|
|
Kategória: A baba elvesztése Babáim elvesztéseMár hét éve, hogy együtt élünk a férjemmel, már nagyon vártuk, hogy szerelmünk egy kisbabával még csodálatosabb legyen. Múltak az évek, de mi még mindig csak erre vágyunk...de most már elfogyott az erőm, hitem, és már semmi reményem...Megvoltak a kivizsgálások, mi lehet az oka, hogy 9-12 hétnél a babáim mindig elhalnak. És belevágtunk újból, hogy hátha összejön, amiről minden nap és percben álmodozunk, egy gyönyörű, egészséges kisbaba. Fél év próbálkozás után, február 9-én nem jött meg, még vártunk tíz napot, hátha késik, mivel majdnem mindig szokott. Mivel nem jött meg, február 19-én korán felkeltem, megcsináltam a tesztet és két csíkos lett. Gyorsan költöttem a férjemet, nagyon boldogok voltunk, mind a ketten sírtunk, mivel féltünk is a boldogság mellett, nehogy megint valami baj történjen. Még aznap felhívtam a doktornőt, keddre adott időpontot. Minden rendben volt az ultrahangon is. Már 6 hetesek voltunk, következő ultrahang két hét múlva. Már az elejétől itthon voltam, ágynyugalom, szedtem rendesen a gyógyszereket, amit felírtak. Úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van. Már mindenkinek elmondtuk a nagy hírt. A férjem a tenyerén hordozott, a tizedik héten ismét ultrahang, kéz a kézben mentünk, nagyon bíztunk benne, hogy minden rendben van. De sajnos nem így történt, megint nem volt szívhang. Előbb fel sem tudtam fogni, hogy most mi van, ugye nem igaz, de sajnos az volt. 26-án reggel végezték el a műtétet és én teljesen magam alatt vagyok. Az ötödik angyalkám is felkerült a mennybe. Most már teljesen reménytelen vagyok és elkeseredett, hogyan tovább? A férjem meg a doktornő nagyon mellettem állnak, hat hét múlva megyek kontrollra, akkor megbeszéljük, hogyan tovább, igaz már nekem nincs lelki erőm hozzá. (A cikket beküldte: adreea) Ajánld ezt a cikket ismerőseidnek!
| ||||||||