Kategória: A baba elvesztése

Két vetélés és annyi év sikertelenség után, vágyom egy babára

Sajnos én is azok a nők, asszonyok listáját bővítem, akiknek csak a szomorúság jut a babavárás és a babára várás hosszú útvesztőjében. Igen, nekünk csak a babára várás jut. Netán még - de csak azért, hogy szenvedésünket tovább fokozza -, ritkán és rövid időre megtapasztalhatjuk, hogy milyen egy édes, pocaklakót hordani a méhünkben. Csodálatos e szó, mégis hatalmas fájdalom forrása.

Nekem is van egy "szomorú történetem". A férjem sokáig nem akart gyermeket. Isten tudja miért, talán Ő maga sem, én pedig nem erőltettem. Bölcs - vagy buta - feleség módjára vártam az alkalmas időre. El is jött. Egy reggel elhagyta a száját a gyönyörű mondat: szeretnék gyereket. Biztos nagyon akarhatta, mert következő hónapban állapotos lettem. Azt a csodát, amit éreztem elmondani nem lehet! Főleg mikor kiderült, hogy ikrek! De az Élet írta a forgatókönyvet. Bármi tünet, panasz nélkül egyszerűen elhalt a babám öt hetesen. Egy világ omlott össze bennem.
Minden szó kevés volt a fájdalmam leírására. Csak sírtam és sírtam. De az Élet még bántani akart, mert a kórházban a szobatársaim között kettő is volt, aki mondvacsinált indokokkal életrevaló babákat dobtak el maguktól. Iszonyatosabb volt őket hallgatni, mint a műtét.
Lassan teltek az évek. A lelkem csak nem akart gyógyulni. Hol jobban, hol rosszabbul voltam, mert csak nem tudtam teherbe esni. Pedig nagyon vágytunk rá, mert itt már többes számban beszélhettem.
Majd kezdtem furcsán érezni magam. Az Élet, látva vágyódásom, mégis megszánt. Pocaklakót hordtam a szívem alatt! El sem tudtam hinni! Gyorsan orvos, vizsgálat. A hír igaz. Babát várok megint! Nyolc csodás hét telt el. Már a nevét is kigondoltam: Eszter Anna vagy István Gergely. Mindegy, csak a kezembe foghassam! Nevelhessem, vigyázhassak rá!
De mégis megtörtént megint. Mire felfogtuk mi is történik velünk, elhagyott minket. Az utolsó ultrahangon láttam a pici testét, ahogy ott feküdt a méhem sarkában. A szívem szakadt meg. Egy darab belőlem vele együtt halt.
Még most is könny szökik a szemembe, ha rá gondolok. Sosem éreztem olyan szomorúságot, mint akkor. Az ürességet szinte meg sem lehet fogalmazni. Azóta sem tudom, pedig eltelt pár hónap.
Mégis a legnagyobb döfés még hátra volt. A kontroll vizsgálaton az orvosom, aki kezdetektől velem volt, azt mondta, hogy minden rendben van. Legközelebb biztos sikerül. Menjek haza és legyek türelmes. Alig találtam meg a magánrendelő ajtaját. Könnyeimet visszafojtva botladoztam ki.
De az Élet megy tovább. Reménykedünk megint. Még ki tudja hányszor. Csak közben felkerül a tortámra a 36. gyertya és még senki nem mondja nekem - amire a világon a legjobban vágyom - ANYA!!!

(A cikket beküldte: PAnncsika)

Mégis van remény - Levente születése
A férjemnek tettem egy ígéretet, hogy leírom a történetünket azért, hogy mások is erőt meríthessenek belőle, mert amik velünk történtek, abból egy rossz is bőven elég egy embernek. Mégis a sok-sok rossz dolog után igenis van remény, hogy teljesüljön az ember... »

Babavárás Nomy módra
31 éves nő szemével az első gyermek várása, mely nem épp tökéletesen indult! Kórházról-kórházra, félelemből-félelembe, tapasztalatról-tapasztalatra, várakozásról-várakozásra... A tényekre s a segítségnyújtásra családtól egészen az orvosokig át. Vagy nem? »