Kategória: A baba elvesztése

Pöttömke az életmentô

Második gyermekemmel nagyon nehezen estem teherbe. Sok rossz kiderült, de nem adtuk fel. Végül sikerült. Rettentô boldogok voltunk! Rövid ideig volt a pocakomban, mindössze 13 hétig. Azzal, hogy Ő meghalt, az én életemet mentette meg. Köszönöm Neki! Hiányzik!

Pöttömke

2007. márciusában férjemmel úgy döntöttünk, itt az ideje, hogy 5 éves gyönyörû kisfiunkat megörvendeztessük egy kistesóval. Mi is nagyon vágytunk egy pici babára, mindig 2 gyerkôcöt szerettünk volna.
Elsô lépésként elmentem a nôgyógyászomhoz rákszûrésre és megkérdeztem, hogy minden rendben van-e nálam, jöhet-e egy kisbaba. Szerencsére semmi gondot nem talált.
Éppúgy, mint Gergônél mindent a természetre bíztunk, hiszen Ő is elsô hónapban összejött. Már azt számolgattuk, hogy mikor fogok szülni: pont karácsony… Ciklusom végén ért a csalódás, a teszt negatív lett. Eléggé elkeseredtem, de új hónap - új remény. Így teltek a hónapok, minden eredmény nélkül. Ekkor elkezdtem figyelni a ciklusomat, számolgatni a napokat, majd jött a hômérôzés, de semmi. Minden hónapban mélypontra jutottam, mikor megérkeztek a „piros napok”, rendszeresen 28-29 naponként. Augusztusban újra elmentem a dokimhoz és közöltem vele, hogy szerintem valami nem stimmel, nem esek teherbe. Türelemre intett, mondván mások évekig próbálkoznak.
Nem hittem, hogy ez velünk is megtörténhet. Felírt egy gyógyszert, ami segíti a peteérést. 2 hónapig szedtem, de így sem lett babóci. Közben már bújtam az internetet, keresgéltem, hátha találok valami hasznosat. Mikor a gyógyszerem hatásait kutattam, rátaláltam egy fórumra, ahol sok nônek adták ugyanazt. Volt, akinek sikerült a terhesség, volt, akinek nem. Mindenki egyet akart: egy egészséges kisbabát. Valamiben mégis különböztünk: nekik csináltak vérvizsgálatot, ultrahangot, ellenôriztek mindent. Az én orvosom ezeket meg sem említette. Ekkor egy barátnôm ajánlotta, hogy menjek el ahhoz a dokihoz, akihez ô is járt (3 év után lett babájuk, orvosi segítséggel). Megfogadtam a tanácsát. Kellemesen csalódtam. Az új dokim elképedve hallgatta, hogy minden kontrol nélkül szedtem a bogyókat. Rögtön csinált egy hüvelyi ultrahangot. Ekkor jött a hidegzuhany: PCOS!
Vagyis tele van mindkét petefészkem cisztával. Soha nem hallottam még errôl a betegségrôl. Újra a világhálón bóklásztam, mindent tudni akartam a PCOS-rôl. Közben a doki egész hónapban figyelte a peteérésemet ultrahanggal. Szép, érett tüszôt láttunk ciklusaim közepén, mindig biztatott, hogy ebbôl lehet baba. Nem lett. 2007. decemberében be kellett feküdnöm a kórházba, elvégezték a petevezeték-átjárhatósági vizsgálatot. Orvosom rendben talált mindent, nincs szûkület, nincs elzáródás. Nagyon megörültünk! 2008. áprilisi ciklusomkor elvégeztek egy vérvizsgálatot, ami alapján nem volt peteérésem. Újabb csalódás.
Májusban páromat is vizsgálták, sajna nem volt minek örülnünk. Dokim kimondta a végszót: keressünk fel egy meddôségi kórházat. Szerinte nem sok esély van rá, hogy a mi eredményeinkkel spontán teherbe essek.
Mindenrôl lemondtam. Tudtam, hogy egy meddôségi klinikán nagyon drágák a vizsgálatok, beavatkozások. Sajnos erre nem volt pénzünk. Szomorúan gondoltam arra, hogy kisfiam is „egyke” lesz, mint én és a párom. Pár nap múlva értem a ciklusom végére. De nem jöttek a piros napok. Gondoltam, biztosan csúszik, hiszen vérvétel szerint peteérésem sem volt. Tesztet nem is csináltam, feleslegesnek tartottam.
Igaz, hogy néha rosszullétek gyötörtek, hányingerem volt, fájt a fejem, szédelegtem, de nem is gondoltam arra, hogy baba lehet, hiszen a dokim megmondta…Beszéltem háziorvos barátnômmel, aki arra biztatott, hogy csináljak egy tesztet és keressem fel a nôgyógyászomat. Így is tettem. Csütörtöki napon reggel elsô dolgom volt a teszt. POZITÍV LETT! Le sem tudom írni, hogy mennyire boldog voltam! Sírtam és nevettem egyszerre. Párom is örült, ölelt és mondogatta, hogy „na ugye!”. Másnap reggel megismételtem a tesztet, az is pozitív lett.
Délután felmentünk az orvosom rendelésére. Kikerekedett szemekkel hallgatta, hogy pozitív tesztet vittünk. Ultrahangot készített és már hallottuk is a pici babánk szívverését, akit Pöttömkének neveztünk el. Szétáradt bennünk a boldogság! Megkérdeztük, hogy el lehet-e kerülni valahogyan a terhességi hányást, mert én Gergôvel is nagyon vacakul voltam. Csak megvonta a vállát és annyit mondott, hogy fejben döntsem el, hogy jól vagyok, nem hányok és akkor minden rendben lesz. Nem így történt. Egy hét múlva már minden kijött, még a víz is. Háziorvosom naponta adott vénásan B6 vitamint, közben szedtem a Magne B6-ot, de semmit sem ért. 2 nap múlva befeküdtem a városi kórházba, infúzióra. Napi 1-2 litert kaptam. Folyamatosan hánytam. Eltelt kb. 1 hónap, semmi változás. Csak fogytam, gyengültem. Egyik viziten a fôorvos javaslatára vért vettek, kíváncsi volt, hogy a májam hogy bírja. Megjött az eredmény és a rossz hír: a máj értékek többszeresei a megengedettnek. Telefonálgatás kezdôdött, másnap reggel indultam a megyei kórházba. Bíztunk benne, hogy ott majd tudnak segíteni. Szerencsére mehettünk kocsival, nem kellett mentôzni. Órákba telt, mire megvizsgáltak, kaptam egy szobát, felvettek a tehespatológiai osztályra.
Ekkor már véreset hánytam, nagyon rosszul voltam. Másnaptól elkezdôdtek a kivizsgálások: belgyógyászat, belgyógyászati ultrahang, gasztroenteorológiai vizsgálat, nôgyógyászati vizsgálatok – ultrahang…Azt hittem sose lesz vége. Sajnos senki nem tudta megmondani pontosan, hogy mi a baj, hogyan kezelhetô.
Csak találgattak a fejem fölött. Terhességi vészes hányás vagy terhességi zsírmáj? Minden vizitkor abban bíztam, hogy jön végre valaki és azt mondja, hogy van megoldás, megszüntethetô a hányás. De nem jött ilyen ember. Egyre elkeseredettebb, gyengébb, szomorúbb, dühösebb lettem. Hatalmas segítség volt párom hozzáállása, bíztatása. Minden nap beszéltünk telefonon, amikor csak tudott bejött hozzám. Hiába bíztunk a legjobbakban a legrosszabb jött. Annyira leromlott az állapotom, hogy már életveszélyben voltam.
A májam teljesen felmondta a szolgálatot, elkezdte lebontani saját magát. Fogytam 23 kilót 6 hét alatt, ez is nagyon megviselte a szervezetemet. Nem tudtam felkelni az ágyból, szédültem, gyenge voltam. Egy hónapig küzdöttünk, mindent megtettünk babánk érdekében. A 12 hetes nôgyógyászati ultrahangon egy egészséges, ficergô-mocorgó babucit láttunk. Ekkor már 2-3 naponta vettek vért, de az eredmények folyamatosan romlottak. Egyik viziten kimondták a lehetô legborzasztóbb mondatot: nem tudják garantálni, hogy ezek után a babánk egészséges lesz! Összeomlottam. Hiszen 15 hónap kellett, hogy sikerüljön teherbe esnem, most pedig egy pillanat alatt romokban hevert minden.
Döntenünk kellett. A leletek és az állapotom azt mutatták, hogy nincs visszaút, ahhoz, hogy életben maradjak, el kell venni a babát. És mivel az orvosok nem tudták megmondani, hogy mennyire sérült a magzatunk az eszemre hallgattam és aláírtam a papírt, beleegyeztem, hogy megszakítsák a terhességemet.
Iszonyatos érzés volt, kitépték a szívemet, úgy éreztem vége mindennek. Igyekeztem szeretteimre gondolni, páromra, kisfiamra, szüleimre, nagyszüleimre, apósomra, azokra, akik hazavártak, aggódtak értem. Tudtam, hogy élnem kell, és tudtam, hogy ehhez egyetlen út vezet. 2008. július 17-én kora délután betoltak a mûtôbe és átestem életem legszörnyûbb óráin. Altattak, nem emlékszem semmire, csak az elôzményekre és arra, hogy a szobámban ébredezve páromat látom. Kerestem a babánkat, sírtam. Érthetetlen számomra, de a mûtét után egyáltalán nem hánytam, tudtam enni, inni, napról napra erôsödtem. Pár nap múlva már egyedül keltem fel, egyedül zuhanyoztam. A vérképem javult, hazaengedtek. Májam állapota miatt zsírmentes diétára voltam ítélve, amit nem volt nehéz betartani. Itthon lábadoztam még egy hónapig, aztán újra munkába álltam. Nem volt könnyû. Még sokáig fáradékony voltam. Lelkileg volt a legnehezebb. Fájt látnom a kismamákat, kisbabákat.
Próbáltam pozitívan szemlélni az életet, a jó dolgokra összpontosítani. Sikerült! Hamar túltettem magam a kezdeti nehézségeken. Májam helyreállt, vérképem jó lett és lelkem is átbillent a kezdeti nehézségeken. Sokat gondolok most is Pöttömkémre, mindenszentekkor gyújtottam neki mécseseket, Mikuláskor sírva tettem az ablakba egy pici mikulást neki, karácsonykor potyogtak a könnyeim, mikor arra gondoltam, hogy mekkora pocakom lenne, szilveszterkor küldtem neki egy puszit, amiért halálával megmentette az életemet. De tudom, hogy tovább kell lépnem! Már csak az lebeg a szemem elôtt, hogy választ kapjak kérdéseimre, kiderüljön, hogy vállalhatok-e még babát, és ha igen, akkor mindent meg fogok tenni azért, hogy egy egészséges babát szüljek és én is életben maradjak!

(A cikket beküldte: Szamó)

Ajánld ezt a cikket ismerôseidnek!

Pokol után a mennyországot várom
Fiatal korom ellenére 1 autóbaleseten, 2 lábmûtéten, 1 jóindulatú emlôdaganaton, és két vetélésen vagyok túl. Sok pofont... (tovább)

Laborértékek változása terhességben
Egy álom válhat valóra, amikor egy nô számára kiderül, hogy szíve alatt egy életet hordoz. Ez az állapot azonban nagy... (tovább)

FIGYELEM!
Egy nagyon rövid kérdőív kitöltésével LCD televíziót vagy vásárlási utalványokat nyerhetsz!
Ha időben jelentkezel a játékra, nyerési esélyed többszörös lesz!
Kattints a képre, és regisztrálj, hogy nyerhess!