Kategória: A baba elvesztése

Kisfiam elvesztésének története... 33. hét

Nagyon izgatottan vártuk a kisfiunk érkezését, de egy pillanat alatt darabokra hullott az életünk, a terveink. Csak pár hete történt, de enyhíteni szeretnék a fájdalmamon azzal, hogy kiírom magamból. Sok pozitív beszámolót olvastam, ami reményt ad nekem is a folytatásra.

Fél év után sikerült pozitívat tesztelni, mondanom sem kell, mennyire boldogok voltunk. 6. héten orvos, 7. héten már szívhang is volt és egy nem várt látogató, egy hematóma. 2 hét szigorú fekvés után megszabadultunk tőle és utána minden tökéletes volt. Voltak tüneteim, de minden lelet tökéletes és a kicsi is egészséges volt. 12. héten már éreztem őt és egyre szorosabb lett a kapcsolatunk. Azért, hogy boldog legyen, majdnem minden nap mesét olvastam neki és olyan zenét hallgattam, amit szeretett. Nagyon vártam, hogy végre láthassam, a karomban tarthassam, és azt a biztonságot nyújtsam neki, amit csak egy anya nyújthat a kisfiának.
A gondok akkor kezdődtek, amikor a 30. heti uh után kevesebbet mozgott, de betudtam annak, hogy nagy baba az alkatomhoz képest és egyre kevesebb a helye. Egyszerűen nem akartam rosszra gondolni, ráadásul mindenki(orvos is) megnyugtatott, hogy nincs okom aggódni. Az indokoltnál így is többször voltam orvosnál csak a biztonság kedvéért, így a 33. héten is. Egy megérzés miatt külön kértem, hogy nézzünk szívhangot is, ami persze megint erős volt ráadásul szépen rugdalózott.
Akkor kedden éreztem őt utoljára. Így utólag már tudom, hogy az elkövetkező napokban csak a víz és a méhösszehúzódások mozgatták a testét, amit tapasztalatlan fejjel neki tulajdonítottam.
Amikor vasárnap elment a nyákdugó, nagyon megrémültem, rögtön hívtam az orvost, de annyit mondott, ha görcsölök, akkor szóljak, mert ez még nem jelenti azt, hogy szülök. Hétfő reggel felhívtam, mert addigra 10-15 perces fájásaim voltak, éjszaka egy percet sem aludtunk emiatt. Rögtön behívott, mi pedig mentünk a saját és a baba táskával együtt. Arra gondoltam, még szerencse, hogy már mindent előkészítettünk az érkezésére, így nem kellett kapkodni.
Egy ujjnyira voltam kinyílva, amikor megvizsgált, ezért közölte, hogy befektet, hogy megállítsuk a szülést. Akkor rémültem meg igazán, amikor nem találták a szívhangot. Még le is fektettek, nyomkodták, hátha úgy sikerül, végül gyengén, de meglett. Azzal indokolták, hogy biztos rosszul fekszik, nehéz elérni. Ezek után leküldtek az ultrahangra. Ott a szülésznő még mérgelődött is, hogy miért kell időpont foglalás nélkül foglalkoznia velem, mire közöltem vele, hogy görcsölök. Puffogva rám tette a gépet, de rögtön el is hallgatott. Akkor már tudtam mit fog mondani, de azt az érzést az ellenségemnek sem kívánom. Közölte, hogy elhalt a terhességem, ráadásul már 1 hete. Kiderült, hogy az a gyors szívhang, amit hallottak, az enyém volt.
Teljesen összeomlottam, fel akartam ébredni ebből a rémálomból. Nem akartam elhinni, hogy a kisfiunk, akire mindennél jobban vigyáztunk és mindennél jobban szerettünk, minden ok nélkül meghalt.
A szülést, mint egy robot, úgy csináltam végig. Azóta testileg rendbe jöttem, de lelkileg egyhamar nem fogok. Sajnos az okát azóta sem tudták megmondani és így nehéz túltenni magunkat rajta.
Hamarosan újra próbálkozunk, de a kis Angyalkánkat soha nem felejtjük el. Mindig ő lesz az első kisbabánk.

(A cikket beküldte: Eny486)

Baba elvesztése 20 évesen, s rémálom a kórházban
Fiatal vagyok, igen még csak 20 éves. Tudom, tudom! Ráérnék még...nem vagyok elkésve semmivel, s nem hajt a tatár, előttem az élet. Kismilliószor hallottam már ezeket a mondatokat, mégis gyerekimádatban "szenvedek" 10 éves korom óta. Ez az egész életemre kihatott.... »

Szívrendellenességgel született kislányom
Már a várandósság alatt észrevehették volna a kislányom betegségét, de a lassú szívverést arra fogták, hogy lusti a pocaklakó és sokat alszik. Sokat piszkálták a hasamat és ki ne jelezne vissza ha piszkálják? Nem hibáztathatok senkit, nem is teszem, de a második babánál jobban figyelünk majd. »