Kategória: Az én terhességem...

Napló babámnak - Az ötödik

A minap rápillantottam a éjjeliszekrényemen készenlétben figyelô okos könyvre, és megdöbbenve láttam, hogy a könyvjelzô elôtti rész vastagabb, mint a mögötte lévô.
– Hát túl vagyunk a felén, gondoltam.

A ráeszmélés a meglepetés erejével hatott, na nem mintha nem venném észre az egyre nagyobbodó pocakom („A méh már a köldök magasságáig ér, és a növekvô pocakot már nem lehet a nagyvilág elôl elrejteni.” – Elrejteni??? Bolondok ezek? Ki karja elrejteni, amikor olyan aranyos?), egyszerûen csak az idô növesztett szárnyakat. Az egyik pillanatban 18 hetesek vagyunk, becsukom a szemem, és hipp-hopp, már itt is a hatodik hónap.

Álljunk csak meg egy kicsit (naaa, te is, Áron, csak egy pillanatra!), hadd idézzem fel, a februári izgalmakat.

Hát volt elôször is a hazaút. Gulyáslevesben, pogácsában, rétesben tobzódó hétvége, amikor sikerült a terhesség kétharmadára elôirányzott súlytöbbletre szert tennem. Még jó, hogy a spártai fogyókúrán lévô szüleim egy dekagramm pontossággal mérô ûrkorszakbeli fürdôszobai mérleget kaptak ajándékba, amit iziben mi is kipróbáltunk. És a sokktól nem csak én, hanem az egyre növekvô „szimpátiás” pocakkal rendelkezô férjem is majd’ lefordult róla. Ennek a sokknak – és nem utolsó sorban az elhangzott fogadalmaknak, a reggeli kocogásnak (Imi) és a heti háromszori úszásnak (Erika + Áron) – köszönhetôen az én súlyom azóta sem nôtt, Imié pedig lassan, de határozottan csökkenô tendenciát mutat.
A hétvégi tobzódás persze nem merült ki anyukám és anyósom finomságaiban, volt még rokonlátogatás és az ezzel járó pocaksimogatás is rengeteg. – Üsse kô, gondoltam, legalább mindenki meggyôzôdhetett róla, hogy a gyermek valóban a miénk, nem lottón nyertük, nem Eritreából adoptáltuk, és nem is a fejembôl pattant ki teljes fegyverzetben.

S hogy ne maradjunk valódi izgalmak nélkül, a hétvégét a visszaút koronázta meg. Utólag visszanézve, azt hiszem, hogy azon a napon a Sors, a Jóisten vagy Xenu úgy döntött, hogy valaki a gép utasai közül nem, nem, akkor sem megy Angliába. Elôször is elkezdett havazni, ami egyrészt azért kellemetlen, mert az amúgy is embertelen indulási idôpontot a csúszós utak miatt még korábbra kellett hozni. Másrészt mert elô kellett szedni a repülôgépszárnyakat hótalanító szerkezetet. A gép ablakából nézve ez utóbbi akár látványosságszámba is mehet, fôleg akkor, mikor a hajnalok hajnalán beslivovicázott szlovák reptéri munkaerô egy jól irányzott mozdulattal letöri vele a repülôgép szárnyát. Az attrakciót az utasok részérôl ijedt pillantások, a légikísérôk részérôl megjátszott hidegvér követte. És fél órás várakozás a Boeing szakértôre, hogy megállapítsa az amúgy eléggé egyértelmû tényt: ez a szárny bizony le vagyon törve.

Emberek és csomagok ki, váróterem, egy-két-három óra, kétségbeesett telefonálgatás, újabb váróterem (ezúttal ülôhelyek nélkül), új gépbe be, tülekedés a helyekért, és a tervezett felszállási idôpontnál 4 órával késôbbi indulás. Na és persze ne hagyjam ki a légitársaság bocsánatkérô gesztusát, a filléres csokit. Megpróbáltatásaink persze korántsem értek itt véget. Stansted fölé érve kiderült, hogy nincs üres leszállópálya. Jó fél órával késôbb, a földre érve pedig kiderült, hogy nincs szabad tologathatós lépcsô. Újabb fél órával késôbb pedig kiderült, hogy további 430 géppel egyidôben érkeztünk Angolföldre, melyek utasai egyszerre rohamozták meg az útlevélellenôrzô kioszkokat. A 40 perces sorban állás ezek után már kismiska volt. S hogy sors-isten-xenu kiszemelt áldozatai nem mi voltunk, onnan tudható, hogy innentôl kezdve utunk viszonylag eseménytelenül telt, a csomagokat egyben kaptuk vissza, a kocsi a parkolóban várt és az úton nem döglött le sehol. Nyolc órás késéssel, de itthon voltunk megint.

Pár nap múlva aztán újra bekukucskálhattunk Áronhoz, ezúttal a St albansi kórházban. Sajnos az ultrahangozós néni inkább volt elfoglalva a benn tartózkodó tanonccal, mint velem, de ezt inkább pozitív jelnek vettem, lévén mindez azt jelentette, hogy semmi aggasztót nem láttak, a babával minden rendben. A gyermek nem tûrte ilyen pozitívan a procedúrát, egyszer csak felemelte a kis karját, majd kinyújtotta a mutatóujját és határozottan a kamerába mutatott. Nem tudom, hogy a fenyegetés kinek szólt, de az biztos, hogy órákig le nem hervadó mosolyt csalt az arcomra.

Ez a bárgyú, ködös tekintetû mosoly egyébként a terhesség egy sokadik mellékhatása, mert ugyanez látszik az arcomon a Babyshow-n készült fotókon is. A babakiállítás, a nevével ellentétben nem olyan hely, ahol a kiállított kisbabákból lehet kiválasztani a gólyák által leszállítandó modellt. Bár azt hiszem ez volt az egyetlen csecsemôkkel kapcsolatos dolog, ami a BNV stílusú rendezvényen nem volt látható. Az egy négyzetméterre esô babacuccos standok számánál csak az egy négyzetméterre esô pocakok és babakocsik száma volt magasabb. Mi meg csak úgy kapkodtuk a fejünket, most akkor szilikonos vagy latex cumi kell, hány részre szedhetô a 3 az egyben babakocsi és kell-e hozzá külön vezetôi engedély, mózeskosár vagy kiságy, elektromos vagy kézi mellszívó... A nap végére, hála istennek, nem csak pár vízhólyagot, hanem (majdnem) az összes kérdésünkre választ kaptunk. Fáradtan ugyan, de csomagokkal és megrendelési bizonylatokkal (no meg a bárgyú mosollyal az arcunkon) tértünk haza.

Nem is kellett sokáig várni, hogy az elsô komoly szerzemény megérkezzen, és dicsôségesen elfoglalja a nappalink egy harmadát. A gyermek még csak 30 centi, de már komolyabb járgánya van, mint a legtöbb felnôttnek. Igaz, egy ilyen ûrkorszakbeli babakocsi (stílusosan CT. 01 Autofix Vertigo a neve) minden valamire való férfinak is egybôl a szívébe lopja magát. Párom is egybôl nekiugrott a csomagnak, összerakott, szétszerelt, minden kütyüt rá- és kipróbált. A két óra megfeszült munkálkodás alatt hang csak akkor hallatszott, amikor 1.) felsóhajtott, elképzelvén hogyan fekszik/rugdos/ül/nevet/néz majd a baba benne, illetve amikor 2.) boldog felkiáltás kíséretében megállapította hogy igen, a babakocsi 328-ik funkciója is kiválóan mûködik!

A doboz idôközben visszakerült a fal mellé, ahol a kupac egyre csak nô meg nô. És most hogy abszolút idôszerûvé vált a nagyobb lakás, végre az ügyvédeink mindent rendben találtak, a szerzôdések megköttettek, és már csak az 5-i kulcsátadás várat magára. Idônket, erônket és gondolatainkat jelenleg tehát a költözés foglalja le, de ez már egy újabb mese, a hatodik hónap...

(A cikket beküldte: Katus1)

Ajánld ezt a cikket ismerôseidnek!

Napló babámnak - a szomorú hónap
Hogyan magyarázod el egy vak embernek, milyen a kék? Vagy egy süketnek, hogy hogyan csobog a víz? És hogyan magyarázod el... (tovább)

Kockázati tényezôk kizárása gyermekvállalásnál
A mai rohanó, stresszes és egészségtelen életmódunkban gyermeket vállalni hatalmas felelôsség, és az évek múlásával vágyunk... (tovább)

FIGYELEM!
Egy nagyon rövid kérdőív kitöltésével LCD televíziót vagy vásárlási utalványokat nyerhetsz!
Ha időben jelentkezel a játékra, nyerési esélyed többszörös lesz!
Kattints a képre, és regisztrálj, hogy nyerhess!