Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kategória: A baba elvesztése

Beigazolódott Down-kór, terhességmegszakítás a 23. héten

Egy mondat az elejére: Babát tervezők, babát várók, fordítsatok nagy gondot a 20 heti ultrahang vizsgálatra!
Innentől lehetőleg csak az olvassa tovább, aki nem vár éppen babát...

Egy egészséges, kihordott terhesség, rá másfél évre egy héthetes vetélés, újabb egy év múlva pedig egy 23 hetes terhességmegszakítás… Még most sem hiszem el, hogy épp velünk történt meg…

Egyrészt azért írom le a történetemet, hogy felhívjam a figyelmeteket a 20 hetes ALAPOS genetikai vizsgálat fontosságára, másrészt, ha valaki sajnálatos módon ugyanebbe a szituációba kerül, legyen fogalma arról, mi vár rá. Én ugyanis hiába „gugliztam”, nem találtam hasonló sorstárs történetét a beavatkozásom előtt, amibe kapaszkodhattam volna, vagy erőt adott volna. És persze azért, csak hogy egyszerűen "kiírjam" magamból...


Van egy gyönyörű, egészséges, okos két és fél éves kislányunk és egy csodálatos társam. Tavaly szeptemberi vetélésem után januárban vághattunk újra bele a babaprojektbe. Májusban végül az orvosom is megerősítette, amit a teszt már megmutatott: sikerült teherbe esnem és szívhang is már látható volt. Egyetlen dolog árnyékolta be az önfeledt babavárást: elkezdtem „barnázni”. Kaptam rá hüvelykapszulát (Utrogestant), ha esetleg hormonális alapon lenne mindez. De nem az volt, mert a gyógyszer lejárta után (12. hét) is megmaradt a panasz. Ezután egy apró ún. perzisztáló tüszőt fedezett fel az orvos, azt mondta, valószínűleg ez okozza a kellemetlenséget, de említésre sem méltó. Aztán javasolta, hogy szedjek a Gravida mellett extra C-vitamint, hogy erősítsük az érfalakat, hátha hajszálerek pattannak meg ilyenkor és attól van a barnázás. Végül a 16. hét táján ez elmúlt.
A 12. heti genetikai ultrahangon minden rendben volt, tarkóredő vastagság oké, orrcsont jelen. Kombinált tesztem negatív. Meg is nyugodtam nagyjából.
Teltek a hetek, következett a 20. heti második genetikai UH. A kb. egyórás vizsgálat után az orvosom közölte, hogy sajnos van néhány apró eltérés, ami felett nem hunyhat szemet. Ezek 1-2%-ban Down-kórra utalhatnak: 1. a jobb kéz kisujj középső percének hiánya, 2. orrcsont nem megfelelő hossza (valamivel a határértéknél rövidebb), 3. enyhén több magzatvíz. A szívnél is talált eltérést: a jobb pitvart nagyobbnak látta.

Mindenképpen az amniocentézist javasolta, mert úgy vélte, az abból származó vetélési kockázat kisebb, mint az esély a Down-kórra. Mivel itt helyben csak kb. 3 hét múlva kaptam volna időpontot, plusz az eredmény is három hét lett volna azután, így egy pesti magáncég mellett döntöttünk. Megkérték az árát, de most mindennél jobban számított, hogy mielőbb kiderüljön, hogy nincs baj (így álltunk hozzá). Már másnap délután ott voltunk, elvégezték a beavatkozást, ami kb. 2 perc volt és egyáltalán nem fájt. Egy DNS-es vizsgálatot is kértünk a sejttenyészetes mellett, mert az előbbinek már 2 nap múlva volt eredménye. Ez 3 kromoszóma rendellenességet vizsgált, többek között a Down-kórt is.

Fent maradtunk Budapesten, mivel a szívprobléma miatt a professzor asszony csütörtökön tudott fogadni. Ő szerencsére megnyugtatott: nincs súlyos szívfejlődési rendellenesség. Eggyel több felső vénája van, de ez olyan dolog, ami akár nálam is így lehet, csak nem tudok róla. Ezzel kapcsolatban tehát megnyugodtunk.
Még aznap délelőtt hívtak a genetikai laborból, hogy sajnos a DNS-es vizsgálatból nem tudtak semmit megállapítani, mert nem csúcsosodtak ki a valamik (nem értek hozzá...), ilyen elő szokott fordulni... Szuper, akkor tehát várakozás a sejttenyészetes eredményre, min. 10 napig...
Idegőrlő napok voltak, ha megcsörrent a telefonom, görcsbe rándult a gyomrom, hátha ők hívnak... Közben igyekeztünk pozitívan gondolkodni, nagyon sokan szorítottak nekünk, rokonok, barátok, hoxás barátok.
Aztán a mintavételt követő 9. napon, csütörtökön hívtak. Férjem épp hazaért a munkából, szerencsére nem voltam egyedül. Százszor lepörgettem már korábban magamban, mit és hogyan fognak majd mondani: „minden rendben, jó az eredmény, stb.”. És nem… „Sajnálom, hogy rossz hírt kell közölnöm, de beigazolódott a Down-kór”. Egy világ dőlt össze bennem, férjem, anyósom néztek rám ijedten, hirtelen sírni sem tudtam, csak férjem karjába omlottam és mondogattam, „Mondd, hogy nem igaz, nem hiszem el”.
Kislányom nézett nagy kerek szemekkel: „Miéjt síjsz anya?”. Mondom: „Mert nem lesz kistestvéred.” „Azéjt, mejt bántottalak??” A szívem szakadt meg… „Dehogy, kicsim, Te nem bántottál…” Hívtam az orvosomat, aki épp Olaszországban tartózkodott egy konferencián, de nagyon készséges volt, mondta, hogy már őt is értesítették, és kérdezte, hogy döntöttünk. Mivel már a döntést korábban meghoztuk, készen voltam a válasszal.
Itt kérem, hogy ne ítéljen el senki a döntéssel kapcsolatban, mert nem tudja átérezni a helyzet súlyát olyan, aki - hálát adva Istennek - nem került még ilyen helyzetbe. Iszonyú nehéz, nagyon nehezen feldolgozható ez az egész. Szóval a terhességmegszakítás mellett döntöttünk.
Az orvosom azonnal intézkedett, felvette a kapcsolatot a kórházban egy másik orvossal, aki már másnapra be is hívott, hogy elindítja a folyamatot. A dokim mondta, nyugodtan hívjam bármikor, fel fogja venni, de ő vasárnapig még külföldön lesz.
Így aztán péntek reggel – kiszáradt, vörös szemekkel és alig alvással - irány a betegfelvétel. Találkoztunk az orvossal, aki bosszankodott, hogy nem tud még felvenni, mert kell egy genetikus írásos javallata is. Ő viszont ma nincs bent, vidéken van, de megteszi, hogy 2-re bejön extra és megírja a papírt. Tehát hazamentünk dolgunk végezetlenül, filmeztünk egyet kettesben összebújva, szótlanul. Kislányom már előző este óta anyósoméknál volt, jobb, ha nem látja a könnyeimet…

2-kor aztán találkoztunk a genetikus tanácsadó doktornővel, aki végtelenül kedves, megértő volt, egy pillanatra sem vonta kétségbe a döntésünket, nem bizonytalanított el, inkább azt mondta, adjunk hálát a sorsnak, hogy „időben” kiderült a dolog. Elmondta, hogy ez a betegség egy teljesen véletlen „szerencsétlenség” és nem törvényszerű, hogy megismétlődhet.
A papírral a kezünkben végre fel tudott venni az orvos és rá fél órára el is végezte az első lépést: egy zselészerű anyaggal feltöltötte a méhemet. Ezután befeküdtem az osztályra és vártam…
Másnap fél 9-kor felvittek a szülőszobára, 3,5 órán keresztül oxytocint kaptam infúzióban. Fél 12-kor már úgy görcsöltem, hogy hívtam a férjemet, hadd fogjam a kezét, rossz volt ott egyedül szenvedni. Szerencsére a nővér beengedte, miután felvette a steril ruhát. Fél 1-re lefolyt az infúzió, a görcsök elég erősek voltak, de csak egyujjnyira voltam nyitva, így leküldtek az osztályra azzal, hogy „ha erősödnek a görcsök, vagy elfolyik a magzatvíz, azonnal szóljon!”.
Közben megkezdődött 3-kor a látogatás, jött anyukám, húgom, férjem még mindig velem volt persze. Már nem is tudtam velük beszélgetni, mert percenként jöttek a nagyon erős görcsök. Megnézett egy doki, mondta, hogy már kétujjnyi a tágulás, így újra feltoltak a szülőszobára.
Burkot repesztettek, de erre meg a fájások kezdtek enyhülni és ritkulni. Kaptam újabb adag oxytocint, attól beindultak megint. Közben férjemet persze már kiküldték. Viszonylag gyorsan lezajlott a „szülés”, sírva próbáltam nem gondolni rá, hogy épp most engedem el a mi kis angyalkánkat, a kisfiunkat, a „kistestvéjt”…
Ezután előkészítettek az altatáshoz, hogy „kitisztítsanak”. Mivel ettem pár falatot fél 3 körül, az altatóorvos közölte, hogy egy „calypso” nevű szert kapok, amitől hallucinációim lesznek ébredéskor, emlékezni fogok rá, mit álmodtam az altatás alatt. Na, ezt sem kívánom senkinek, amiket átéltem közben… Mintha két világ közt lebegtem volna, hangfoszlányok, rohanó tárgyak körülöttem, körkörös gyorsulás, elmosódott dolgok, nem is tudom leírni pontosan. Aztán kezdődött lassulni minden, ahogy fokozatosan „visszatértem”. Egyfolytában a férjem nevét ismételgettem, de magam sem tudtam, hogy ezt mondom, vagy csak gondolom-e. Aztán mikor válaszolt, hogy „egy perc múlva bejöhetek”, akkor kezdtem elhinni, hogy élek… Majd megfogta a kezem és megnyugodtam, hogy visszazökkentem a valóságba…
Fél 6-tól 8-ig még fent maradtunk, addigra viszonylag teljesen magamhoz tértem, már csak egy kis szédülés maradt. Lemehettem újra az osztályra. Két nap múlva hazajöhettem.

És akkor az utószó… Ha nem áldozzuk rá a pénzt, és nem a város/régió legprofibb géppel rendelkező legprofibb orvosához megyek erre a vizsgálatra, akkor ki sem derült volna, mivel a kórházban kb 5 perc alatt végzik el ezt, csak a legfontosabb dolgokat nézve. Ezt több ember (orvos, nővér) alátámasztotta.

Az orvosom elmondta, hogy ez a genetikai vizsgálat két pillérű. Hiába van rendben minden a 12. héten, vannak dolgok, amiket csak a 20. hét után tudnak vizsgálni, ilyenek voltak ezek a rendellenességek is, amiket felfedezett.

Így aztán mindenkit csak biztatni tudok, hogy ha megteheti, alaposan végeztesse el ezt a vizsgálatot, majd vállalkozzon a magzatvízvételre is abban az esetben, ha úgy érzi, nem tud vállalni egy esetlegesen beteg babát. A legjobb persze a mintavételt még korán elvégeztetni, hogy ne kerüljön olyan helyzetbe, hogy meg kelljen szülnie egy 23 hetes vagy még idősebb magzatot…

Amúgy a kórházi személyzetre egy rossz szavam nem lehet, nagyon tapintatosak voltak, segítőkészek és támaszok a bajban.

A legnehezebb dolog az volt, hogy hogyan „értessük meg” a kislányunkkal, hogy –egyelőre- nem lesz kistestvére… Mikor hazaengedtek, csak ölelt és ölelt, majd megkérdezte, mi történt velem, miért voltam kórházban… Ahogy azelőtt is, oda-odabújt a hasamhoz, „megsimizem a kistestvéjemet” – mondta és sorolta, mi mindenre fogja majd megtanítani, melyik ruháit adja neki. Hogyan közöljem vele, hogy már nincs a pocakomban? Először hárítottam a kérdéseit, eltereltem a figyelmét. Aztán kikértem egy gyerekpszichológus barátnőm tanácsát, mi a legjobb megoldás egy ilyen szörnyűség feldolgozására egy két és fél éves, értelmes kisgyermek esetében…

Megerősített abban, amit én is gondoltam, mindenképpen próbáljam az ő kis nyelvén elmesélni, hogy kistestvér nem születhet meg, a csillagok közé költözött, onnan néz minket. Tudatosítsuk benne, hogy ő nem tehet semmiről. Válaszoljunk a kérdéseire. Ne szégyelljem előtte a könnyeimet, mutassam ki nyugodtan a szomorúságomat. Most is, hogy írom e sorokat, folyamatosan sírok, iszonyú nehéz volt ez a rész is... Aztán megtörtént a nagy beszélgetés egy újabb alkalomkor, amikor a pocakomat kezdte simizni.
Elmondtam neki a könnyeimmel küszködve, hogy kistesó nincs már benne, mert elköltözött onnan a csillagok közé, hogy majd egyszer később visszajöjjön. Megértette és már mondta is, hogy ott játszik az angyalka-barátaival, meg ugrabugrál... Este, mikor a férjem hazajött, szomorkásan mesélte neki, hogy "apa, nem lesz kistestvéjem...", majd hozzátette, hogy fent az égen van és már biztos alszik, biztos van ott ágyikója... Szóval továbbszőtte a maga kis gondolatmenetével. Annyira sajnálom szegényt, úgy várta, olyan szeretettel beszélt róla mindig, nála jobb testvért el sem tudok képzelni, úgy megérdemelte volna...
Kegyetlen az élet... De hiszem, hogy ezzel nincs vége és előbb, mint gondolnánk, kárpótol minket a sors egy gyönyörű, egészséges újabb kistestvérrel...
(A cikket beküldte: szimonic)



Angyal lett...
1,5 év várakozás. Nagyon sok. Kamionozó férj. De sikerült. Február 24-ére nem vártam... és nem is jött. Nagyon pozitív teszt jelezte kistesó érkezését. Csodálatos szüléstörténet volt az első cikkem itt. Azt hittem a második is az lesz. Tévedtem... »

Régen várt álom beteljesülése
Ennek a cikknek már régen meg kellett volna íródnia. A szívem szerint már két éve, hogy anyának kellene lennem. Az élet máshogyan akarta és erre csak most került sor. A lényeg, hogy most klaviatúrát ragadhatok és leírhatom azt, amit eddig én csak olvashattam és... »





Minden jog fenntartva © 2018, www.anyaleszek.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) anyaleszek.hu | WebMinute Kft.