|
|
Kategória: Szüléstörténetek Daniella születéseMég mielőtt belekezdenék előrebocsátom, hogy itt nem a szokásos „csodálatos szülés” történetét fogjátok találni, hanem a valóságot. Én nem felejtettem el milyen érzés, és azt hiszem soha nem is fogom…A terhesség időszakát, most nem taglalom, eltelt, úgy ahogy kellett, különösebb gond nélkül. Szóval hol is kezdjem? 2007 szeptember 26-ra voltam kiírva, el is mentem az NST-re és a vizsgálatra, ami eléggé fájdalmas és kellemetlen volt, kint a váróban mondta is a többi kismamatárs, hogy ha ez a doki vizsgál meg, akkor lehet még ma meg is szülök. Hát nem jött össze, másnap megint kellett mennem NST-re, meg ultrahangra is. (Ja, még mielőtt elfelejtem ideírni!!! Nem volt fogadott orvosom, azon egyszerű okból, hogy nem volt rá pénzünk, mert akkor vettünk lakást és erre ment el az összes.) Délelőtt 11-re értem az NST-re, anyósommal, aki még közben elment valamit intézni a kórházban, nálam a közel 3 órás várakozás alatt elkezdődtek a fájások. De semmi gond nem volt, észre sem vették. Aztán az NST után még egy órát vártam az orvosra, így volt időm, hogy mérjem a fájások közt eltelt időt. Azt olvastam a neten, hogy a 10 perces fájásoktól számítva még sok idő van a baba érkezéséig, úgyhogy gondoltam nem lesz itt semmi gáz. De azért felhívtam a férjemet, hogy úgy készüljön ma apa lesz, mert már 10 percesek a fájások! Aztán bejutottam az orvoshoz, aki amúgy rám se nézett, csak annyit mondott, hogy holnap jöjjek megint ha addig nem szülök meg. Oké, gondoltam magamban, akkor veled se találkozom már többet. Itt megjegyezném, hogy ultrahangra már nem tudtam elmenni, mert nem volt már ott a kutya se! Úgyhogy abban a reményben, hogy minden rendben van, távoztam a kórház épületéből. Ezután elmentünk anyósommal ebédelni egyik kedvenc éttermembe, ahová természetesen én vezettem.Délután felmentem Anyuékhoz, oda jött értem a párom, mert hazavezetni már azért nem mertem. Hazamentünk, elmentünk kutyát sétáltatni, jó nagyot sétáltunk, én közben fájogattam, de nem volt vészes. Arra gondoltam, hogy ha ilyen lesz, akkor nem lesz gáz. Aztán otthon még elpakoltam pár dolgot, szépen megfürödtem, megborotválkoztam ( hogy ne ott borotváljanak már meg, ráadásul valami vadidegen), aztán este 9 óra felé egyre jobban elkezdett fájni, már nem csak úgy mint a menstruációs görcsök, és sűrűbben is fájt, 5 percenként. 10 óra felé elindultunk a kórházba, közben telefonáltunk az ősöknek, hogy megyünk szülni, úgyhogy készüljenek; a kutyát meg elvittük az anyósomhoz, hogy ne barmolja szét itthon a lakást, ő meg úgyis lakásfelújítás előtt volt… Egyszerre értünk oda egy másik párral, egy álmosképű nővérke beterelt minket vajúdókat egy kis fülkébe, hogy ott öltözzünk át kórházi cuccba, aztán vizsgálat, és a vajúdó. A fiúk addig kint vártak. Jött egy fiatal doki, mondta, hogy akkor ő most megvizsgál, és megkérdezte, hogy jó-e. Én persze mondtam neki, hogy nem örülök, de ha már itt van, és én is itt vagyok, akkor essünk túl rajta.. Aztán a nővérke adott egy hashajtó kúpot és felírták az adatokat. Majd bő egy óra várakozás után átmentünk a szülőszobába, oda már jöhetett a férjem is, gyönyörű zöldbe öltöztetve. Eleinte nem volt olyan vészes, fájni fájt, de ki lehetett bírni. Közben hatott a hashajtó is, király volt mondhatom! És igen végre megérkeztek a valódi fájások is! Hát annak azért már a fele sem volt tréfa… Közben jött a doki, megvizsgált, elment , visszajött megint megvizsgált. Olyan 1 óra tájban azt mondta, mindjárt visszajön, és akkor megrepeszti a magzatburkot. Ó mondom de jó lesz, már csak ez hiányzott, közben meg folyamatosan olyan fájásaim voltak, hogy azt hittem nem jövök ki onnan élve! Aztán jött a doki és megrepesztette a burkot! Hát az nem volt semmi, egy bazinagy ollóval felnyúlt könyékig, és amikor jött a fájás megrepesztette, belőlem meg dőlt a lé. Ha akkor fel tudtam volna pattanni biztos rosszul járt volna, de szerencséjére nem tudtam. Aztán azt mondta, mászkáljak csak tovább. Akkor már 2-3 percenként jöttek a fájások, és már könyörögtem, hogy legyen már valami. Szerintem a fél kórház az én vonyításomtól volt hangos! Közben zuhanyoztunk, majd letéptem a mosdókagylót a helyéről úgy fájt, négykézláb visítottam a zuhanytálcában. (Aztán eszembe jutott, hogy mi van ha valaki gombás lábbal állt oda, de hamar túljutottam ezen a kérdésen.). Többször megemlítettem a szülésznőnek, hogy valószínűleg meg fogok halni, de ő nem vette túlzottan komolyan amit mondok, pedig én úgy gondoltam. Szegény Tamás (a párom) egész jól bírta, bár egy párszor elég kétségbeesett képet vágott. Később behozattam a szülőszéket, hátha azon könnyebb, egy darabig kicsit jobb volt, de aztán már ez sem segített! Könyörögtem, hogy hozzanak valami fájdalomcsillapítót, nagy nehezen kaptam kéjgázt, az meg nem ért semmit. Mikor felnéztem az órára hajnali háromnegyed 3 volt. Jött a doki, megvizsgált és azt mondta, hogy akkor most szülni fogunk. Ekkor már kb. 1,5 órája nyüszíthettem kisebb-nagyobb megszakításokkal. Olyan 1 óra felé hallottam a szomszédból a csajt akivel együtt érkeztünk, nyögött kettőt, üvöltött hármat, aztán már sírt is a kisbabesz. Hát irigykedtem egy kissé… Ekkor elkezdtem pityeregni egy kicsit, de nem volt rá sok időm, mert jött egy újabb fájás, és az elhallgattatott. Tehát 3 körül elment az orvos, hogy majd mindjárt jön , és akkor majd… Én addig róttam tovább a köröket, aztán már nem bírtam, megtámaszkodtam az ajtó mellett a falon, közben fröcsögött a vérem ( nem túlzok, tényleg az egész fal csupa vér volt). És egyszercsak meghallottam az anyósom hangját, utána rögtön apám, meg anyukám, ők így hárman szépen meneteltek a szülőszoba felé!!! Azzal a felkiáltással, hogy most születik az unokánk!!! Hát még a fájások is elmúltak hirtelen… De a Tomi kiment és kizavarta őket, a mai napig nem értem, hogy a fenébe jöttek be oda!!! Szóval 3-kor felfeküdtem a szülőágyra, aztán fél 4-kor meg is kezdődtek a tolófájások. Na az nem volt semmi!!! Mintha ki akart volna fordulni, meg szakadni az egész belsőm. Mikor felfeküdtem rámcsatoltak egy fájásmérőt, meg egy a baba szívhangját néző izét. Mondták, hogy ne lélegezzek olyan gyorsan, ne kapkodjam a levegőt, a Tomi próbált is segíteni, de én annak is örültem, hogy még lélegzem! Nézegették egy darabig, hogy mennyire fáj, meg milyen a szívhang. A párom fogta a kezem, nézte a fájásmérőt, mondta, hogy még egy kicsit bírjam, mert már múlik, ezt a mondatot szinte percenként elismételte. Aztán beindultak a tolófájások és nyomtunk és nyomtunk és nyomtunk és nyomtunk és nyomtunk, mikor két fájás közt felnéztem az órára, akkor láttam, hogy már fél 5 van. A nagy nyomások közepette már mintha mondták volna, hogy már látják a fejét és nagy a haja, akkor azt hittem már mindjárt vége. Kiderült, hogy tévedtem, mert mikor legközelebb feleszméltem, már 6 vagy 7 ember szaladgált a szobában és nagyon tanakodtak, én nem is értettem mi történik, viszont annak örültem, hogy végre nem jönnek a fájások, csak azt éreztem, hogy valami mindjárt szétszakít a medencecsontomnál. A férjem is elég ijedt fejet vágott, ő biztos tudta mi történik. Aztán számomra is kiderült, mikor odajött egy másik orvos, és közölte, hogy beszorult a baba feje, és hogy ki kell nyomnunk, mert császározni már nem lehet. Gondoltam jó, akkor nyomjuk. Erre hoztak oxitocin infúziót, bekötötték és rögtön újból elkezdett kiszakadni mindenem. Olyan hirtelen jött, mintha nekifutásból hasbarúgtak volna. Olyan nagyon fájt, hogy már sírni sem volt erőm, azt hittem, hogy itt a vég és soha többé nem szállok le arról az asztalról! És nyomnom kellett, muszáj volt!!! Erre azt mondták ne nyomjak, hanem szuszogjam el! Ha meg tudtam volna szólalni, biztos mondtam volna egy jópár kedves dolgot nekik, de szerencsére nem tudtam. Aztán nyomhattam, sőt, jött az új orvos és a hasamba könyökölt, aztán még rá is feküdt és ő is nyomta, még levegőt sem kaptam és amikor abbahagytam egy pillanatra, hogy levegőt vegyek már szóltak is , hogy ne tegyem, hanem nyomjaknyomjaknyomjak. Akkor azt hittem sosem lesz vége, csak kapaszkodtam a párom kezébe és nyomtam. Az tartotta bennem a lelket, hogy ő ott volt és fogta a kezem, meg bíztatott. Közben eszembe jutott egy orvos tanácsa amit a szülő nőknek írt (azt hiszem angol volt), nagyon egyszerű tanács, javaslom nektek is akik szülni fogtok, hogy fogadjátok meg: mindig csináljuk azt amit az orvos mond! Ne vitatkozzunk , ne ellenkezzünk, mégha úgy érezzük, hogy nem fog menni akkor is csináljuk, amit mond. Nekem ez bevált, csak azt csináltam amit mondtak, és csak arra koncentráltam. Valamennyi idő elteltével hagytak egy pár percet pihenni, persze közben ugyanúgy szorította össze a méhemet a fájás. És megint nyomni kellett , közösen az orvossal. Aztán egyszer csak kint volt, és tényleg csodálatos érzés volt, hogy már nem feszít tovább. A párom elvágta a köldökzsinórt, aztán a mellkasomra raktak egy kis véres nyüszörgő valamit. Ő volt az, a kislányom. Aztán el is vitték, megfürdették, megmérték, ilyenek. Nem is foglalkoztam vele akkor különösebben, láttam hogy jól van, és kész, örültem ,hogy végre nem fáj. Mondták, hogy akkor most megszüljük a méhlepényt is. Hát megszültük azt is. Felnéztem az órára fél 7-et mutatott. Annyira boldog voltam , hogy végre vége. Aztán kiderült, hogy háromszor vágtak el, hogy kiférjen a Kisbogyó , és még a méhszájam is szétrepedt, úgyhogy most következett a varrás. Először összevarrták a méhszájamat, azt nem is éreztem, viszont a Tamás látta, amint egy egész „vasúti sínt” szedtek ki belőlem miután összevarrtak belül. Aztán kívül is , az már eléggé fájt, pedig kaptam érzéstelenítőt is. Kérdezgettem is tőle 10 percenként, hogy kész van-e már. Végül mikor láttam ,hogy nem nagyon iparkodik, megmondtam neki, hogy eleinte még csak csak szimpatikus volt, de most már kezdem egyre kevésbé kedvelni, sőt talán az is kicsúszott a számon, hogy utálom. Olyan negyed 9 felé fejezte be a varrogatást a doki. Akkor már több, mint 5 órája ugynabban a pózban feküdtem, de még mindig nem vehettem le a lábam a kengyelről, mert még jött egy nő és kialmolt alólam, meg jött másik kettő, és nézegették a gátsebemet, meg valami ödémát, ami a hüvelyemben keletkezett, meg hoztak rá ilyen jeges valamit. Közben ömlött belőlem a vér. Aztán 20 perc múlva megint jöttek, megnyomkodták a hasamat ( az nagyon fájt), és megnézték megint az ödémát. Úgyhogy 9 óra felé már le is vehettem a lábam. Azt mondták nemsokára átvisznek az osztályra és akkor hozzák a babát is. Aztán jöttek, hogy nem tudnak átvinni, mert nincs hely, úgyhogy odahozták a babát, hogy szoptassam meg. Azt persze nem mutatták meg, hogy hogyan is kéne , így rögtön kiharapta a mellbimbómat. Aztán megint elvitték. Most már sokkal jobban nézett ki, mint amikor először láttam. Ott kellett maradnom a szülőágyon, azt mondták próbáljak meg aludni. Hehe, jó vicc, ott aludni. Ekkor a Tamás elment haza, hogy ő is pihenjen, így ottmaradtam tök egyedül, néha a takarítónő bejött, kivett a fiókból egy-egy tisztítószert, megkérdezte hogy vagyok, ilyesmik. Aztán 11 óra felé, mivel még mindig nem volt hely visszavittek a vajúdóba, ott legalább normális ágyam volt, persze 2 percen belül az is úszott a vérben. Ott beszélgettem egy kicsit, egy tök aranyos csajjal. Persze nem maradtunk sokáig ketten, hoztak egy ikerterhes nőt, ott nézegették a szívhagot, meg nyomkodták a hasát, meg minden, utána jött egy cigány nő, mondta, hogy neki már ez a hatodik lesz és hogy nem is vészes, meg mit vagyok úgy oda. Végül nagy nehezen áttoltak egy tolókocsiban a szülészeti osztályra, a cuccomat egy hapsi hozta utánam, és sikeresen lerakta a szoba másik végébe, nehogy véletlenül is ki tudjak venni belőle valamit. Szóltam, hogy nagyon kell pisilnem, 20 perc múlva már jött is egy nővér kikísért és ott is hagyott, én meg elájultam, alig bírt létrepofozni. Locsolgatott egy darabig, feléledtem, visszafektetett, aztán valamikor behozták a babát is, szerencsémre ő is aludt, bár nem hiszem hogy tudtam volna valamit kezdeni vele ha sír. Azt mondták elég sok vért vesztettem , mert amikor a gátat vágták, valami eret is sikerült elvágni.Délután 1 óra tájban beájultam, közben jöttek mindenféle nővérek és aláírattak velem egy csomó mindent, fogalmam sincs miket, nem voltam képben. Valamikor 5 óra felé felébredtem, megpróbáltam megszoptatni a Danust, persze nem sok aikerrel.Bejöttek meglátogatni a szüleim, meg a párom, de én nem tudtam felkelni, hogy kimenjek hozzájuk, úgyhogy nem is maradtak sokáig. Aztán este már nem volt hajlandó az éjszakás nővér elkísérni zuhanyozni, pedig ez a dolga, meg elvitték a babát is. Én meg alig bírtam felkelni, annyira szédültem, de azért csak kitámolyogtam a mosdóba. Aludtam valamennyit, de összességében borzasztó volt az éjszaka. Minden sírásra felijedtem, hogy nem az én babám sír-e. A második napon már fel tudtam kelni, ekkor szembesültem azzal ,hogy mi is az az aranyér… Beszélgettünk a szobatársaimmal is, ők próbáltak segíteni a szoptatásban , de a harmadik napra így is teljesen kisebesedett a mellem, jobban mondva nem volt rajta bőr. A második napon szinte egész éjjel sírt a drágám, persze hogy sírt szegény, hiszen éhes volt. A „kedves” nővérke meg nem hogy segített volna, inkább elvitte a gyereket, hogy ne verje föl az egész osztályt! Begyűjtötte a gyerekeket az őrzőbe, és üvöltette a rádiót, hogy ne hallja hogy sírnak! Azt hittem, hogy képen törlöm! Aztán az utolsó éjjel mutatta meg egy normális csecsemősnővér, hogyan is kellene valójában szoptatni. Addigra lett tejem is, másnap reggelre belázasodtam, de leráztam a lázmérőt, nehogy ott tartsanak. Aztán végre otthagyhattuk a kórházat, hazajöttünk és elkezdtük az új életünket. Szóval ez az én szüléstörténetem, illetve Dana baba születésének története, aki a világon a legszebb kisbaba. De ha esetleg egyszer netalántán, mégiscsak szeretnék még egy gyereket, csakis akkor lesz, ha meg tudom fizetni, hogy császárral szülessen!!! Bár a férjem a szülés után a helyszínen kijelentette, hogy ő most rögtön megy és sterilizáltatja magát, amivel én akkor egyet is értettem! Persze útközben meggondolta magát… Így gyermekünknek még van rá esélye, hogy egyszer, egy távoli homályos időpontban kistestvére legyen. Most közel egy év távlatából már úgy gondolom, mindenképp szeretnénk majd egy kistestvért, de azt a kikötést tartom, hogy csak császárral, nekem nem hiányzik, hogy újra ennyire szétcincáljanak. Befejezésül csak annyit, hogy a világ legszebb, legcsodásabb dolga egy kisbaba, de én a szülést még véletlenül sem mondanám annak. Szerintem az lenne a legcsodálatosabb, ha tényleg a gólya hozná... (A cikket beküldte: pemete)
|