Hinni kell és bízni!

A mi történetünk hat évre nyúlik vissza. Ekkor döntöttük el a férjemmel, hogy most már jöhet a baba amikor csak szeretne. Persze már voltak próbálkozásaink ezen a téren, de igazán ekkorra váltak a gyermekvállalással kapcsolatos terveink tudatossá. Ekkor 2003-at írtunk.
Sajnos a várva várt gyermekáldás elmaradt, de mi még ekkor nem gyanakodtunk semmire. Egy évet vártunk, mire elôször orvoshoz mentünk.
Elsô lépésként vérvételre küldött, ahol kiderült, hogy a prolaktin szintem magasabb a normál értéknél és havonta kellett járnom ultrahangra, ahol a peteérésemet és a méhnyálkahártya vastagságát ellenôrizte.

Hosszú hónapok következtek, minden hónapban ultrahang, folyamatos kontroll vérvételek. Közben a gyógyszeres kezelés hatására a hormonszintem normális tartományba került, a férjemet pedig beutalták andrológiai vizsgálatra (nála szerencsére mindent rendben találtak), de még mindig nem történt semmi! Úgy éreztem egy helyben toporgunk.
Ekkor az orvosom laparoskopyát és átjárhatósági vizsgálatot javasolt. Mûtét, altatás. Belementem. Az eredmény lesújtó volt. Két oldali teljes petevezeték elzáródás! - Ez egy gyermekkori vakbélperforációmnak köszönhetô,amit a "kedves " orvosok félrekezeltek. Csoda hogy akkor életben maradtam. - Azonnal a pesti Kaali intézetbe irányítottak minket.
Itt egy tündéri doktornô kezei alá kerültünk.
2005 júniusában léptük át elôször az intézet ajtaját. Elkezdôdött valami, ami kicsit ijesztô volt és ismeretlen, de legalább elkezdôdött! Saját magamnak adtam be a hormon injekciókat, ami a végén már elég rutinosan ment. Olyan sok sejtem megtermékenyült, hogy fagyasztattunk is le három pici embriót. Szeptember elsején történt az elsô visszaültetés. Sajnos nem jártunk sikerrel.
Három hónap pihenô következett. Végig a pici embriók jártak az eszemben, akik ott vártak minket. Amint lehetett, mentünk. A picurok átvészelték a fagyasztást és a ciklusom félidejében megtörtént a visszaültetés. Nagyon bizakodtunk, úgy gondoltuk, talán nem véletlen, hogy eddig vártak ránk! De sajnos most sem jártunk sikerrel. Nagyon csalódott voltam és szomorú. De valami ôsi erôtôl vezérelve újból belevágtunk.
Ekkor már 2006 tavasza is beköszöntött. Elkezdôdött a második IVF programunk. Ekkor a doktornôm több cystát talált és megállapította, hogy nem érdemes folytatni a kezelést, amíg ezeket el nem távolítják mûtéti úton.
Ezért 2006. májusában újabb laparoscopya következett, ahol eltávolították a cystákat és az összenövéseket, amik a cystákat okozták. Egy hónap pihenés következett, persze közben dolgoztam is.
Júniusban belevágtunk a következô programba. Újabb csalódás következett, de már ekkor tudtuk, hogy amint letelik a 3 hónap, ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.
Közben sorra születtek a gyermekek körülöttünk a családban és a barátaink közt egyaránt. Ez lelkileg engem nagyon megviselt, de örültem az ô boldogságuknak. Abban éltem ki magam, hogy a várandós legjobb barátnômnek segítettem a babavárás elôtti teendôkben és hittem benne, hogy egyszer nekem is megadatik, amit most ô átél.
Ősszel már újból a Kaali intézetben voltunk. Megkezdôdtek a kezelések. Majd 2006. november 14-én elérkezett az a nap, ami végre megváltoztatta az addigi életünket, de ezt mi még akkor nem tudtuk. Két várakozással telt hosszú hét után végre megpillanthattam azt, amire már oly régen vártunk. Remegô hangon boldogan hívtam a férjem, aki már dolgozni volt. Ő csak ennyit mondott: - Én tudtam, hogy most sikerülni fog, szeretlek!
Ezután következett csodás 9 hónap, aminek minden napja ajándék volt és ezért az ajándékért minden este hálát is adtunk. Sosem felejtem a húsvéti misét, amikor elôször éreztem meg a mozgását a hasamban és a születését, ami életem leggyönyörûbb emléke. Akkor, ott végre család lettünk!
Azóta eltelt két év, Luca igazi cserfes kislány, nem tudunk vele betelni. Elérkezettnek láttuk az idôt, hogy kistestvért kapjon. Sajnos velünk nem történt csoda, nem sikerült természetes úton várandóssá válnom. Túl vagyunk egy sikertelen programon (pedig azt hittük, most könnyebb lesz, hogy már van egy gyermekünk) és újabb laparoscopya elôtt állok, amely során eltávolítják az egyik petevezetékemet.
De nem adom fel, amíg lehetôségem van, addig bízok, hiszek és küzdök! Ha ez az én csatám, hát megvívom!
Ne adjátok fel! Mindenkire vár ez a csoda, csak hinni kell és bízni, hogy sikerülhet! Én hiszem!

(A cikket beküldte: Adri32)

Ajánld ezt a cikket ismerôseidnek!

Soha ne add fel III.
Túl vagyok a harmadik inszeminációmon is, igaz az eredményt még nem tudom, csak sejtem sajnos, hogy most sem sikerült, mivel... (tovább)

Holdnaptár - Jónás módszer
Saját tapasztalatomat kívánom leírni, és segíteni esetleg másoknak is ezzel. Félretenni a tévhiteket, és elôtérbe hozni a... (tovább)

FIGYELEM!
Egy nagyon rövid kérdőív kitöltésével LCD televíziót vagy vásárlási utalványokat nyerhetsz!
Ha időben jelentkezel a játékra, nyerési esélyed többszörös lesz!
Kattints a képre, és regisztrálj, hogy nyerhess!