közölte velünk hogy a családvédő szabadságon van és a legközelebbi 45 perc autóval.

Itt egy picit megállok és gondolkozom hangosan. Nem tervezett terhesség, egyszer negatív, egyszer pozitív teszt, szabadságon van, aki intézni a dolgaimat? Én úgy gondolom, hogy minden okkal történik, Istenben nem igazán hiszek, de akkor valami mégis történt és hogy ez miért történt, egyszerűen nem tudom megérteni.

Szóval elintéztük a papírt vissza a dokihoz UH-ra. Amint beléptem a vizsgáló szobába, elkezdtem sírni. Sírni, de nem tudom megmondani, hogy miért. Felfeküdtem a vizsgáló ágyra, rám nyomták a gélt és a doki vizsgált. Arra emlékszem vissza, hogy könnyes szemmel láttam a kis Bubumat a monitoron és hogy a doki ennyit mond "ez egy szép nagy kisfiú, jöjjön nagymama, nézze meg!"
Anyukámnak se kellett több, elkezdett sírni és tiltakozott, hogy ő márpedig nem nézi meg (végül csak belement). Kijöttünk a dokitól, haza mentünk és beszélgettünk, mi legyen?! Még mindig azt vallottam, hogy én ezt a babát nem szeretném, tanulni szeretnék és leérettségizek abban a suliban, ahová bekerültem.
Anyukám nézelődött az interneten és rátalált a Bölcső Alapítványra. Felhívtuk és elmondtuk a problémánkat. Azonnal kaptuk is a segítséget. Örökbe szerettem volna adni a kislányomat, akire a 36. hétig azt hittem hogy fiú.

Nos, teltek-múltak a hónapok én, eljöttem a városomból, mert nem igazán volt kedvem ott maradni. A 31. héten bekerültem a kórházba jóslófájásokkal, de hál' istennek, minden rendben volt és csak "viccelődött" a baba
Szeptemberben beköltöztem egy anyaotthonba. Itt is elröpült az idő és már csak azon kaptam magam, hogy 2008. október 18-a van, este. Nem tudtam aludni, mert iszonyatosan fájt a "lábam közt". Nem mertem szólni, nagyon féltem a szüléstől. Mindig azt vártam, mikor folyik el magzatvíz. Nos, ha én erre vártam volna, akkor a kisasszony még mindig a pocakomba lenne. Másnap 12:00 óra után mennem kellett NST-re. Aznap a szülőszoba tele volt, éppen hogy kaptam egy ágyat, ahová rám kötötték a gépet és ott is hagytak, mondván én nem szülök, nem vagyok fontos annyira. Körülbelül 13-13:30 körül levettek a gépről és mondták, hogy ne menjek vissza szobámba, mert megvizsgál egy doki. Jól van - gondoltam magamba - nem megyek én sehová, ha meg kell vizsgálni, meg kell.
Meg is vizsgáltak, kiderült 1,5 ujjnyira ki voltam tágulva. Jézusom, ez ugye nem azt jelenti amire én gondolok?! Nagyon megijedtem, próbáltak nyugtatni az emberek, egy kismama még mondta is nekem, nem kell félni neki már a hetedik szülése. Hetedik?? Atyaúristen, hat gyerek várja otthon és még él. Na jó, akkor a szülést én is túlélem. Vagy még sem!? - Körülbelül ilyen gondolatok jártak a fejemben, anyukámat hívtam is, hogy szülök és most hallja utoljára a hangomat. Próbált nyugtatni, de nem sok sikerrel.

15:30-kor a szülésznő megadta a megérdemelt beöntést és mondta, menjek sétálni a folyosóra, mert nincs hely. Jó, mentem is sétálgattam 16:30-ig, amikor kaptam egy ágyat (alternatív szoba). Rám tették az NST gépet és elvoltam. Voltak méhösszehúzódásaim, de nem gondoltam volna, hogy ezek AZOK a fájdalmak.18:45 körül bekötötték az oxitocin infúziót, illetve burkot repesztettek, ami meghozta a hatását: kb. 10-20 perc múlva olyan fájásaim lettek, hogy azt hittem a hajam égnek áll. Nem tudtam, hogy mi a jó, ha arra gondolok, hogy mi történik, vagy arra hogy egyedül vagyok (titkolt terhességem volt és anyukámék 300 km-re voltak tőlem, senki nem volt jelen a szülésemnél). Tehát jöttek a fájások, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Olyan 19:30 körül már bejártam az egész világot a doki (jelzem az ügyeletes doki, soha nem láttam) minden 5-10 percben járkált hozzám, hogy mi újság? Csak a sóhajtozást hallotta a számon, egy hang nem jött ki. Kicsit később visszajött és kérdezte szeretnék-e fájdalomcsillapítót? Jaa hogy olyan is van? Persze!!! Ez nem kérdés! Szóval kaptam EDA-t, aminek borzasztóan örültem. 22:00 körül mondtam a szülésznőnek, hogy úgy érzem, mintha kakilnom kellene, mondta, hogy szól az orvosnak és mindjárt jön.

Jöttek is egyszerre öten. Kicsit megijedtem hogy miért? Megvizsgált a doki, mondta hogy eltűnt a méhszáj, rendesen ki vagyok tágulva és ha úgy érzem, kezdjük el a szülést. Felhúztam a lábam, szem, száj becsuk és NYOM! 1..2..3..4..5..6..7..8..9..10 és kifúj a levegőt. Nagyon nem éreztem a fájásokat az EDA miatt, de tudtam, hogy mikor kell nyomnom. De hiába nyomtam és nyomtam és nyomtam, a Babuci nem akart kijönni. Az egyik doki tágított, a másik a hasamba könyökölt, de semmi. Hozták a vacuum extraction-t és egy, ké', há' nyomjak! Nyomtam, nyomtam, nyomtam és 2008 október 19-én 22:50-kor megszületett a gyönyörű 2950 grammos 52 centiméteres kislányom, aki a Zsófia nevet kapta. Kérdezték tőlem, hogy meg szeretném-e nézni (tudták hogy örökbe fogom adni). Mondtam, hogy igen. Annyira gyönyörű, koszos, cuki baba volt, hogy elsírtam magam. Míg a doki varrt, mert kiderült, gátmetszést is végzett, addig a Babucit elvitték.

Aznap este beszéltem Anyukámmal és kérdezte, hogy még mindig nem szeretném-e hazavinni az unokáját? Mondtam, hogy nem. Két nap múlva lementem a csecsemő osztályra és megnéztem a kislányomat. Amint megláttam, tudtam, hogy én ezt a kislányt senkinek az ég egy adta világon nem fogom odaadni. Ő az enyém és nem érdekelt, hogy még csak 16 éves voltam, én fel fogom nevelni ezt a gyereket! A papírok a kezemben voltak, hogy lemondjak róla, de nem bírtam aláírni.

Ennyi "röviden" az én kis történetem. A szülés óta eltelt 4 év, leérettségiztem és 2009. augusztusa óta boldog párkapcsolatban élek, igaz, nem a gyerekem apjával, de úgy szeretem, mintha az övé lenne. Zsófi is apának hívja és mi egy igazi kis család vagyunk. A kislányt soha nem látta a vér szerinti apja és nem akar még tudomást sem venni róla, azzal az indokkal, hogy nem akar a mi kis életünkbe belegázolni. Döntse el mindenki maga, hogy ez így helyes-e vagy sem. Most a leányzóm 4 éves és gyönyörű, okos, egészséges és hiába vagyok fiatal anyuka (20 éves), nem bántam meg az egészet. Nagyon nehéz, de próbálom mindenből a legjobbat kihozni!

Köszönöm hogy meghallgattatok! :)))
(A cikket beküldte: zsocii08)



A szülés megindulásának jelei
Itt részletes leírást talál mindenki azokról a jelekről, amikre érdemes odafigyelni. Elsősorban azoknak a kismamáknak ajánlom, akik hozzám hasonlóan az első babájukat várják. »
Eszterünk érkezése
8 hónap telt el életem legmeghatározóbb napja, kislányom születése óta. Szeretném megosztani veletek ezt a történetet, bízva abban, hogy szívesen olvassátok és valakinek esetleg segítségére lehet kételyei, aggodalmai eloszlatásában. »





Minden jog fenntartva © 2018, www.anyaleszek.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) anyaleszek.hu | WebMinute Kft.