Második Kicsikém csodaszép születése

Ha az ember életében egyszer Csodaként él át valamit, vajon képes lehet-e rá, illetve megadhatja-e az Élet, hogy újra átélhessen hasonló élményt úgy, hogy azt Élete legnagyobb csodájának nevezhesse.
Úgy érzem, megkaptam, s átéltem, másodszor is.

Nagyon érdekes várandósnak lenni, ha már van egy gyermeked. Egy gyermeked, aki a legmaximálisabban nyitott a világra, érdeklôdô, kíváncsi, s tele van szeretettel, érzelemmel.
Amikor megtudtuk, hogy Hancsinknak Kistestvére lesz, azonnal megosztottuk vele a nagy hírt, pedig csak 15 hónapos volt. Egész terhesség alatt sokszor énekeltünk a Babának Anya pocakjában, s láttam az én gyönyörû Kincsemen, hogy valóban, szinte napról-napra többet ért abból, amirôl mesélek neki. Puszit ad a pocakomra, megsimogatja, ráhajtja a fejét. Sokan kérdezték, hogy vajon nem nehéz-e így kisbabát várni, hogy van már egy nagyobb gyerek. Nehéz, igen, de kezelhetô és sokkal izgalmasabb.
Szóval, már nemcsak Apával, hanem Hannussal vártuk a Kicsit, nagy-nagy szeretettel. Ugyanakkor egész idô alatt nagyon sokat figyeltem a másik Kincsemre is, és egyre biztosabb lettem abban, hogy a kétgyermekes anyaság fantasztikus dolog.
Testvért adhatok a testvérnek, s megvan az esélye – s ha rajtam múlik, mindent megteszek ezért – hogy olyan Valakit adjak a gyermekeim mellé, akire akkor is számíthatnak majd, ha én, mi már nem leszek, leszünk. No de ez egy másik történet.
Aznap, amikor Bíborka úgy döntött, hogy megindul a Világ felé, kettesben voltunk otthon Hancsival, Apa épp 24 órás szolgálatát töltötte. Ezerszer végigbeszéltük, hogy nem gond, csak egyetlen telefon, azonnal jön haza. Péntek reggel volt. Hannócámmal kakaóztunk, reggeliztünk, aztán Anna és Petit olvastunk. Aztán egyszer csak, egy délelôtti wc-látogatás alkalmával, miközben Hancsit próbáltam rávenni, hogy ugyan Ő is próbáljon meg bilibe vagy wc-be pisilni, találkoztam a nyákdugómmal.
Tudtam, hogy itt a nagy pillanat, hiszen elôször is egy nap választotta el ezt a percet a szüléstôl. Mivel egyébként is be volt tervezve, kitakarítottuk a házat az én szorgos kislányommal, nagyon buzgón jött utánam rendre, szobáról szobára a kis játékporszívójával. Miután minden ragyogott, a szennyestartó, mosógép és még a mosogató is üresen árválkodott, megebédeltünk és lefektettem Hancsit is. Gyors telefon apának, (azért gyors, mert épp ebédelt) hogy milyen események vannak (ekkorra már a hasmenés is utolért), de maradjon csak, semmi különös nincs, tök jól vagyok. Telt, múlt a nap, játszottunk, pihentünk, majd vacsoráztunk, s lefektettem Hancsit.
Rá fél órára, 20:19-kor jött az elsô fájás.
Igen, az a jól ismert érzés, ami még elviselhetô, de aki érezte, tudja, hogy ôt várta most is… 12 perc múlva a következô, majd 11 perc, s 10. Én is megfürdök, de tudom, nem fog elmúlni, tudom, hogy ezek igazi jelei annak, hogy hamarosan megérkezik az én kicsi lányom, aki aprócska lesz és törékeny, és segítenem kell neki, hogy világra jöhessen. 10 óra, 10 percesek továbbra is. Ilyentájt szoktunk elbúcsúzni, jó éjt kívánni egymásnak Apával, s így volt ez most is. Szegénykém egész nap hívogatott kétóránként, hogy mi újság… Beszélgetünk, s én egyre inkább érzem, hogy bizony ezek a fájások nem múlnak el, sôt, erôsödnek, egyre és egyre intenzívebbek lesznek. Hát elkezdôdött, most már biztos. Ekkor Krisztiánom dönt úgy, mégis inkább elindul, s fél 12-re haza is ér, épp a konyhában talál, málnalevél tea-fôzés közben. Úgy érzem sokkal, de sokkal rutinosabbak, felkészültebbek, nyugodtabbak vagyunk, mint elôször, apát elküldöm aludni, tudva azt, hogy az elsô szülésnél mennyire elfáradtunk mindketten, s a fájások közti szünetben csak aludni volt erônk. Ezt megelôzvén lefekszünk, csak épp közbeszól a mi nagylányunk. Nem sír, nem nyûgös, csupán felébred, s láthatóan nem tud szegénykém visszaaludni. „Pár óra múlva oltári nagy szél lesz”. – mondom Apának, akkor nem tud aludni szegény Kicsi.
Lassan azért sikerül elaltatnunk, ám ekkor nekem erôsödnek fel annyira a fájások, hogy nem tudok tovább aludni, inkább kimegyek a nappaliba. Mintha csak délután lenne, elteázgatok (óó, legalább élvezetes lenne, de ez a falevélíz…:D ) és nézem az órát, rendületlenül. 10 perc, 12, 11, 9, 12, 10, 10, 9, 11… így megy ez hajnalig. Közben csak arra tudok gondolni, hogy nehogy hirtelen sûrûsödjenek, mert szeretném, ha a család pihenhetne, ha Hancsimat nem hajnalban kellene vinni stb. stb.
Közben nézek bele a sötét éjszakába, és nagyon várom, hogy az ég alján megjelenjenek az elsô világos foltok, jelezve ezzel a hajnal közeledtét. Eljön a hajnal, a legkorábbi reggel, vele együtt a Hannus által elôre jelzett szél is, de még milyen szél… s az ötpercesek is, de rendszertelenül: 5, 7, 6, 7, 6 perc… mindenesetre sûrûsödnek, erôsödnek, de még mennyire… újra elôveszem a „boszorkánykonyhámat”, a homeopátiás kis bogyókat segítônek.
Csak pár órát még… legalább 8-ig, addig mindenki aludhat… de ezek már 5 percesek…. Szépen jönnek és jönnek, én meg figyelek és lélegzek.
Érdekes, sosem figyeltem ennyire arra, hogyan veszem a levegôt, de ilyenkor csodát tesz.
Úgy érzem a vajúdás kulcsa az önuralom, a befelé fordulás, nem Önmagam, hanem a babám felé, ezzel is elérve azt, hogy érezze, várom Őt kint a világban, érezze, hogy segítek neki, nem a magam fájdalmán kesergek, hogy igen, a fájás mennyire fáj, és Te jó ég! Mi lesz még? hanem felkészítem Őt lelkileg az útra, amit neki kell megtenni, de az én segítségemmel. Eljön a bûvös 7 óra, és az 5 percesek még mindig „rendszerezôdés alatt” állnak. 5-6-5-6-néha megtörve a sormintát 7 is… Én még legalább háromszor átpakolom a kórházi táskát, megnézem az összes bogyósflakont, fôzök a kórházi vajúdás idejére plusz egy liter ôszi falevél-ízû málnalevél teát, rakok be plusz zoknit, mondván, a múltkori maratoni kórházi vajúdás miatt szükség lesz rá… és nézem órát, nézem. 8-kor, kicsit korábban, mint szokott, felébred a kicsi Hannus, meg persze Apa is, hála Istennek.
Tündérkém jókedvû, kéri a kakaóját, meg Thomast. Végül 10-re, 2 óra múlva elérkezettnek látom az idôt, hogy szóljunk a mamáéknak, jöjjenek érte, mert bármelyik pillanatban mennünk kell. 11-kor el is megy az én Kincsem, a szívem meg majd’ megszakad. Sosem voltam tôle távol, s most tudom, pár napig nem látom majd. Persze, jó helyen lesz és ô kevésbé fog engem hiányolni, mint Én Őt, hiszen bôven lesz társaság, aki elfoglalja, de akkor is. Pokolian fog hiányozni.
Kettesben maradunk Krisztiánommal, és olyan nagyon nyugodtan telik, most már 2 órája tökéletes 5 percesekkel. Én hôsiesen küzdök a fájásokkal, megpróbálom úgy „lelélegezni” ôket, hogy a legelviselhetôbbek legyenek, s Apa se ijedjen meg attól, hogy szenvedek és ne aggódjon amiatt, hogy itt a nappali közepén fog megszületni aprócska kicsi lánya, mert annyira erôsek a fájások már most… Apa nézi az órát, kint a nappaliban, fürdés, zuhanyzás közben is.
Végül úgy döntünk, bemegyünk a kórházba, most már biztosan eleget vártunk, s egészen biztos, hogy elkerültük a 2007-es folyosó maratont.
Dél van, 12:20-kor már a Szülészeten vagyunk. Közben telefon a doktoromnak és a szülésznônek. Timi (a szülésznônk) bent is van addigra, amikor mi is, vár minket és nagyon-nagyon sokat segít. :) Az orvosom pedig csak arra vár, hogy a kórházi ügyeletes is megerôsítse, hogy hamarosan szülünk. No hát akkor kezdôdjön a következô felvonás. Átveszem a kórházi hálóinget és egy kicsit mégis tartok az ügyeletes orvosi vizsgálattól, hogy megint az lesz, mint a múltkor, hogy még „kevés”, még „idô kell”.
De meglepve és a fájásokkal most már boldogan küzdve tudom meg: a méhszáj három ujjnyi, szóval a szülés, illetve a vajúdás kb. 2/3-án már túl vagyunk.
No itt kellene egy kicsit megállni és tûnôdni ezen, hogy én? Én, aki az elsô kislánykámat majd’ egy nap vajúdás után, kimerítô, nehéz szülés után hoztam a világra, most bejövök a kórházba és már túl is vagyok több mint a felén?? Olyan hihetetlen volt, olyan nem rám illô, de borzasztóan jó érzés, rengeteg erôt adott.
Gyors beöntés, közben a kórházi hálóingbe való átvedlés óta hárompercesek…
Elfoglaljuk a jól ismert apukás alternatív szülôszobát, megkapjuk régi jó „szülôtársunkat”, Krisztiánom kedvencét, a „Kapszulát”: ez a találó név egy vajúdó labdát takar. Közben apa is örökzöldben feszít, én meg kékben, no meg a hófehér szülô-zokni, mert tudom, a múltkor majdnem megfagyott a lábam.
Az NST hála istennek nem volt végig rajtam, mert olyan nagyon gyorsan történt minden. Ahogy telefonáltam neki, szinte rá úgy 20 percre megjelent a dokim is, meglepve.
És az események egy expresszvonat sebességét megszégyenítve felgyorsultak: burokrepesztés, CTG, kétpercesek, de nagyon… jönnek és érzem, nemsokára itt a vége, de azért ráülünk Kapszulára. Apa is bekészült, olyan nagyon aranyos volt, elkezdett bíztatni, készülve arra, hogy most itt töltünk 2-3-4 órát… de egészen mást érzek… Az orvosom jön, vizsgál, kedves és figyelmes, mint mindig, s csodálkozik ô is, mert látja, hogy nagyon jön a baba, mondja is, hogy nem kell semmi, oxytocin sem. Timi is, segít, figyel, törôdik velünk.
Nagyon-nagyon jó a hangulat, a csapat a lehetô legtökéletesebb. És közlik, hogy 3-ra tuti meglesz a baba, sôt, hamarabb, már 2 körül. Mi csak ámulunk, s hagyjuk magunkat sodorni az eseményekkel, melyek így, számunkra felfoghatatlan módon felgyorsultak. Szóval mindenféle oxytocin, fájdalomcsillapító nélkül ülünk a labdán, és érzem, hogy fel kell állnunk. Timi rá is kérdez, hogy mit érzek, és tudom, azt, hogy érkezik a Pici, azt hiszem, beléptünk az utolsó felvonásba, ez az utolsó fejezet.
Apa folyamatosan nézi az órát, és ezek már percenként jönnek, de nem is fájások, illetve azok, a jól ismert tolófájások, de jön a baba, érzem, ahogy feszít, ahogy belép a „születés csúszdájába” és elindul a saját kicsi, de nehéz útján.
Minden erômet összeszedve búcsút veszek Kapszulától, remélem nem esett rosszul neki annyira, hiszen most jó, ha két fájást töltöttünk együtt. A szülôágy két lábtartójába, no meg Krisztiánkám kezébe kapaszkodva érzem, ahogy a kicsi feje átjut a medencén, s préseli magát ki, a Világ felé, felénk, a szüleihez.
Hihetetlen intenzív erôvel próbál elôrébb és elôrébb jutni, onnan sejthetjük, hogy erôvel tolja maga elôtt a méhszáj még meglévô részét, mert a vér elkezd ömleni a két lábamon, s csak azt érzem, hogy minden nagyon gyorsan történik. Már mindannyian, az orvosom is zöldben vannak, fel az ágyra és valóban, megkezdôdik a szülés, hamarosan világra fogom hozni a Kislányomat.
Apa mellettem áll, biztat, ahogyan az orvosom és a szülésznôm is, egy nyomás, no még egy, az összes erômet összeszedve, Apa már a kicsi fejét is látja, amit szinte diadalittasan, s hatalmas örömmel közöl, még egy pillanat – s 13:45 perc: megszületik a mi kis rakétánk, icipici lányunk, Bíborka. Sír, de nagyon, hatalmas erôvel, és Őt megkaphatom, nem viszik el rögtön, hanem megpihenhet Anya hasán.
Puszilgatom, mert olyan nagyon ügyes volt, bár ô is lila, mint a Nôvérkéje volt, szegénykém kicsi arca bevérzett, annyira villámgyorsan érkezett. Apa elvágja a köldökzsinórt, majd elmegy a kicsivel és a csecsemôs nôvérrel. Nekem még jön a szokásos kálváriám, a varrás, de tudom, minden, minden megérte és megéri egy ilyen Csodáért cserébe.
Olyan tökéletes volt minden, és olyan tökéletes Bíborkánk is. El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok a Csapatnak, akik ilyen odaadóan vettek körül, a Jóistennek, hogy sikerült ilyen könnyen, gyorsan, fájdalmasan ugyan, de minden percet átérezve és újabb, megismételhetetlen élményként megélve szülni.
Nemsokára visszatér Krisztiánom a Kicsinkkel: 3250 gramm és 52 centi. A dokimon kívül, az összes eddigi orvosom az ország különbözô részein is azt mondta, hogy képtelenség 3 kiló feletti gyereket megszülnöm ilyen medencével… és lám: itt van ez az erôs, formás, gyönyörû Kisember, a mi édes Kicsi Lányunk, aki megmutatta, a saját édesanyját is megtanítva arra, hogy minden lehetséges, hogy nincs lehetetlen.
Csak nézzük Őt is, ahogyan majd’ két éve Hancsit is, és ugyanaz a földöntúli boldogság kerít hatalmába, ugyanaz az érzés, ugyanaz az új, boldog, sôt még boldogabb érzés: igazi család lettünk.
Amikor ezeket a sorokat írom, már egy hetes és egy órás a kicsi Borkánk, s tényleg tökéletes minden. Hancsi az elsô pillanattól fogva imádja, bújik hozzá, szeretgeti, puszit ad neki, és a világ legboldogabb érzése nézni ôket.
Igen, két csodaszép gyermekünk van, és hiszem: eltéphetetlen a kötelék nemcsak a családunk, de köztük is, örökké. Ahogyan elnézegetem az éppen alvó gyerkôceimet, és arra gondolok, mennyi mindent fogunk együtt csinálni, hogyan fognak együtt játszani, s megtanítani egymást mindenfélére, s én, mi, a szüleik hogyan fogjuk bevezetni ôket az Életbe, eszembe jutnak Angela Schwindt gondolatai: „Miközben megpróbálunk mindent megtanítani gyermekeinknek az életrôl, gyermekeink megtanítják nekünk, hogy mirôl is szól az élet.” – s most épp nem gondolok arra, hogy mit is fogok nekik átadni, hanem csupán mosolyogva átölelem ôket és tudom: az életben a család a legértékesebb ajándék, amit kaphatunk. Mi, immár négyen.

(A cikket beküldte: jjudith)

Ajánld ezt a cikket ismerôseidnek!

A kicsi: Mandulafi születése
Mandulafi a nagyobbik fiam. Bár az öccse: a pici Bubi nemrég született, Manfinak még nincs születéstörténete, így vele illik... (tovább)

Az én kis Angyalkám!
Szeretném veletek megosztani várandósságom. 18 hetes terhesen volt egy életmentô mûtétem, gondoltam röviden leírom mi is... (tovább)

FIGYELEM!
Egy nagyon rövid kérdőív kitöltésével LCD televíziót vagy vásárlási utalványokat nyerhetsz!
Ha időben jelentkezel a játékra, nyerési esélyed többszörös lesz!
Kattints a képre, és regisztrálj, hogy nyerhess!