Ahogy a legtöbb weboldal az interneten, ez a webhely is cookie-kat használ, melyekre szükség van a weboldal teljes működéséhez. Weboldalunk böngészésével Ön elfogadja a cookie-k használatát. További információ






Kategória: Az apa dolga

Apás szülés

Majd minden várandós nő fejében megfordul az apás szülés gondolata. Vannak érvek mellette, ellene. Ebben a kérdésben (is) sokan adnak tanácsot kérve, még többen kéretlenül a kismamáknak. Hallgasd meg őket, de elsősorban a saját érzéseidre figyelj, s dönts úgy, ahogy számodra a legjobb. Íme az én vívódásaimnak története:

Az ember lánya sok mindenről ábrándozik. Kezdetben arról, hogy a szomszéd kisfiú önként odaadja neki a vödröt a homokozóban. Majd udvarlókról, romantikus lánykérésről, fehérruhás esküvőről… és nem sokkal később apás szülésről. Szinte láttam magamat, amint szülés után hófehér selyem hálóingben, kifogástalanul rendezett hajjal a magasan felpolcolt párnákra hanyatlom, és üdvözült mosollyal figyelem, ahogy a férjem az ágyam mellett lévő bölcsőbe helyezi a kisdedet. Ódon templomok gótikus képeinek idillikus szent családja, XXI. századi kivitelben. Mindenesetre a lelkesültségem elsöprő erejű lehetett, mert a párom szinte gondolkodás nélkül beleegyezett, hogy velem tart a szülőszobára.

De nem, nem és nem. A való élet persze nem ilyen, s még csak nem is hasonlít hagymázas képzelgéseinkre. Hiszen már Pistike sem adta oda a játékait, sőt még a copfjaimat is jól megcibálta, az eljegyzésemen majdnem lenyeltem a pezsgőspohár aljára rejtett jegygyűrűt- akár egy burleszkben, és pár hónap múlva két tanú jelenlétében, kosztümben mentem férjhez. Hová tettem a józan eszem? Miért is akartam én apás szülést?

Én, pont én, aki még attól is rosszul érzem magam, ha a párom rám nyitja a fürdőszobaajtót, mialatt epilálom a lábam. Mindig úgy éreztem, hogy vannak „intim” dolgok egy nő életében, ami nem tartozik a férfiakra. Kozmetikushoz menet sem kérek díszkíséretet, akkor hogyan leszek hát képes megosztani bárkivel is - ráadásul éppen az itt a bökkenő, hogy nem bárkivel, hanem azzal a férfival, aki előtt mindig vonzó nő akartam maradni, még a terhességem alatt is - életem legkiszolgáltatottabb perceit, óráit. Akarom-e egyáltalán, hogy lássa, amint ott fekszem egy szülőágyon, totálisan kitárulkozva, teljesen kivetkőzve önmagamból. Még annyira sem fogok tudni uralkodni a saját testemen, hogy a hólyagomnak parancsoljak.
Kell az nekem, hogy pont az ő szeme láttára pisiljem össze magam? Mily megkönnyebbülés, hogy egy még megalázóbb "baleset" egy beöntéssel elkerülhető, amely procedúra mellesleg sokunknak éppen olyan félelmetes, mint maga a szülés. Leszek-e újra kívánatos nő a szemében, vagy örökre félresiklik valami a kapcsolatunkban az apás szülés élményétől? Vajon egy férfi szemében visszafordíthatatlanul megváltozik-e a vágy örökös tárgya, amint gyermeke fejét látja előbukkanni onnan?
Az érzelmeimet sem igen tudom mostanában kordában tartani. Egyik pillanatban önfeledten ugrándoznék a boldogságtól, ha nem képezne komoly akadályt a majdnem 20 kilónyi túlsúly, a következő percben, pedig minden előzmény nélkül zokogni kezdek. Már attól is pityergek, ha a gondolataimat nem találják ki, a konfliktustűrő és kezelő képességem pedig lassan a nullával válik egyenlővé. Vajúdás közben még ezt az igencsak akadozó kommunikációt sem garantálhatom. Értelmes kérések vagy mondatok helyett nyögni fogok, sikoltozni vagy ordítani, és a fájások alatt gyűlölni fogom a férjem akkor is, ha beszél hozzám, és akkor is, ha hallgat. Szemére fogom vetni, hogy miért nem tud csendben maradni, amikor én a kínok kínját élem át.
Ha pedig ezek után meg sem szólalna, akkor meg az együttérző szavakat hiányolnám. A segítségéért fogok kiabálni vagy nyöszörögni, azt akarom majd, hogy csináljon már valamit, jobban mondva bármit, csak ne fájjon annyira a szülés, és ő persze semmit sem fog tudni tenni. Csak áll bódultan, halálra rémülve a tehetetlenségtől, ugyanis - ha jót akar magának - erre mégsem mondhatja fel a leckét, amit a kispapa oktatásokon tanítanak, hogy semmi baj drágám, csak lélegezz úgy, ahogy a tanfolyamon mutatták, és attól, meglásd, rögvest elmúlik minden bajod! Honnan fogja tudni, mikor kéne a háttérben maradnia, és mikor kéne mellém pattannia, hiszen magam lennék a legboldogabb, ha legalább én tudnám, mit is akarok, de már most sem vagyok biztos semmiben. Kívánhatom-e ép ésszel, hogy egyszerre legyen láthatatlan és intenzíven jelenlevő, hogy egyszerre maradjon csendben és nyugtasson meg a szavaival.
Az meg egyenest közhelyszámba megy, hogy voltaképpen kinek is van szüksége a szülőszobán egy félájult (vagy tán egészen az) férfira, aki az első vércsepp látványától azon nyomban a taccsot is kidobja. Látom magam előtt, ahogy orvosok hada és nővérek serege próbál életet lehelni a teremtés koronájába, sőt, szerencsésebb esetben még a vajúdó feleség is lepattanva a szülőágyról serényen beszáll az életmentésbe.
Közhely, nem közhely, tény, hogy minderre jó esély kínálkozik: ha én náthás vagyok, ő rögtön influenzás lesz, ha huzatot kap a fülem, őt másnap középfülgyulladással kezelik, ha kalcium hiányom van, attól is neki görcsöl a lába. De most az egyszer én akarok az elesettebb lenni, én akarok kisajátítani minden szánalmat és segítséget. Arra meg nem is merek gondolni, hogy komplikációk is adódhatnak.
Tudomásul veszi-e egy aggódó férj, aki egyben újdonsült édesapa is, hogy vannak helyzetek, amikor kérdezősködés nélkül engedelmeskednie kell az orvosoknak? Képes-e kimenni a szülőszobából szó nélkül, otthagyva feleséget, gyerekét, ha ezt mondják neki, vagy még vele is hadakozni kell, amikor minden perc számíthat? Jó-e bárkinek is, ha egy laikus helyett kettő esik pánikba, s ha nem mennek simán a dolgok?
Persze tudom, fordítva is fel lehet tenni a kérdést: kizárhatók-e mindebből a férfiak?

Milliónyi kétség és kétely, de ma már biztosan tudom, hogy mindezek szinte semmit sem számítanak. Soha senkitől nem kaptam annyi szeretetet, erőt, biztatást és biztonságot, mint szülés közben a páromtól. Életem legboldogabb pillanata volt, amikor ott feküdtem kimerülten, csapzottan a szülőágyon, az orvosok még a gátmetszést varrták össze rajtam, de az újszülött kisfiamat pár perccel később a férjem adta először a karjaimba.
És ő? Könnyes szemekkel járt-kelt a gyermekünkkel, büszkén, fel és alá, mintha ő szülte volna a csöppséget. És igaz, ami igaz: közös szülés volt!
(A cikket beküldte: gkreka)



Ajánld ezt a cikket ismerőseidnek!

E-mail címed:
Ismerősöd e-mail címe:


Vonjuk be az apukákat is a baba születésébe!
Vége már azoknak az időknek, amikor az apukák csak külső szemlélői voltak a gyermek születésének. Ma már ők is érdeklődnek az iránt, ami tulajdonképpen a saját életük tovább adása. Segítsük hát kedvesünket. »

Érdekek mentén
Mivel a várandósság utolsó harmadában vagyok, elég természetes, hogy bújom a szülés-történeteket, illetve minden ebben a témában fellelhető irodalmat. Van saját tapasztalatom, (az ötödik babámat várom) tudom milyen kórházban, kiszolgáltatottan, szinte... »



Amennyiben még nem tetted meg, most feliratkozhatsz heti hírlevelünkre, melyben a anyaleszek.hu weboldalra felkerült friss cikkekről tájékoztatunk. Itt add meg e-mail címed:
Iratkozz fel friss cikkeinket tartalmazó RSS csatornánkra: http://www.anyaleszek.hu/rss




Minden jog fenntartva © 2018, www.anyaleszek.hu | Jogi nyilatkozat | Kapcsolat: info (kukac) anyaleszek.hu | WebMinute Kft.