Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kategória: Az apa dolga

Apás szülés

Majd minden várandós nő fejében megfordul az apás szülés gondolata. Vannak érvek mellette, ellene. Ebben a kérdésben (is) sokan adnak tanácsot kérve, még többen kéretlenül a kismamáknak. Hallgasd meg őket, de elsősorban a saját érzéseidre figyelj, s dönts úgy, ahogy számodra a legjobb. Íme az én vívódásaimnak története:

Az ember lánya sok mindenről ábrándozik. Kezdetben arról, hogy a szomszéd kisfiú önként odaadja neki a vödröt a homokozóban. Majd udvarlókról, romantikus lánykérésről, fehérruhás esküvőről… és nem sokkal később apás szülésről. Szinte láttam magamat, amint szülés után hófehér selyem hálóingben, kifogástalanul rendezett hajjal a magasan felpolcolt párnákra hanyatlom, és üdvözült mosollyal figyelem, ahogy a férjem az ágyam mellett lévő bölcsőbe helyezi a kisdedet. Ódon templomok gótikus képeinek idillikus szent családja, XXI. századi kivitelben. Mindenesetre a lelkesültségem elsöprő erejű lehetett, mert a párom szinte gondolkodás nélkül beleegyezett, hogy velem tart a szülőszobára.

De nem, nem és nem. A való élet persze nem ilyen, s még csak nem is hasonlít hagymázas képzelgéseinkre. Hiszen már Pistike sem adta oda a játékait, sőt még a copfjaimat is jól megcibálta, az eljegyzésemen majdnem lenyeltem a pezsgőspohár aljára rejtett jegygyűrűt- akár egy burleszkben, és pár hónap múlva két tanú jelenlétében, kosztümben mentem férjhez. Hová tettem a józan eszem? Miért is akartam én apás szülést?

Én, pont én, aki még attól is rosszul érzem magam, ha a párom rám nyitja a fürdőszobaajtót, mialatt epilálom a lábam. Mindig úgy éreztem, hogy vannak „intim” dolgok egy nő életében, ami nem tartozik a férfiakra. Kozmetikushoz menet sem kérek díszkíséretet, akkor hogyan leszek hát képes megosztani bárkivel is - ráadásul éppen az itt a bökkenő, hogy nem bárkivel, hanem azzal a férfival, aki előtt mindig vonzó nő akartam maradni, még a terhességem alatt is - életem legkiszolgáltatottabb perceit, óráit. Akarom-e egyáltalán, hogy lássa, amint ott fekszem egy szülőágyon, totálisan kitárulkozva, teljesen kivetkőzve önmagamból. Még annyira sem fogok tudni uralkodni a saját testemen, hogy a hólyagomnak parancsoljak.
Kell az nekem, hogy pont az ő szeme láttára pisiljem össze magam? Mily megkönnyebbülés, hogy egy még megalázóbb "baleset" egy beöntéssel elkerülhető, amely procedúra mellesleg sokunknak éppen olyan félelmetes, mint maga a szülés. Leszek-e újra kívánatos nő a szemében, vagy örökre félresiklik valami a kapcsolatunkban az apás szülés élményétől? Vajon egy férfi szemében visszafordíthatatlanul megváltozik-e a vágy örökös tárgya, amint gyermeke fejét látja előbukkanni onnan?
Az érzelmeimet sem igen tudom mostanában kordában tartani. Egyik pillanatban önfeledten ugrándoznék a boldogságtól, ha nem képezne komoly akadályt a majdnem 20 kilónyi túlsúly, a következő percben, pedig minden előzmény nélkül zokogni kezdek. Már attól is pityergek, ha a gondolataimat nem találják ki, a konfliktustűrő és kezelő képességem pedig lassan a nullával válik egyenlővé. Vajúdás közben még ezt az igencsak akadozó kommunikációt sem garantálhatom. Értelmes kérések vagy mondatok helyett nyögni fogok, sikoltozni vagy ordítani, és a fájások alatt gyűlölni fogom a férjem akkor is, ha beszél hozzám, és akkor is, ha hallgat. Szemére fogom vetni, hogy miért nem tud csendben maradni, amikor én a kínok kínját élem át.
Ha pedig ezek után meg sem szólalna, akkor meg az együttérző szavakat hiányolnám. A segítségéért fogok kiabálni vagy nyöszörögni, azt akarom majd, hogy csináljon már valamit, jobban mondva bármit, csak ne fájjon annyira a szülés, és ő persze semmit sem fog tudni tenni. Csak áll bódultan, halálra rémülve a tehetetlenségtől, ugyanis - ha jót akar magának - erre mégsem mondhatja fel a leckét, amit a kispapa oktatásokon tanítanak, hogy semmi baj drágám, csak lélegezz úgy, ahogy a tanfolyamon mutatták, és attól, meglásd, rögvest elmúlik minden bajod! Honnan fogja tudni, mikor kéne a háttérben maradnia, és mikor kéne mellém pattannia, hiszen magam lennék a legboldogabb, ha legalább én tudnám, mit is akarok, de már most sem vagyok biztos semmiben. Kívánhatom-e ép ésszel, hogy egyszerre legyen láthatatlan és intenzíven jelenlevő, hogy egyszerre maradjon csendben és nyugtasson meg a szavaival.
Az meg egyenest közhelyszámba megy, hogy voltaképpen kinek is van szüksége a szülőszobán egy félájult (vagy tán egészen az) férfira, aki az első vércsepp látványától azon nyomban a taccsot is kidobja. Látom magam előtt, ahogy orvosok hada és nővérek serege próbál életet lehelni a teremtés koronájába, sőt, szerencsésebb esetben még a vajúdó feleség is lepattanva a szülőágyról serényen beszáll az életmentésbe.
Közhely, nem közhely, tény, hogy minderre jó esély kínálkozik: ha én náthás vagyok, ő rögtön influenzás lesz, ha huzatot kap a fülem, őt másnap középfülgyulladással kezelik, ha kalcium hiányom van, attól is neki görcsöl a lába. De most az egyszer én akarok az elesettebb lenni, én akarok kisajátítani minden szánalmat és segítséget. Arra meg nem is merek gondolni, hogy komplikációk is adódhatnak.
Tudomásul veszi-e egy aggódó férj, aki egyben újdonsült édesapa is, hogy vannak helyzetek, amikor kérdezősködés nélkül engedelmeskednie kell az orvosoknak? Képes-e kimenni a szülőszobából szó nélkül, otthagyva feleséget, gyerekét, ha ezt mondják neki, vagy még vele is hadakozni kell, amikor minden perc számíthat? Jó-e bárkinek is, ha egy laikus helyett kettő esik pánikba, s ha nem mennek simán a dolgok?
Persze tudom, fordítva is fel lehet tenni a kérdést: kizárhatók-e mindebből a férfiak?

Milliónyi kétség és kétely, de ma már biztosan tudom, hogy mindezek szinte semmit sem számítanak. Soha senkitől nem kaptam annyi szeretetet, erőt, biztatást és biztonságot, mint szülés közben a páromtól. Életem legboldogabb pillanata volt, amikor ott feküdtem kimerülten, csapzottan a szülőágyon, az orvosok még a gátmetszést varrták össze rajtam, de az újszülött kisfiamat pár perccel később a férjem adta először a karjaimba.
És ő? Könnyes szemekkel járt-kelt a gyermekünkkel, büszkén, fel és alá, mintha ő szülte volna a csöppséget. És igaz, ami igaz: közös szülés volt!
(A cikket beküldte: gkreka)



Vonjuk be az apukákat is a baba születésébe!
Vége már azoknak az időknek, amikor az apukák csak külső szemlélői voltak a gyermek születésének. Ma már ők is érdeklődnek az iránt, ami tulajdonképpen a saját életük tovább adása. Segítsük hát kedvesünket. »

Szex pocakosan
A várandós nő első gondolata a gyermekáldás örömén túl, hogy most aztán soha többet szex… Ami talán érthető is, hiszen az első trimeszter tele lehet olyan áldásokkal, amit egy férfi biztos nem élne túl, nekünk, nőknek ellenben még mosolyogni is kell! :) »




Minden jog fenntartva © 2021, www.anyaleszek.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) anyaleszek.hu | WebMinute Kft.