Kategória: A baba elvesztéseSophie történeteHárom hete történt, és én még mindig alig hiszem el... hat és fél hónapig (27 hétig) élvezhettem a várandósság minden szépségét, aztán a kislányom úgy döntött, kevés neki egy anyuka apa nélkül.Tanácsom minden kismamának: jegyezzétek a picuri mozgásait már rögtön a kezdetektôl! (Volt) párommal 5 + 1 évet töltöttünk együtt. Azért a +1, mert az utolsó évben már külön éltünk, és neki volt más is, de aztán újra visszataláltunk egymáshoz. Ő annyira, de annyira akarta és kitartó volt... így hát amikor idén vízkereszt napján (keddre esett) reggel kiderült, hogy várandós vagyok: a kérdés eldôlt, örökre együtt folytatjuk, úgy, ahogy ô engem már hónapok óta kérlelt. Én elôször nagyon megrémültem, de aztán átértékeltem mindent: ez a sorsunk, a Jóisten ezt akarja, akkor ennek így kell lennie. Lesz egy családom. Az esküvôt is kitûztük: még mindenképp a babus érkezése elôtt, és még a nagy pocak elôtt legyen. Hozzá is láttunk a szervezéshez teljes erôvel. Közben telt az idô, a kritikus elsô három hónapon túljutottunk, minden rendben levônek tûnt. A munkahelyemen is bejelentettem a jó hírt, sôt mindkettôt (feleség és anya leszek). Aztán egyszer a párom hajnali fél 1-kor jött haza. "Volt egy súlyos beszélgetésem az egyik diáklánnyal" - mondta (középiskolás kollégiumban dolgozik nevelôtanárként). Eltelt még néhány hét, aztán közölte: szerelmes...egy világ dôlt össze bennem. Nem részletezem, a lényeg: a 19. héten jártam, amikor egy éjszaka, az esküvô elôtt egy héttel (!) közölte: a diáklányt választotta. Tomboltam, zokogtam, azt hittem, itt a világvége. Esküvô lemondása az ô dolga volt, a jegygyûrût visszaadtam. A következô két hónap szürke ködben telt el: hol sírtam-zokogtam esténként, hol jobban voltam, és a jövôre koncentráltam. Hetente eljártam egy pszichológushoz, aztán ahogy megéreztem az idô múlását, azt, hogy már csak alig két és fél-3 hónap van hátra babus születéséig, ráeszméltem: hogy elszaladt az idô, amíg én a lelkemet ápolgattam, és még fel sem készültem a babus fogadására. Ki kellene festetni még... meg kimosni a függönyöket... és persze bababútorok... Istenem, de jó is lesz! Aztán 3 hete hétfôn, megtörtént a tragédia. Egyszerûen görcsölni kezdtem a 6. hónap közepén, és délutánra már véreztem is. Rettegve-hisztérikusan hívtam az orvosomat, és kértem egy kollégát, hogy hívjon mentôt. Nem részletezem, a lényeg: a baba halott volt már, mire megszületett... az én kislányom. Az ügyeletes doki szerint már lehet, hogy egy hete is halott volt... és én nem vettem észre. Azóta sem tudom, mi történhetett. Sajnos (ezt azóta is bánom!) eljöttem úgy a kórházból (nem voltam olyan állapotban), hogy nem kértem el a szövettan/boncolás papírjait. A doki azt mondta, soha nem fogom megtudni. Kaphattam fertôzést (a védônô azóta két olyan vírust is felsorolt, amire nem tudom, hogy szûrtek-e), okozhatta a vérnyomásom, megfojthatta magát a köldökzsinórral. Vagy egyszerûen csak úgy döntött: neki én egyedül, az apja nélkül kevés lennék, bármennyire is jó anya lennék. Sophie / Zsófia lett volna a neve. Azt jelenti: bölcsesség. (A cikket beküldte: monique_1) Ajánld ezt a cikket ismerôseidnek!
FIGYELEM!
Egy nagyon rövid kérdőív kitöltésével LCD televíziót vagy vásárlási utalványokat nyerhetsz! Ha időben jelentkezel a játékra, nyerési esélyed többszörös lesz! Kattints a képre, és regisztrálj, hogy nyerhess!  |
  |
Minden jog fenntartva © 2010, www.anyaleszek.hu | Médiaajánlat | Jogi nyilatkozat | Kapcsolat: info (kukac) anyaleszek.hu