|
|
Kategória: Szüléstörténetek Három a magyar igazságPárommal 2006-ban ismerkedtünk meg egy lábtörésnek köszönhetően. A kezdeti rózsaszín köd akkor kezdet múlni, mikor nekem vissza kellett mennem dolgozni, és kiderült hogy az én munkabeosztásom nem fenékig tejfel. Hétvége, éjszaka, ünnepnap is dolgozni kell, de igyekeztünk minnél több időt együt tölteni. Már az esküvő előtt gondolkoztunk azon, hogy jöhet a baba.Aztán késett a menstruációm. Nagy boldogan megcsináltam a tesztet, ami pozitív lett. A doki csütörtöki napon rendelt, ez volt hétfőn. Kedden elöntött a vér. Azt mondta a doki, ez elő szokott fordulni. Nyugtáztam, és igyekeztem lefaragni a +40 kilóból. Majd teltek a napok, és ismét pozitív lett a teszt. Ez egy éjszakai műszak kezdetén derült ki. Másnap reggel lefeküdtem azzal a jelszóval, hogy aznap megyek a dokihoz. Délután ismét nagy vérzés. Elmentem a dokihoz, aki azt mondta, hogy minek izgulok, fiatal vagyok még, lesz itt gyerek, csak addig max még párszor elvetélek. Mondtam neki, hogy akkor ez itt ennyi volt. Elkezdtem nézelődni a neten, hogy mi is állhat a háttérben, illetve a kollégák segítségével kiderítettük, hogy az évek óta alacsony foszfát szintem kapcsolatban állhat az alacsony D-vitamminnal és az inzulin rezisztencia+PCO kombinációjával. Egy vérvétel bizonyította is hogy valószínűleg ez a gond. Felkerestem egy nagyon neves főorvost, aki megvizsgált (nem kevés pénzért), majd közölte hogy ez bizony PCO, de neki sem ideje sem kedve nincs velem foglalkozni. Így elkezdtem olyan doki után kutatni, aki jártas ebben a témában, illetve eljutottam egy endokrinológushoz is. Megtaláltam a mostani dokimat, aki azzal kezdte, hogy kivizsgált, és megnéztük, hogy mi is okozhatja a problémát. Aztán 2011 februárjában párocskám megkérte a kezem, nem is sokat lacafacáztunk, június 11-én kimondtuk az igent. Boldogok voltunk, bár boldogságunkat beárnyékolta a baba iránti vágy. Én átestem egy átfújáson, majd egy laparoszkópián, ahol kiderült, hogy a nagy súlytöbblet miatt, ami rajtam van nem mindig átjárható a petevezetékem, a páromnak meg nincs megfelelő katonája ahhoz, hogy találkozzanak a petesejtel. Ennek kiderítésére 2013 júniusáig kellett várnunk. Kaptunk 3 hónap próbaidőt, hogy apa szedje a spermajavítót, én meg szeptember 30-án átestem a laparoszkópián. Októberben azt mondta az andrológus, hogy a kezdeti 0,1% esélyből most már 5-10% esélyünk van a spontán babára, így a nődokim azt mondta, hogy januárban kezdjük el a lombikot. Mondtam hogy oké, a babáért mindent. November nagyon rossz volt. Nem a lombikra való felkészülés miatt, hanem mert nagyon ideges és fáradt voltam. Munkahelyi stressz nagyon kikészített. Aztán 23-án leraktam az éjszakai műszakot, és eljöttem szabira. 25-én kellett volna megjönnie. 27-én mondtam is, hogy ez a dög szervezetem megint szórakozik velem. Megint megcsinálom a tesztet, negatív lesz, jól kibőgöm magam, és ennyi. Megcsináltam a tesztet és pozitív lett. Nem hittem a szememnek. Csináltam még egyet, az is pozitív volt. Bőgtem. Féltem, hogy mi van, ha ugyanúgy járok mint az előző kettővel. Férjemet aznap műtötték, így mikor bementem hozzá, csak nagyon félve mertem neki elmondani, hogy pozitív a teszt. December 10-én mentem a dokihoz, aki megkérdezte hogy jöttem lombik előkészítésre? Mondtam, hogy nem egészen, mert hogy pozitív a teszt. Mondta hogy gyorsan megvizsgál, nézzük meg mi a helyzet. Minden rendben volt. Még az nap benemtem a munkahelyemre és közöltem, hogy nem dolgozom tovább, veszélyeztetett terhes vagyok, keressenek a műszakjaimra mást. Apával a fellegekben jártunk. Karácsonykor kicsi fotóval jelentettük be hogy jön az unoka. A doki hetente rendelt vissza, nehogy baj legyen és szedtem az utrogestant. Telt-múlt az idő, mikor a 14+3 héten este elöntött a vér. Apa éppen délutános volt, így anyumat riasztottam, hogy baj van. Bementünk a kórházba, ahol az épp aktuális ügyeletes szépfiú meg sem vizsgálva közölte, hogy ugye tudja hogy ebből már nincs baba. Mondtam neki, hogy de van. Tátott szájjal közölte, hogy feküdjek a vizsgáló asztalra. Elkezdett ultrahangozni, de nem mondott semmit. Bejött a főnöke, meglátta a fejem és közölte, hogy nyugtasd már meg az anyukát, hogy itt van a baba. Majd odafordította a monitort és az én drágán olyan volt, mint aki integet. Egy hetet feküdtem a kórházban és azzal engedtek haza, hogy szigorú fekvés. A kötelező vizsgálatokra elmentem, levetettem a vért. A 24. héten a dokim kérte, hogy rakjam össze a táskámat, mert fél, hogy koraszülés lesz, és inkább legyek felkészülve. Majd teltek a hetek, jártam a dokihoz, aki a 7.hónapban azt mondta, hogy nagyon le van maradva a súlya, valószínűleg sorvadtan fog világra jönni (kb 6 hónaposnak felelt meg a súly, viszont hosszban jók voltunk), pic-re (koraszülött intenzív) fog kerülni... Majd a 8. hónapban már örült, mert behozta a lemaradást, végül a 38. héten mindenkit megleve azt mondta, már 4 kiló felett van a baba. Aztán jött egy szombat, amikor lementünk apósomékhoz látogatóba (38. hét közepe táján). Délután elkezdett fájni a derekam, és eleinte 15 majd 10, később 5 percesek lettek. Felhívtuk a szülésznőt, aki mondta, hogy irány a kórház. Bementünk megvizsgáltak, egy ujjnyira voltam nyitva. Éjfélkor, mikor még mindig nem történt semmi, apát haza küldtük, mert hogy itt még nem lesz baba, ugyanis leállt minden fájás. De reggel 4-kor minden újra kezdődött 2 perces formában. Ez is csak 1 órán át tartott. Másnap felvittek az osztályra. Ott elvoltunk, minden vizsgálatom jó volt. Majd kedd este újraindult minden. Ugyanaz a doktornő vett fel, aki legelőször. Este 8-kor mentünk le a ctg-re fájásokkal, de éjfélkor ismét az osztályon voltam, mert elmúlt megint. Másnap hazaengedtek. Pénteken kelett mennem a 40. heti ctg+uh-ra. Minden oké volt, bár a ctg-n nem tetszett a nővérnek, hogy nem mozog a baba. De én bent éreztem, hogy nem tetszik neki, hogy csesztetik. Mondtam a szülésznőmnek, hogy fáj a hátam, de mivel gerincsérvvel műtöttek, betudtuk annak, hogy az miatt van. Este mentünk le párom szüleihez. Péntek este már szegénykém a földön aludt, hogy ne ébresszem fel, mert csak úgy volt jó, ha hintáztam, és ezt álmomban is folytattam. Másnap jöttek az unokahugai, velük játszottunk, de rendszertelen időközönként ismét fájt a hátam és csak hintázva tudtam csillapítani a fájdalmam. Apósomék mondták, hogy menjünk be a kórházba, de én fals riasztás miatt nem akartam megint bemenni. De aztán éjfél után nem bírtam tovább, bementünk. Ugyanaz a dotornő volt mint az előző két fals riasztásnál. Meglátott és megkérdezte hogy: - Ismét itt? Három a magyar igazság? Mondtam igen, de nem lesz ráadás. Én innen gyerekkel megyek ki. :-D Megvizsgált és közölte, hogy irány a 2-es szülőszoba. Kérdeztem, hogy mi lesz a vajúdóval, mire azt a választ kaptam hogy azon már túl vagyunk. Befeküdtem, megérkezett a szülésznőm, aki megvizsgált. Kérdezte, hogy néztek-e magzatvizet, mondtam, hogy nem. Elment megkeresni a gépet, de épp használatban volt, így ez újabb vizsgálattal meg is oldotta a dolgot, mert megrepedt a burok. Én nem éreztem semmit, csak azt láttam, hogy szegény nyaktól lefelé vizes. Kérdeztem, hogy tiszta e a víz, mondta hogy nem, meconiumos. Láttam, hogy kicsit ideges lett. Mivel én is koraszülött-újszülött intenzíven dolgozom, így tudtam, hogy ez mit jelent. Ha csak zöld, akkor nincs egy órája, hogy belekakilt a baba a magzatvízbe, ha borsópüré, akkor már rég benne fekszik. Na a mienk az utóbbi volt. Szóltak is a doktornőnek (sajnos az orvosom egy másik intézményben egy másik szülésnél volt), hogy ide kell majd az intenzív team. Ezután sok idő kiesett, valószínűleg elaludhattam. Arra emlékszem, hogy folyton azt mondogattam, hogy én ezt nem bírom, meg hogy a következő vagy nem lesz vagy császár lesz. Férjem egy igazi hős volt. Eredetileg nem akart bejönni a szülőszobára, ennek ellenére folyamatosan mellettem maradt, és bíztatott, hogy milyen ügyes vagyok. Aztán elkezdtem tolni. Utólag belegondolva, nem is éreztem tolófájást, csak mondták hogy toljak, én azt tettem. Ha éreztem volna, lehet gyorsabban ment volna a dolog. Aztán arra emlékszem, hogy mondják, hogy kint van a feje, majd a válla, de nyomjak még egy nagyot, mert beszorult a feneke. Megtettem, megszületett a kislányunk, és egy újabb nagy adag magzatvíz borította be a szülésznőt. 2014.08.03-án hajnali 04:32-kor megszületett Szilvia Anna kislányunk, 4410 grammal és 56 centivel. Nem sírt fel. Azonnal elkezdték az ellátását, egy nagyon jó indulatú 6/8-as apgárt kapott (az orvos szerint inkább volt 5/7). Hosszú időbe telt, míg elkezdett sírni, nekem legalábbis annak tűnt. Majd megmutatták, és elvitték. A férjem 30 perccel később mehetett megnézni az intenzív osztályra. De ez már egy másik történet. Azóta szerencsére jól van, átmentünk egy-két dolgon, de nagyon nagy szerencsénk volt. Hálás vagyok azóta is Margitnak, a szülésznőmnek, a doktornőnek, aki elláta Szilvikémet, a nővérnek, aki segédkezett, és persze a páromnak, aki végig velem volt. És hogy mért is ez a címe a sztorimnak? Három orvos, három hónap türelmi idő a dokiktól, három pozitív teszt, háromszori ijesztgetés az orvosoktól, háromszor a szülőszobán. :-) (A cikket beküldte: telifánt)
|