|
|
Kategória: Az én terhességem... Te jó ég! Terhes vagyok. :) 2. részHát azt a 24 órát nem kívánom senkinek. Még csak pár napja tudtam, hogy anya leszek, de a tény, hogy esetleg ennyi volt, vége, kikészített. Jó, tisztában voltam vele, hogy1. az első három hónapban akár rendesen menstruálhatsz is 2. az első három hónapban, még NE ÉLD BELE MAGAD! De nem tudod nem beleélni magad. Ha szorult beléd egy kis anyai érzés, nem fogod tudni fél vállról venni. - Szia, hogy vagy? - Szia, jól, csak tegnap pár hetes terhesen elvetéltem, de szarok rá. Jaaa, persze. Ez nem ilyen 9 : 00 Ott vagyunk a kórházban. Félek. Hál’ égnek nem kellet sokat várni. Behívtak, le kellett vetkőznöm, amin csodálkoztam, mert valahogy a terhességi ultrahangot mindig is úgy képzeltem, hogy csak a hasamat masszírozzák azzal az átlátszó trutyival meg a kütyüvel. De nem, meg kellett tudnom, hogy a terhesség elején még hüvelyi ultrahangot végeznek, ahogy akkor is így tettek. Tehát felfeküdtem a vizsgáló ágyra, dokikám elkezdett kotorászni, én meg bámultam a szürke maszatos képet, ahol nem láttam semmit. Aztán feltűnt a maszatban, egy apró, szintén sajátos elnevezés szerint, “ fekete lyuk”, ismertebb nevén petezsák, amiben, még egyelőre nem látszott élő embrió. Akkor még így hívják őket, csak később érdemli ki, a fennkölt, magzat nevet. De a doktor úr megnyugtatott, hogy ilyen korai terhességnél még annyira pinduri, 1 - 2 mm, hogy nem mutatja ki. Úgyhogy valószínű minden rendben, de még az is előfordulhat, hogy semmi sincs rendben. Szóval, jött a kedvenc mondatom, NE ÉLJEM BELE MAGAM. De két ünnep között újra találkozunk, akkor már többet fogunk tudni. Dec 30. 9 : 30. Jelentem, van egy 8 mm - es élő embriónk. Amúgy világ életemben irigyeltem a kismamákat. Hogy miért ? Neeem, régebben még nem azért amiért a mai fejemmel szeretem magam, vagy inkább magunkat ebben az állapotban. Nem. Azért irigyeltem őket, mert az egész világ körülöttük forog. Elmennek egy társaságba, mindenki hiperüber udvarias, előzékeny, hogy “jaj, ugye jól vagy?”, “nincs hányingered?”, “kinyissuk az ablakot?”, “nem akarsz leülni?” … stb. A többi halandó, meg mintha megszűnne létezni. Hiába voltam esetleg anno én megfázva, nyissuk ki csak azt az ablakot, nem baj. Hiába, voltam anno én rosszul mondjuk az olajszagtól, az senkit nem érdekelt. Úgyhogy a terhes én, az önző liba, mert igenis gyakran önző vagyok, amit régen még tagadtam, de rájöttem, hogy fárasztóbb, mint egyszerűen magamat adni, eufórikus örömmel konstatáltam egyik reggel, hogy öklendezek az öblítőtől. Áhh, ez az. Eljött az én időm. Most végre én leszek a középpontban, ha társaságba megyünk. Rám fog mindenki odafigyelni, ha kilépek az utcára. Na ez az, ami nem jött össze. Az viszont bekövetkezett, hogy pár napra rá, ez a hányinger olyan szinten elfajult, hogy én, aki egész eddigi életemben talán 2 alkalommal rókáztam, az egyik reggeli után, kidobtam a taccsot. És elindult a lavina. Minden napról napra rosszabb lett. Már nem csak reggel vezettem a buszt, hanem reggel - délben - este. Ehhez természetesen társult 0- 24 a mindentől való undorodás, és olyan mértékű állandó rosszullét, amiről nem hittem el, hogy létezik. Basszus, nem tudtam kimenni a konyhába megkenni egy vajas kenyeret, mert ahogy felkeltem az ágyból, (mert általában csak feküdni tudtam) és esetlegesen megéreztem a konyhaszagot, mert olyan igenis létezik, már szaladtam is a WC-re. Ha esetleg a másodperc tizedrésze alatt mégis sikerült elkészítenem magamnak valami táplálékot, és kijátszani a világ, eddig számomra nem ismert zord aromáit, és netalántán el is fogyasztottam, az olyan gyorsan távozott a gyomromból, mint macska a fürdő vízből. Hallottam, olyan sztorikat, hogy “ jaj szegény kolléganőm is milyen rosszul volt, egész nap rohangált a mosdó és a széke között”. Ezt most mondom neked, ha be tudsz menni a munkahelyedre, jól vagy. Úgyhogy ezúton kérek elnézést minden megbántott kismamától, igenis megérdemlik a kiemelt figyelmet. És van még egy nagyon lényeges dolog. Ha esetleg te is olyan cipőben járnál, mint én, nem szabad elkeseredni. Nekem a mélypont akkor volt, amikor már lassan a második hónapja nyomtam az ágyat, az életminőségem a 100%-ról 1%-ra esett. Minden házimunkát a párom végzett, tényleg nem voltam képes semmire, és ezt így hidd el, ahogy mondom. Egyik éjjel, olyan éjfél körül, sírva görnyedtem a WC fölött, és eszembe jutott egy szörnyű gondolat, hogy lehet, hogy az én szervezetem képtelen egy gyermek kihordására? Mert én ezt nem bírom tovább, feladom. Fizikailag és lelkileg is olyan szinten ki voltam merülve, amire már nem találok megfelelő szót. De aztán jött a pofon, persze magamtól. Mi az hogy feladod? Miért mit csinálsz, el akarod vetetni? Te teljesen hülye vagy? Aztán feltápászkodtam a földről, megmostam az arcom, és igaz, ugyanolyan rosszul voltam még mindig, de lelkileg egy kicsit erőre kaptam. Hiszen ott volt a férjem, akinek a mai napig nem győzöm megköszönni, annyit segített, és persze ott volt, van, az a kis drága egyetlen, lassan magzati korba lépő picuri, akiért a mai napig bármire képes volnék. Hallottam sok olyan történetet, hogy hiába a sok kellemetlenség, ő az egész terhességet élvezte. Hát nem tudom. Szerintem ne borulj ki, ha úgy érzed, te nem tudod. Hiszen nem azon van a hangsúly, hogy miként éled meg a terhességed, a lényeg utána következik. A sztori megírása óta két év telt el. A hányás vagy jó a 25. hétig eltartott, utána pedig még hetekig úgy ki volt a gyomrom, hogy elkezdtük számolgatni, miként férne bele a költségvetésbe megvenni a Rennie gyártási részlegét. A legnagyobb melegben volt a legnagyobb hasam. Előfordult, hogy napokig csupán annyira voltam képes, hogy ingáztam a besötétített szoba és a fürdő között, olyan szinten melegem volt. Egy ültő helyemben ömlött rólam az izzadtság. A végére jól bevizesedtem, és csúnyán meghíztam. Szóval egy szó mint száz, nem volt jó. De akármikor újrakezdeném. Mert amit kapsz a végén, bármennyi szenvedést megér. Egyszer egy barátnőm azt mondta, hogy az anyaság a legcsodálatosabb dolog a világon. De tudjátok mit. ... Szerintem nincs rá szó. (A cikket beküldte: Ayna)
|