Kategória: Szüléstörténetek

Támasz

Közelről ismertem az oxitocin erejét, a hosszú vajúdást, az "ujjnyi" eredményeket egészen a nullától indulva, az euforikus fájdalmat és a keserves, de reményteli várakozást, ami egy elhúzódó szülés gyötrelmes velejárója, most mégis új oldalról láttam mindent - kívülről. A legjobb barátnőm arra kért, legyek én a támasza gyermeke születésénél.

Barátságunk évtizedes időben, erejében viszont olyan, mintha mindig is ismertük volna egymást. Boldogsággal és félelemmel töltött el a kérése, hogy kísérjem el a gyermeke világrahozatalának útján. Sem Ő, sem a férje nem akart apás szülést, amit megértettem, ha a saját férjem sápadt aggodalmának emlékét felidéztem.
Barátnőmet gyakran noszogattam, rakja össze időben a pakkját, de ő úgy érezte, nemhogy előbb, inkább késve érkezik majd a fia. Nos, az én megérzésem jött be...
Péntek éjfél körül barátnőm arra ébredt, elöntötte a magzatvíz - terhességének éppen betöltött 38. hetében. Szülésznője javaslatára elindultak a kórházba, közben riasztva engem is.
Rendszertelen, gyenge fájások és mindössze egyujjnyi méhszáj miatt barátnőm az őrzőbe került NST-re kötve. Nem lehetett vele senki, így számomra egyelőre az a feladat jutott, hogy folyamatos csacsogásommal segítsem át az apukát az első nehéz órák várakozásán. Reggelre mindenki elfáradt. Mi a folyosón, barátnőm az őrző ideges magányában.
A fájások gyakorlatilag megszűntek, így bekötötték az első adag oxitocint. Ekkor csatlakozhattam a barátnőmhöz, immár a szülőszobán. "Mint egy szökött fegyenc" - itt még a barátnőm is tudott nevetni dizájn papírruhámon. Már láttam a sötét karikákat a szeme alatt és keményen belém hasított a tudat, milyen messze is van még a vége. A kialvatlanság nehezítette a fájdalom elviselését. Mintha facsargatták volna a szívemet minden egyes "nem bírom már, nagyon fáj" kijelentésnél, mert pontosan tudtam, ennél még sokkal, de sokkal jobban fog kínlódni... Délig elég volt masszírozással, simogatással, nyugtató duruzsolással enyhíteni a gyötrelmet és segíteni a pillanatnyi pihenés állapotát. A görcsöltető dolgozott, lassan a tágulás is megkezdődött, de a baba ijesztően magasan helyezkedett el. Baljós gondolatok feszítettek, miközben együtt sóhajtottam minden fájást vele, le se vettem a szemem az NST, a baba szívhangját mutató ábrájáról. Amikor a barátnőm legszívesebben feladta volna és kétségbeesett, a baba szívhangja azonnal romlani kezdett. Belülről ilyenkor a sírógörcs kínzott, legszívesebben berángattam volna a doktort, hogy vegye ki belőle a babát, ne hagyja tovább szenvedni, közben pedig száraz szemmel, rezzenéstelen arccal szajkóztam amit kellett, "bírd ki még", "nemsokára megszületik a fiad, el is fogod felejteni a fájdalmat, ha ránézel", "már érte is felelősséggel tartozol", "vegyél levegőt, mert a kicsinek is szüksége van rá". Talán sosem voltam még ilyen kemény és határozott senkivel, de a szívhang görbe egyenletessé válása mindig igazolta a fellépésemet.
A fájdalom elviselésének eufóriájában telt a délután, többnyire szavak nélkül. Ezek az órák számomra is csak elrepültek, emlékmaszlaggá csomósodva. Ahogy a nap lement, jöttek a tolófájások. Az arca kitisztult, a kínok ködje helyett a testén uralkodni akaró harcos szeme csillant fel. Túl volt a holtponton, akarta a fiát, kész volt a végsőkre. Legyőzte önmagát. Nem kellett már irányítani, érezte, tudta, mit kell tenni. Bennem nem múlt a félelem.
Ritkulni kezdtek a fájások, amit Ő, szegény nem is érzékelt, a baba pedig nem akart a megfelelő helyre igazodni. A barátnőm végül elérte a határt, nem bírta tovább. Már csak a tekintetével és jéghidegre szorított kezével könyörgött.
Az orvos megállapította, a baba feje elakadt, nem tud természetes úton megszületni, elrendelte a császármetszés előkészületeit. Megjelentek a könnyek, de visszanyeltem a zokogást, még nem lehetett... A műtőig fogtam a kezét, csak akkor tört ki belőlem az átérzett fájdalom, az egész napos aggodalom, amikor betolták.
Nem tudom leírni azt az érzést, amikor végre megpillantottam a fiát... Én vághattam el a Fiatalember köldökzsinórját, a lelkes fotózás közepette, mert igyekeztem mindent megörökíteni, amiről az anyukája lemarad. Boldogan szólítottam bemutatkozásra a megkínzott Édesapát, végre örömteli feladat...
Mosolyogva tolták ki a műtőből, nem bánta az előző órákat, túl volt rajta. Ő már Anya. Hihetetlenül büszke vagyok Rá!
(A cikket beküldte: bdioda)



Kíra baba, avagy az Álmok valóra válnak
Drága kislányunk 2 hónapos ma, így igazán megérdemli, hogy megírjam az ő kis életének eddigi történetét. Kedvesemmel 2007. április elején ismerkedtem meg a net segítségével. Az első randit gyors összeköltözés követte. Nekem akkor volt már egy 5 éves kislányom, Bettina. »

Szex pocakosan
A várandós nő első gondolata a gyermekáldás örömén túl, hogy most aztán soha többet szex… Ami talán érthető is, hiszen az első trimeszter tele lehet olyan áldásokkal, amit egy férfi biztos nem élne túl, nekünk, nőknek ellenben még mosolyogni is kell! :) »




Minden jog fenntartva © 2024, www.anyaleszek.hu | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | Kapcsolat: info (kukac) anyaleszek.hu | WebMinute Kft.