Ahogy a legtöbb weboldal az interneten, ez a webhely is cookie-kat használ, melyekre szükség van a weboldal teljes működéséhez. Weboldalunk böngészésével Ön elfogadja a cookie-k használatát. További információ






Kategória: Szüléstörténetek

Eszterünk érkezése

8 hónap telt el életem legmeghatározóbb napja, kislányom születése óta. Szeretném megosztani veletek ezt a történetet, bízva abban, hogy szívesen olvassátok és valakinek esetleg segítségére lehet kételyei, aggodalmai eloszlatásában.

Párommal 7 év együttélés után döntöttünk úgy, hogy nem várunk tovább a régóta tervezett babára. Korábban a munkára és anyagi lehetőségeinkre hivatkozva egyre csak vártunk, vártunk, az idő viszont szaladt. Végül egyszerre fogalmaztuk meg azt a gondolatot: minden életszakaszban hivatkozhatunk egy éppen aktuális olyan okra, vagy szempontra, amit fel tud hozni arra, hogy miért ne jöjjön a baba. Ez pedig nincs így jól.

2011. januárjától újra elővettük a témát, ezúttal már komolyan. Én pedig elkezdtem a régóta tervezett életmódváltást, egyrészt azért, mert rosszul érezem magam a bőrömben, másrészt azért, hogy fitten vághassak bele a tervezett várandósságba. Júliusra az aktív futásnak és diétának köszönhetően 8 kilóval voltam könnyebb és nagyon jól éreztem magam, a sport pedig napról napra fontosabb lett. Augusztusban abbahagytam a fogamzásgátló tabletta szedését, majd 2 hónapig még védekeztünk. A ciklusom azonnal beállt a szabályos 28 naposra, így októberben örömmel vágtunk bele a nagy projektbe. 34 éves lévén azért titokban számoltam vele és féltem tőle, hogy nem fog egyszerűen összejönni ez a baba, annál is inkább, mert környezetemben rengeteg barát és ismerős küzd a mai napig hiábavalóan. Mégis próbáltam nem gondolni rájuk, csak hagyni, hadd menjenek a dolgok a maguk útján.

Novemberben izgalmas 2 hét után már alig vártam, hogy elérkezzen a menstruációm ideje és kiderüljön, megfogant-e a babánk. Izgalmas, szép napok voltak ezek, tele kíváncsisággal, várakozással, próbáltam apró testi jeleket felfedezni magamon, ami terhességre utalhat, de semmi ilyet nem tapasztaltam. December elejére, csütörtöki napra volt esedékes a menstruációm, ami nem jelentkezett, bár ilyen még nálam nem fordult elő. A pénteki napom még nagyobb izgalommal telt, állandóan a mosdóba rohangáltam, ellenőrizni, hogy tényleg minden rendben van-e "odalenn". Este 6 óráig adtam magamnak türelmi időt, úgy döntöttem, ha addig nem történik semmi, akkor beszerzek egy tesztet. Így is történt, majd következett életem leghosszabb éjszakája, ugyanis ki kellett várnom a reggelt. Szerencsére párom munkaügyben távol volt, nem aludt itthon, ennek külön örültem, mert számára mindenképpen különleges körülmények között akartam bejelenteni a babát. Így, hogy egyedül voltam, nem kellett azon aggódnom, hogy észreveszi, hogy semmit nem aludtam éjszaka az izgalomtól. Végül reggel 6 óránál nem bírtam tovább, elvégeztem a tesztet, majd a várakozási időre bevonultam a nappaliba, ahol a kanapén kuporogva, Sarah Brightmant hallgatva vártam. A teszt pozitív lett én pedig csak álltam hitetlenkedve, csóváltam a fejem, nem akartam elhinni, végül megérkeztek a könnyek is. Mindenkinek azt kívánom, hogy ilyen élénken maradjon meg benne az a pár perc, amikor megtudja, hogy anya lesz. Semmihez nem hasonlítható pillanatok ezek. Pár nap eltelt, mire felfogtam, mire picit lecsillapodtam. Nehezen ment, annál is inkább, mert senkivel nem tudtam megosztani. Ugyanis karácsonyi ajándéknak szántam, hiszen már csak 3 hét volt karácsonyig. Végül a párommal hamarabb megosztottam a hírt, mert nem tudtam volna még 3 hétig titkolni előle. A kedvenc olasz éttermünkben adtam át neki a kiscipőt és egy üdvözlőkártyát tartalmazó dobozkát, hát, volt nagy öröm. A családunk Szenteste értesült a baba érkezéséről. Mivel a babatervezésbe nem avattunk be senkit, így hatalmas volt a meglepetés és az öröm.

Várandósságom legnehezebb 3 hete következett az ünnepek után. Nem tudtam aludni, és borzalmasan meg voltam fázva, fájt a torkom, nem kaptam levegőt... Gyógyszert pedig nem lehetett bevenni. De aztán szép lassan minden rossz elmúlik, így volt ez nálunk is. A 10. héttől végre minden rendeződött, aludni is tudtam végre. Várandósságom innentől kezdve csupa öröm volt. Engem elkerültek a sokak számára oly kellemetlen tünetek: émelygés, hányás, bőrproblémák, hát- és derékfájás, ödéma, stb. Éltem a megszokott életemet, örülve a babának. A 18. héten feltettem a kérdéseimet a szülésről az orvosomnak, akit már hosszú évek óta ismertem. Gyorsan világossá vált számomra, hogy az általam képviselt szemléletet a helyi kórház és az orvosom semmiben sem tudja támogatni. Pedig úgy vélem, nem voltak extra igényeim. Hivatásomból kifolyólag (állatorvos vagyok) a szülés testi oldalával, élettanával tisztában vagyok, nőként pedig az a véleményem, hogy a legtöbb nő képes önállóan megszülni gyermekét, mindenféle felesleges orvosi beavatkozás nélkül. Tisztában voltam vele, hogy hány helyen csúszhat el a dolog menet közben, így eszembe sem jutott, hogy pl. otthon szüljek, bár meg tudom érteni azokat a nőket, akik így gondolkodnak. Én egy természetes, békés szülést szerettem volna, ahol nyugalomban hagynak, a testem pedig teszi a dolgát, majd ha végre a karomban tarthatom a babát, kapunk 1-2 órát együtt, csak hármasban a párommal. Bár a kórház híréből adódóan számítottam rá, mégis ledöbbentett, hogy a vidéki kórház semmiben sem tudja támogatni az elképzeléseimet. Az orvosom, akit egy, a természetgyógyászat felé nyitott embernek ismertem meg, sorra olyan ellenérveket hozott fel az igényeimmel kapcsolatban (pl. ne legyen rutinszerű gátmetszés, ne kelljen háton fekvő pozícióban szülnöm, ne vigyék el rögtön a babát inkubátorba!), amelyek már szakmailag réges-régen nem állják meg a helyüket. Tette mindezt a legnagyobb jóindulattal, kedvesen, mint mindig, biztos vagyok benne, hogy ő tényleg a legjobbat akarta nekem azzal, hogy kötelező beöntésről, gátmetszésről, burokrepesztésről, inkubátorról beszélt. Összezavarodva, szomorúan jöttem ki a rendelőből, hiszen mindig is úgy képzeltem el, hogy vele fogok szülni, abban a kórházban, amit ismerek, abban a városban, ahol a családom él. Adtam magamnak 1 hetet eldönteni, hogy maradok és súlyos kompromisszumokat kötök, vagy keresek egy másik orvost, másik intézményt. Ez utóbbi mellett döntöttem és nem bántam meg!

A Szent Imre Kórház honlapját olvasgatva egyértelmű volt, hogy ott pontosan azt a szemléletet képviselik a szüléssel kapcsolatban, amit én is. Ráadásul közel is volt az otthonunkhoz, mindössze 50 km autópályán. A döntés tehát megszületett, már csak egy orvost kellett találni, aki hajlandó egy ismeretlen kismamát a 20. héten átvenni. Emiatt volt bennem aggodalom épp elég. Hogyan fogok pár alkalom után, rövid ismeretség után ugyanúgy megbízni benne, mint az otthoniban. Az internetes fórumokon olvasgattam a kórház orvosairól a véleményeket, kifejezetten arra koncentrálva, hogy emberileg mit írnak róluk. Végül úgy tűnt, hogy megtaláltam a számomra leginkább megfelelőt. A magánrendelőjében találkoztunk, a vizsgálóba a páromat is rögtön behívta, hiszen "neki is ott a helye". 5 perc után éreztük, hogy jó helyen és jó kezekben vagyunk. Kedves volt, közvetlen, humoros, ugyanakkor nagyon alapos. Az addig megszokott 10-15 perces konzultáció helyett egy egész órát ránk szánt. Boldogan és megnyugodva tértünk haza.

A várandósságom második fele nyugodtan, csendes készülődésben telt, Végig dolgoztam, ügyelve arra, hogy azért sok pihenésre és sétára is jusson idő. Találtunk egy nagyon kedves, gyakorlott szülésznőt, meglátogattuk a szülőszobát. Elvégeztem egy intim torna tanfolyamot, ittam a málnalevél teát, gátmasszázst végeztem, homeopátiás bogyókat szedtem, próbáltam megtenni mindent annak érdekében, hogy a gátmetszést elkerüljem.
Az utolsó napok boldog várakozással teltek. Borzasztó meleg volt, de viszonylag jól viseltem, úsztam, pihentem, sokat beszélgettem a babával. A nemét nem szerettük volna tudni, meglepetésnek szántuk. A babaszoba ennek megfelelően készült el, nagy szeretettel rendezgettük az utolsó pillanatig.

A szüléstől egy pillanatig sem féltem, kíváncsian vártam. Az utolsó napig nagyon fitt voltam, jókat aludtam, hátfájás, jóslófájás, erősebb vizesedés nem jelentkezett, jól éreztem magam a pocakommal. A kiírt időpont után 2 nappal, egy szombat este rám tört a vágy, hogy sétáljunk egy nagyot az erdőben, majd vettem egy meleg fürdőt, ittam egy kis vörösbort. Hajnalban, fél három körül ébredtem egy enyhe hasi fájdalomra. Megvártam a következőt, majd csendben felkeltem. Nagyon örültem, bíztam abban, hogy elkezdődött a vajúdás. Átvackoltam a babaszobába a kanapéra, betettem a szülőszobára szánt CD-t, gyertyát gyújtottam, majd figyeltem a testemre. Kb. 10 percenként jöttek a fájások, közben olvasgattam, gondolkodtam, beszélgettem a babával. Másfél óra múlva már 7 percesek voltak. Ekkor beültem újra a kádba, kíváncsi voltam, hogy enyhülnek, esetleg megszűnnek-e. Párom ekkor ébredt fel, izgatottam kérdezte, hogy szülünk-e. Kettőnk közül én voltam a nyugodtabb. A kádban inkább erősödtek a fájásaim, feltehetően a mozgásnak köszönhetően. 7 órakor felhívtam a szülésznőmet, hogy lassan indulnánk, mert már 5 percesek voltak. Szépen összecsomagoltam mindent, ami még hiányzott a bőröndből, közben sűrűn meg kellett kapaszkodnom az asztal szélében. Az autóban töltött 45 perc már nem volt olyan békésen viselhető, mint az otthoni pár óra. 3 percenként jöttek a fájásaim, meg kellett kapaszkodnom rendesen az ülésben, már nem is tudtam teljesen csendben maradni, mindezek ellenére még mindig nyugodt és boldog voltam, a szünetekben a párommal beszélgettem. Sejtettem, hogy a fájásaim nem "tökéletesek", túl rövid ideig tartottak, és nem is voltak már teljesen szabályos rendszerűek. A kórházhoz érve egy picit aggódtam, hogyan fogom megtenni 3 perces fájásokkal a kb. 300 méternyi utat, ráadásul erős hányinger tört rám. De sikerült, kétszer megállva, picit pihenve. A szülőszobán már várt az orvosom, éppen ügyeletben volt. A vizsgálat most először volt kicsit fájdalmas, korábban soha nem éreztem még kellemetlennek sem. Bő két ujjnyi méhszájat tapintott, majd rám kötött egy NST-t. Ebből kiderült, amit sejtettem, hogy nem tökéletesek a fájások. Nem teljesen rendszeresek, túl rövidek. Azt gyanította, hogy kicsit ki is vagyok száradva, lehet, hogy ez az oka. Burokrepesztést javasolt, aminek nagyon nem örültem, de ott és akkor már eszembe sem jutott vitatkozni, vagy ellenkezni. Emellett az volt a véleménye, hogy bár nincs baj és nyugodjak meg, de nem támogatja az alternatív szobában való szülést, pedig tudta, hogy erre készültem. Mivel ott nincs NST, nem látta biztonságosnak. Rögtön elfogadtam a véleményét és a szülésznőnkkel beköltöztünk egy sima szülőszobába, bekötött egy kis infúziót, majd magunkra hagyott minket kettesben. A beígért burokrepesztés szerencsére "elfelejtődött", az orvos szerintem azt szerette volna látni, hogy az infúzió hatására rendeződnek-e a fájások. Szerencsére rendeződtek. Nagyon gyorsan beálltak szabályos üteműre, kellő hosszúságúra. Eközben azonban nekem a rám kötött NST miatt az ágyon kellett feküdnöm. Milyen messze volt ez attól a szabad vajúdástól, amit én elképzeltem és amire akkor vágytam!!! Kényelmetlen volt, hideg volt, a fólia rám tapadt, emellett pedig a fekvő testhelyzet fájásokkal... szóval ez az volt, amit szerettem volna elkerülni. A helyzethez képest próbáltam nyugodt maradni, nem kizökkenni a beszűkült kis világomból. A burok nemsokára spontán megrepedt, a víz tiszta volt, így az orvos és a szülésznő is megnyugodtak. Pár perc múlva már kértem, hogy engedjenek felállni, mert nem tudok tovább fekve maradni. A fájások egyre intenzívebbek és sűrűbbek lettek, leginkább a derekamban éreztem őket. Felállva már jobban tudtam együtt dolgozni velük, és nemsokára valami furcsát éreztem és egészen más hangot is adtam ki, amit nem tudtam visszafojtani. Nem tolóingert éreztem, hanem valamiféle hullámzást, ami a hasizmokból indult. A szülésznő ekkor visszafektetett és megvizsgált. Kiderült, hogy a méhszáj eltűnt és már jön is a baba. Nem akartam elhinni, hiszen még csak másfél órája értünk be a kórházba, nem is olyan régen még 2 ujjnyi volt a méhszáj. Ekkor vált világossá számomra, hogy amikor fel akartam állni, akkor már átléptünk abba az intenzív szakaszba, ami a szülés legfájdalmasabb része a kitolás előtt. Eddig a pontig mindenre tisztán emlékszem, mikor mi történt, miről beszélgettem és poénkodtam közben a párommal, mi mennyi ideig tartott, stb. Viszont a baba kitolására egy olyan sajátos tudatállapotba kerültem, hogy összemosódik minden, csak bizonyos pillanatok ugranak be. Párom elmondása szerint 15 percig tarthatott. Átalakították az ágyat függőleges helyzetbe, majd biztattak, hogy tegyem, amit érzek, nyomjak. A módosult tudatállapotom miatt csak homályos emlékeim vannak. Rendkívül intenzív érzések, nyögések, fájdalom, a párom biztatása. Gyorsan kibújt az én kicsikém, és attól a pillanattól kezdve semmiféle fájdalomról, kellemetlenségről nem tudok már beszámolni. Kibújt, csend volt, én pedig rögtön kérdeztem, hogy kislányunk született-e. Nem válaszoltak. Ismételt kérdésemre a párom válaszolt könnyes szemmel, hogy igen, kislányunk született! Mint kiderült, az orvosom és a szülésznőm el voltak foglalva, hogy a baba nyakáról és válláról letekerjék a többszörösen rátekeredett köldökzsinórt. Ez csak pár másodpercig tartott, gondolom, ezalatt izgatottan vizsgálgatták őt, hogy minden rendben van-e vele. Ezért nem kaptam választ rögtön. A hosszúnak tűnő másodpercek után azonban már érkezett is a mi kislányunk a pocakomra, picit nyöszörgött, de nyugodt volt. Aztán rám nézett, hatalmas szemei világítottak gyűrött kis arcocskájában. Aki már adott életet gyermeknek hasonló, békés körülmények között, biztosan tudja, milyen ez a tekintet. Határtalan bizalommal, kíváncsisággal kapcsolódik az édesanya tekintetébe. Belevésődött az emlékeimbe, remélem, soha ki nem törlődik onnan!
Így érkezett meg Eszterünk. A várandósság alatt tapasztalt nyugalmát megőrizte, 4 hetes kora óta átalussza az éjszakákat, kiegyensúlyozott, nappal nagyon aktív baba. Ahogy már többen mondták: Csupa szem, csuha haj, csupa mosoly kisasszony.

Számomra a szülésem legnagyobb tanulsága az, hogy a nő-többek között- erre lett teremtve. Sajnos egy olyan társadalomban élünk, ahol már kislányként rossz konvenciókkal, szokásokkal szembesülünk. Ha egy gyermek születéséről van szó, akkor mindenkinek ordító, hisztérikus anyák jutnak eszébe, akik háton fekve, reflektorokkal megvilágítva szenvednek a szakszemélyzet gyűrűjében. Bizonyára ennek a berögződésnek köszönhető, hogy sokan tele félelemmel és idegességgel mennek be a szülőszobába. Aminek gyakran meg is lesz a következménye. Hiszek abban, hogy a szülés-néhány komplikált, patológiás esettől eltekintve- elsősorban fejben dől el. Ha egy nyugodt, felkészült anya ehhez megkapja a megfelelő hozzáállású szakmai segítséget, akkor nagyon jó eséllyel fog pozitív élményekkel távozni a szülőszobáról.
Ehhez kívánok minden leendő Édesanyának sok sikert! Köszönöm, hogy elolvastátok a történetemet!
(A cikket beküldte: Szerénke1978)



Ajánld ezt a cikket ismerőseidnek!

E-mail címed:
Ismerősöd e-mail címe:


Soha ne add fel!
Ez csak egy történet..talán magamnak, talán segítségül másoknak is. 2007-ben eldöntöttük az Urammal (akkor még csak élettársammal), hogy jöhet a baba, hiszen megtaláltuk a szerelmet, mely lehet, hogy néha nem olyan lángoló, mint amilyen a filmekben létezik, de... »
Bánatból öröm
Már 3 éve ismertük egymást a férjemmel, mikor úgy döntöttünk, hogy jöhet a baba. Csak a sors közbeszólt. Teltek a hónapok, és nem akart összejönni. Már túl voltunk néhány hónap gyógyszeres kezelésen, ami a peteérést segíti elő, de hiába. Végül a nőgyógyászom... »



Amennyiben még nem tetted meg, most feliratkozhatsz heti hírlevelünkre, melyben a anyaleszek.hu weboldalra felkerült friss cikkekről tájékoztatunk. Itt add meg e-mail címed:
Iratkozz fel friss cikkeinket tartalmazó RSS csatornánkra: http://www.anyaleszek.hu/rss




Minden jog fenntartva © 2017, www.anyaleszek.hu | Jogi nyilatkozat | Kapcsolat: info (kukac) anyaleszek.hu | WebMinute Kft.