Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kategória: A terméketlenségről

Bébi mindenáron

Annyian vágynak sikertelenül bébire. Megértem mindenki elkeseredését ez ügyben.
Nekik szánom a történeteket.
Szolgáljanak ezek bizonyságul arra, hogy gyakran akkor jön a gyermekáldás, amikor az ember már (talán önmaga, talán a meglévő családja mentális épségének megőrzése érdekében) lemond róla.


Az egyik:
1976-ban kezdtem dolgozni egy nagy gyárban. Volt egy kolléganőm, aki boldog házasságban élt a férjével. Akkor az volt a „divat”: legyen diplománk, legyen jó állásunk, legyen lakás, kocsi, nyaraló, magyarul: tökéletes egzisztencia, ne a semmire szüljünk (ez utóbbival ma is egyetértek), aztán jöhet a gyerek, de addig nem, addig STOP.
Amiket megterveztek, véghez is vitték. Mindenük meglett, sikeresek voltak a karrierjükben is, de a gyerek nem jött. Pedig nagyon akarták, 6-8 éven keresztül. El sem tudták képzelni, hogy a terveik közül pont az nem sikerül. Akkor még nem voltak olyan orvosi lehetőségek (lombikprogram), mint most. A kolléganőm már 40 felé járt, úgy érezte, már kifutott az időből.
Lemondtak a saját gyerekről és elhatározták, hogy örökbe fogadnak. Hosszas utánajárással találtak egy kisfiút, aki örökbe adható volt. Többször látogatták, aztán hétvégenként el is elhozták, s mivel a fentiek miatt minden feltételük megvolt, hogy jó szülők legyenek, megszületett a határozat: övék lehet a gyermek. Több hónapi hivatalos procedúra után fellélegezhettek: végre teljesül az álmuk, megkaphatják a kisfiút. 1-2 nappal(!) a határozat véglegessé válása előtt kiderült, hogy a kolléganőm terhes! Visszamondták az örökbefogadást. A saját fiuk most már a 30-as éveiben jár.

A másik kettő az én történetem.
Az első (duplán):
1977 tavaszán férjhez mentem, azonnal belefogtunk a babaprojektbe. Biztos voltam abban, hogy elsőre sikerül. Nem úgy lett. Nagyon csalódott voltam, de nem izgattam magam, tudtam, van még időm bőven. 1979 augusztusáig kellett várnom, mire egy reggel rosszul lettem a munkahelyemen. (Tapasztalatlan voltam, nem is tudtam, mitől vagyok rosszul.)
1980 májusában megszületett a fiam. Amilyen csodálatos volt a terhesség (azt az első, emlékezetes rosszullétet nem számolva), olyan nehéz lett a szülés. (Hosszú vajúdás végén vákuummal tudott megszületni, közben eltört a farkcsontom.) Azt mondtam, most legalább 2 évig hallani sem akarok semmilyen szülésről. Kihordanám szívesen a gyereket, ha tudnám, hogy más szüli meg.
Eltelt két év, szépen elfelejtettem a szülés fájdalmait, azt mondtam, most már jöhet a következő. Nem jött. Élénken emlékszem még a minden havi csalódásra: a fene egye meg, már megint menstruálok!
Aztán 1985 áprilisában éreztem a melleimen: terhes vagyok. Rohantam vizeletvizsgálatra: negatív lett. Pár nap múlva megint csak elmentem, s egy pénteki napon megtudtam: pozitív. Nagyon boldog voltam, de nem szóltam senkinek, kapzsi módon magamnak tartottam meg az ajándékot. Egészen hétfőig, amikor reggel a munkahelyi WC-ben nagyon gyanús vérpacnit láttam. Nem tudtam, mi lehet. Délután a kozmetikusomnak meséltem, meg azt is, hogy olyan furcsán rosszul érzem magam. Ő rám rivallt: hülye vagy, mit keresel itt, rohanás az orvoshoz! A nőgyógyász megvizsgált, totál tanácstalan volt, ezért beutalt a kórházba. Az esti ügyeletre értem oda, a fiatal, beosztott orvos is bizonytalan volt, azt kérdezte, nem hoztam-e magammal azt a gyanús dolgot. Elképedve mondtam, hogy eszembe se jutott kihalászni. Na, akkor, mivel fennáll a spontán vetélés lehetősége: kaparás. Azóta sem tudom, hogy ők vették-e el a magzatot, vagy már délelőtt elment. Az éjszaka egy részét a szülőszobán, a többit frissen szült kismamák kórtermében töltöttem.
Délelőtt tombolt a napsütéses tavasz, körülöttem boldog kismamák, én meg maradjak ott kiürítve, kifosztva másnapig? Na azt már nem, hazamegyek. Rosszul voltak, hogy majd elönt a vér, ez lesz, meg az lesz, de a saját felelősségemre távoztam. A férjem úgy tudta, hogy egy barátnőmnél aludtam… Képtelen voltam beszélni a történtekről.
Akkor azt mondtam magamnak: a sors biztos azt akarja, ne legyen még egy gyerekem. Beletörődtem, elfogadtam, soha többet nem rágtam magam, mikor újra és újra megjött a vérzésem. (Na persze, „könnyű” volt, egy kisklapeccal otthon.)
És 1987 november végén megszületett a második fiam! (Ott fordított volt a helyzet: a terhesség nem volt olyan fáklyásmenet, mint az első, viszont amikor eljött az idő, egyszerűen kipottyant a maga 3900 grammjával.)

A második:
Megtudtam, hogy az egyik legkedvesebb kolléganőmnek - nevezzük Enikőnek -, sehogy sem akar összejönni a bébi. A férje is ott dolgozott, nagyon szép, komoly, kiegyensúlyozott házasságban éltek. Akkor már volt lombikprogram, végigszurkoltuk a Kaáli intézet (ha jól emlékszem) három kísérletét. Hiába.
1991-re annyira elromlott a házasságom, hogy különváltam a férjemtől. Úgy éreztem, fiatal vagyok a magányhoz, ezért lázas társkeresésbe kezdtem.
1994-ben eljöttem az első munkahelyemről, de azért tartottam a kapcsolatot az előző kollégáimmal. Így tudtam arról, hogy Enikő bánatában, hogy nem lett gyerekük, kilépett, elment egy multihoz, éjt nappallá téve dolgozott, hogy elterelje figyelmét a fájdalmáról.
Aztán a nagy társkeresés közepette 1995 tavaszán terhes lettem. Mivel az apával nem nagyon tudtam volna közös életet elképzelni, az egyedül nevelt két gyerekem mellé meg felelőtlenség lett volna egy harmadikat is felvállalni: tudtam, nem tarthatom meg. De az abortuszhoz nem fűlött a fogam. Eszembe jutott Enikő. Döntöttem, és megkerestem. Kiderült, hogy azóta is dolgozik, mint egy megszállott. Elmondtam, milyen helyzetben vagyok, s nagyon komolyan felajánlottam: megszülöm, s örökbe adom nekik a picit. Biztosítottam, hogy az elhatározásom komoly, legfeljebb, mint keresztanya tartanék igényt a kapcsolattartásra, de ha ők ezt nem helyeslik, azt is elfogadom. A válasz az volt, hogy néhány hét múlva újabb lombikbébivel kecsegtetik őket. Arra még utoljára vállalkoznak, s ha az sem sikerül, akkor a saját rokonságukból örökbe fogadnak valakit. Kiszámoltuk, hogy mire az eredmény megjön, nekem már késő lesz az abortuszhoz. Fájó szívvel, de megtettem.
Nekik nem sikerült az a lombikbébi program sem, végleg fel is adták. Teltek a robotszámba menő munkával töltött napok, s Enikő egyszer csak terhes lett. A fiuk mára már kiskamasz.

Tanulság:
Életem során nem egyszer bebizonyosodott: ha valamit görcsösen akartam, az soha nem sikerült, illetve amitől nagyon féltem, az garantáltan bekövetkezett.
Amikben meg nagyon hittem, de nem görcsösen akartam, azok sikerültek. (Akartam 2 gyereket: ha nehezen is, de meglettek. Játszhattam Vágó István népszerű kvízműsorában – tudom, ez utóbbi nagyságrendjében nem ide illő, de a gondolat teremtő erejét bizonyító példa.)
Ezeket valahogy úgy élem meg, hogy az ember a gondolataival akaratlanul is bevonzza a pozitív, de a negatív eseményeket is.
(A cikket beküldte: syria)



Meddőség?
A címmel ellentétben nem egy szomorú cikk lesz. Kedvesemmel 7 év együtt járás után 2007-ben összeházasodtunk. Úgy döntöttünk, hogy az sem lenne baj, ha az esküvőn már kerekedne a pocakom, ezért nem védekeztünk már 2007 januárjától. Én ekkor még azt sem tudtam,... »

Szülés után az intenzíven 2. rész
Miután császáros doki közölte, hogy fel kell újra nyitni, csak leültem, és zokogtam. A nagyszájú énem eltűnt aznap. Két szót nem tudtam mondani. Semmi verbális reakció. Csak ültem ott, a könnyeim folytak, és féltem az előttem álló reoperációtól. »





Minden jog fenntartva © 2020, www.anyaleszek.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) anyaleszek.hu | WebMinute Kft.