Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kategória: A baba elvesztése

Angyalok szülei lettünk - 1. rész

2 éve december elején tudtam meg, hogy babát várok. Soha nem felejtem el a pillanatot, amikor megláttam a két csíkot a teszten. Le kellett ülnöm, mert hirtelen forogni kezdett körülöttem minden. Potyogtak a könnyeim...

Bevallom nem kifejezetten örömkönnyek voltak, de nem is "szomorúság" könnyek. Inkább a tanácstalanság könnyei. Nem tudtam, hogy mit kell most tennem, mi is vár rám pontosan?! Nem tudtam elképzelni, hogy ott van a hasamban egy apró picike emberi lény, akinek én leszek az anyukája. És én ebből most még semmit nem érzek, szinte. Egymillió kérdésem lett hirtelen. De valahogy mégis tudtam, hogy minden rendben lesz. Babák százezrei születnek meg nap mint nap, én is/mi is meg fogjuk tudni oldani.
Éppen költözésre készülődtünk a párommal, aki azóta már a férjem. Akkor költöztünk össze.
Hirtelen sok volt ez így egyszerre, ezért kellett egy kis idő, amíg őszintén örülni tudunk a kicsikénknek, meg egyáltalán amíg elhisszük, hogy mi is történik velünk. Elmentem a nőgyógyászomhoz, de a magánrendelőjében nem volt UH, így nem láthattam Őt. Sok mindent elmondott, hogy mire kell vigyáznom, mi fog történni a testemmel az elkövetkezendő pár hónapban stb. És közölte, hogy neki mennyi lesz a tiszteletdíja a szülésnél, úgyhogy akkor már tudtam - új orvos után kell néznem. Nem csak az ár, hanem a hozzáállás miatt is. Nem gondolom, hogy egy alig 6 hetes kismamának már ezt így az "arcába kell tolni".
Jöttek az ünnepek, az első közös karácsonyunk, kettesben/hármasban, és napról napra szoktunk hozzá a gondolathoz, hogy hamarosan babánk lesz, napról napra boldogabbak lettünk.
Januárban, ahogy elkezdődött az új év, lázas orvosvadászatba kezdtem, de megdöbbenve tapasztaltam, hogy nem is olyan egyszerű ez. Elmentünk egy ingyenes (volt SZTK) rendelőbe, ahol úgy is bántak velem, úgyhogy ez ennyivel le is zárult.
Még írt egy papírt, hogy valóban terhes vagyok, ami annyira volt jó, hogy még aznap délután elmentünk a kórházba, ultrahangra, mert már annyira szerettük volna látni Őt, és azt, hogy minden rendben van-e. Felejthetetlen volt. Nem tudom már, mire számítottunk, mert még egyikőnknek sem volt része ebben, de csodálatos érzés volt meglátni Őt, és meghallani, ahogy dobog a kicsi szíve. Mi voltunk a legboldogabbak a világon. Napokig a föld felett jártunk és csak a babánkra tudtunk gondolni, és arra, mikor tarthatjuk már a karjainkban. Akkor és ott igazán megszerettük Őt, a kis 8 hetes "babszemünket". Az orvos keresés még mindig hátra volt. 3-4 orvos is
"elhajtott" miután mondtam, hogy augusztus elején szülnék, mondván, az a szabadságolás ideje. Nem hittem a fülemnek. Nyáron nem születnek gyerekek?! Nem adtam fel, kerestem, közben pedig rohantak a napok. A reggeli hányingertől nehezen tudtam bejárni dolgozni is, de ha a babámra gondoltam, mindig új erőre kaptam. Férjemmel sokat beszélgettünk róla, már nevekre is volt ötletünk, meg hogy hogyan rendezzük majd át a lakást. Egyik este zuhanyozás után, ahogy megtörölköztem, olyan furcsa domborulatot éreztem a hasam legalján, nem gondoltam, hogy ilyen hamar látszani fog. Behívtam a férjemet, megsimogatta, emlékszem az arcára - milyen boldog volt.
Akkoriban volt egy rémálmom, sosem felejtem el: Álmomban elvetéltem, csak folyt a vérem, és leírhatatlan szomorúságot éreztem. Felriadtam az álomból, és mikor rájöttem, hogy nem volt igaz, a megkönnyebbüléstől a könnyem is kicsordult.
Akkori főnököm segítségével végül meglett az új dokim, a telefonban kedves volt, készséges, annyira örültem, úgy éreztem, most már minden rendben lesz. Kivettem egy nap szabadságot, péntekre, hogy akkor elmegyek hozzá, utána pedig a védőnőhöz, már ideje volt, előző nap töltöttem be a 12. hetet. Betöltöttem a "bűvös" 12 hetet, kezdtek rendbe jönni a dolgok, volt orvosom, határtalanul boldog voltam. Sajnos nem tartott sokáig. Csütörtök éjjel (férjem éjszakás volt) arra ébredtem,hogy valami folyik belőlem, olyan volt, mint amikor megjön. Lenéztem, és a pizsamám csurom vér volt. Kiszaladtam a fürdőbe, remegtek a kezeim, és a lábaim, és hangosan könyörögtem Istenhez "Kérlek NE! Csak a babámat ne!"... Nem tudtam mit csináljak. Nem mertem a wc-n ülni,
nem tudtam, hogy hogyan zajlik egy vetélés, nem bírtam volna ki a látványt, ha csak úgy "kiesik" belőlem. Levetkőztem, beültem az üres kádba, és a
felhúzott térdeimre borulva csak ott ültem, sírni sem tudtam, nem tudtam mit tegyek... Összeszedtem a gondolataimat, felhívtam a férjemet, akkor tört ki belőlem a sírás igazán. Valahogy sikerült elérnie, hogy megnyugodjak egy kicsit. Nem akartam egyedül bemenni a kórházba, és valahogy el kellett hogy teljen az a pár óra, amíg Ő hazaér... Máig nem értem ezt - de visszafeküdtem, és elaludtam. Bementünk reggel a kórházba, nem részletezem, hogy sürgősségi ellátásban kellett volna részesülnöm, ehhez képest kb. 4 óra alatt lett helyem egy kórteremben. Az ultrahang addigi életem legszörnyűbb emléke: A baba ugyanakkora volt, mint a 4 héttel ezelőtti képen, és amikor bekapcsolta a nővér a hangot... csak az a furcsa sistergés hallatszott, mögötte padig a csend. Az a csend, amit az, aki ezt átélte, soha nem tud kitörölni az emlékezetéből.
Borzalmas, szörnyű nap volt az, 2008. február 8-a. Megműtöttek délután, amit a rosszul kikevert bódító miatt végig éreztem, és hiába szóltam, nem tettek semmit, hogy egy kicsit elviselhetőbb legyen. Akkor és ott a műtőasztalon én is meghaltam...
Nem akartam elhinni, hogy ez megtörtént, és hogy Ő nincs többé. Kerestem az okokat, hibáztattam mindent, és mindenkit, magamat is beleértve. Két hétre kiírtak, hogy pihenjek, ezalatt csak feküdtem otthon, és sírtam-sírtam vigasztalhatatlanul. Drága férjem dolgozott, és bevásárolt, takarított, főzött, próbált biztatni és vigasztalni, miközben Ő is ugyanezt poklot élte meg (a fizikai részétől eltekintve), de egy szóval sem panaszkodott soha. Ő vett rá két hét után, hogy menjek vele vásárolni, mert nem lesz jó vége, ha ennyire bezárkózom. Visszamentem dolgozni, és csak éltem a napokat egymás után mint egy gép. Megtudtam, hogy a kolléganőm 6 hetes terhes, majd rá egy hétre megtudtam, hogy a nővérem, és a bátyám felesége IS babát várnak. Nagyon nehéz volt. Igazságtalanak éreztem. Folyton csak azt vártam mikor telik már el a 3 hónap, hogy újra érezhessem, milyen babát várni és hogy elfejthessem ezt a borzalmat.
A konrtollvizsgálaton minden rendben volt, szerencsére hamar regenerálódott a szervezetem, a méhem is hamar összehúzódott, látszólag semmi akadálya nem volt, hogy legközelebb egy egészséges babát hozhassak világra.
Ez alatt az időszak alatt összeházasodtunk, és ha lehet még közelebb kerültünk egymáshoz az együtt átélt nehézségek után. Májusban megtudtuk, hogy ki kell költözünk 3 nap múlva a lakásból, kaptunk egy másikat, de időt arra nem, hogy rendesen felkészüljünk a költözésre, hogy összepakoljunk stb.
Késett a menstruációm: A költözés napja előtt csináltam egy tesztet, ami pozitív lett. Azon nevettünk, hogy nálunk a költözés és a pozitív terhességi teszt kézen fogva járnak...
Elmentem az 5 hetes UH-ra, ahol egy pici pöttyre mondta azt az orvos, hogy valószínűleg Ő az. Nászajándékba kaptunk a férjem anyukájától egy görögországi utat, így megkérdeztem a dokit, hogy a télen történt vetélés után elmehetek-e. Megnyugtatott, hogy mivel nem repülővel megyünk nem lesz baj, csak vigyázzak a napozással, stb. És ha hazajöttünk, vár a 7 hetes ultrahangon. Elutaztunk, pocakomban a babánkkal, megláthattam végre a tengert - nagyon boldog voltam.
Egészen addig, amíg nyaralásunk 3. napján el nem kezdtem vérezni. Bekerültem a kórházba egy idegen országban, ahol még a nyelvet sem beszéltem. Nem tudtam, hogyan fogom ezt túlélni. A férjem nem maradhatott velem, így éjszaka, amikor megkaptam az ágyat beült a taxiba és visszament az apartmanba, 30 km-re a kórháztól. Tudtam, hogy annyi pénzünk maradt, hogy még egyszer be tud jönni hozzám, és visszamenni együtt a hotelba.
Tehát meglátogatni nem tud bejönni, ha bent kell maradnom pár napot. A telefonomat nem tudtam használni külföldön, így el sem vittem magammal. Egyedül voltam az egész világon - akkor úgy éreztem. Nem tudtak megműteni másnap, mert nem volt altatóorvos egy, a közelben történt baleset miatt. Rengeteget aludtam, így próbáltam túlélni ezt a szörnyűséget. Szándékosan nem néztem ki az ablakon sem, mert azonnal megszakadt a szívem, ahogy eszembe jutott hogy a szikrázó napsütésben sétálhatnék a tengerparton a férjemmel, boldogan... Ehelyett meg itt fekszem, a hasam szétszakad, annyira fáj, nem értek egy szót sem a körülöttem történő dolgokból, a görög sorozatból, ami megy a tévében, nem tudom, mikor mehetek el innen, nem tudom, mikor látom a szerelmemet újra, nem tudom mit csinálhat most, és mi lesz itt velem egyáltalán, és ez a baba sincs többé... Harmadnap reggel bevittek a műtőbe elaltattak, majd visszavittek az ágyamhoz, és végre ehettem, és ihattam is. Amikor azt hittem, már mehetek haza, elkezdtek kötekedni, hogy azt a fajta biztosítást, ami nekem van, nem ismeri el a kórház, így nem mehetek el amíg ki nem fizetem a műtétet, és a 3 napos kórházi tartózkodást. Mondtam, hogy nincs egy fillérem sem, nem tudom kifizetni. Akkor sajnálják, de nem mehetek el. Akkor úgy éreztem meg akarok halni, nem tudom ezt megoldani, nem tudom mit csináljak.
Kölcsönkértem egy telefont, felhívtam a férjemet, és mondtam neki, hogy jöjjön ide és vigyen el. Nem tudtam, mikor fog odaérni, közben az orvosok meg jártak a nyakamra, hogy fizessem ki a műtétet, ha haza akarok menni...
Vártam-vártam, már nem bíztam semmiben, azt hittem, hogy ott fogok megrohadni
abban a kórházban. Órák múlva valami megérzés folytán kinéztem az ajtón, és megláttam a Drágámat, a folyosón, "Istenem, megmenekültem!" Csak öleltem, és zokogtam, de tudtam, hogy most már minden rendben lesz. Az Öreg Úr, akinek az apartmanját béreltük, Ő hozta be, és Ő beszélte meg az orvosokkal, hogy elengedjenek. A mai napig hálás vagyok neki a jóságáért! Nem tudom, mi lett volna velem nélküle.
Valahogy eltelt az a pár nap, ami még hátravolt a "nyaralásból", nem részletezem...
Hazatérve elmentem az orvoshoz, aki azt mondta 3 vetélésig nem "indokolt" a kivizsgálás, újabb 3 hónap szünet után próbálkozzunk újra, most már BIZTOS minden rendben lesz...
(A cikket beküldte: **Kata**)



Életem legfájdalmasabb percei
Már több mint négy éve, hogy együtt vagyunk a párommal és egy éve, hogy eljegyeztük egymást. Kb. olyan két éve döntöttük el, hogy jöhet a baba a mi életünkbe is. Nagyon sokáig nem jött, hiába próbálkoztunk. Aztán két év után eldöntöttük, hogy akkor várunk vele,... »

Az AFP vizsgálat
Az AFP rövidítés az alfa-fötoprotein kifejezés kezdőbetűiből összeállított mozaikszó. Az alfa-fötoprotein egy fehérje, melyet a magzati máj termel. Jelentősége a magzati életben pontosan nem ismert, azonban termelődése, az anyai keringésbe történő átjutása sok... »





Minden jog fenntartva © 2020, www.anyaleszek.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) anyaleszek.hu | WebMinute Kft.