Kategória: Harmadik trimeszter

A nagy találkozás előtt - Benedek gondolatai

Kisfiam elképzelt gondolatai és eddigi élettapasztalatai a terhesség 34. hetének végén. Benedek összefoglalja, mi minden történt vele a fogantatástól kezdve az anyaméhben, mi mident vett észre a külvilágból, illetve milyennek képzeli azt (szerintem).

Mielőtt megláthatnánk egymást...

"Azt mondja a születési

anyakönyvi kivonat,

anyja-apja neve: gőzös,

az enyém meg kisvonat."

Na szerencsére ennyire nem vészes a helyzet...bár, ha jobban belegondolok, még ennél is rosszabb: Apám vasutas, igaz elég furcsa, mert síneket csak akkor lát, ha munkába megy, különben egy irodában üldögél, és a monitorján egy kisvonatot nézeget, ami engem hoz el, jelen pillanatban 36 nap múlva. Ez beteges. Még, ha gólya lenne... Anyám se sokkal jobb, régész, na ő se a földet nézegeti mostanában, sőt már augusztus óta nem, amikor megvolt az esküvőjük, és a lagzink. Igen, a hármunk lagzija, mert persze már én is ott voltam. Olyan ritkán vannak buliban, muszáj volt elmennem. De hogy az elején kezdjem:

Szüleim szeretik a munkájukat, meg egymást is. Ezért aztán sokat dolgoznak, és azon voltak, hogy normális körülmények között élhessenek együtt. Az albérletek erre nem igazán jelentettek jó megoldást, így kitalálták, vesznek egy házat, ahol majd nekem is jó lesz, ha jövök. A gondolat azonban annyira felcsigázott, hogy jöttem, már a költözködés legelején, a dobozolások, felújítások idején. Ha jól számoljuk, éppen a munka ünnepén, május 1-jén (hát a sztahanovisták így ünnepelnek). Szóval jöttem, de senki nem akarta elhinni, hogy vagyok (apám szerint ő igen, de hát senki nem vette komolyan). Pedig igyekeztem felhívni magamra a figyelmet rendesen. Pl. anyámnak úgy kellett a kávé, mint Duracell nyuszinak az elem, én meg utálom, és ezt elég hamar kinyilvánítottam. Erre, hol a tejre mondta, hogy savanyú, hol a kávéra, hogy keserű, épp, csakl a legkézenfekvőbbre nem gondolt: rám. Kénytelen voltam durvább eszközökhöz nyúlni: minden reggel átrostálltam a reggelit, és ami nem tetszett, azt visszaküldtem, volt, hogy háromszor. Erre azt mondta, biztos, valami vírus, és persze nem ment orvoshoz, mert minek is, ha ásatás van. Mintha a 4000 éves maradványok nem várhatnának még néhány napot... Ez is kevés volt tehát a meggyőzéshez, bár folyamatosan alkalmaztam. A csempecipelésbe majdnem belerokkantam, ha lett volna már, kitörik a derekam, emiatt is szóltam, ekkor már mondta, lehet, kéne venni egy tesztet. Még, hogy lehet... Na ná, hogy kell. Mindenesetre aludtunk rá egyet, egy jó nagyot, utána is ügyeltem, hogy a napi alvás legalább 14 óra legyen, hétvégenként kicsit több. Na aztán megvették a tesztet, és 6 hetes koromban végre rájöttek: megérkeztem az életükbe :) Már attól féltem, hogy a születésemet se fogják észrevenni.

8 hetes voltam, amikor eljutottunk orvoshoz, egy szimpatikus doktorbácsihoz, aki ráadásul az utcánk (az új utcánk) végén lakik, és van egy klassz kék terepjárója, gondoltam, ez jól jöhet még a későbbiekben, tehát én is elfogadtam a szüleim választását. Elmentünk a doktor bácsihoz, aki csinált rólam egy fényképet, amin alig látszom, mert egy babszem eltakar (de az is lehet, én vagyok a babszem - de ebben nem vagyok biztos). Ez az időszak volt az első harmada életemnek, elég mozgalmasan telt, mígnem a harmad végére sikeresen ember formát öltöttem (aggódtam, nem vonat lesz-e véletlenül belőlem, de szerencsére nem), és a fejem már 23 mm hosszú volt, a testem pedig elérte az őrületesen nagy 68 mm hosszt (persze összegömbölyödve). A reggeli akcióimmal szép lassan felhagytam, elvégre minek kínozzam anyát, ha nem muszáj, és csak a növekedésemmel voltam elfoglalva. Elég jól, mert a szakirodalom szerint átlagos kortársaim ekkor 65 mm hosszúak, de, ha lúd, legyen kövér, gondoltam már ekkor előrelátóan.

Ebben az időszakban kezdtünk a megyeszékhelyre járni, mert anyának állítólag problémái voltak a pajzsmirigyével, ámbár nem tudom, mert ő nem mondta, én se éreztem, de mindegy, legalább utaztunk egy kicsit. Ja, meg jó sokat idegeskedtünk, amit viszont annyira már nem élveztem.

Rendesen mocorogtam, de szüleim el se akarták hinni, de mit csodálkozzam, ha az elején még észre se vettek hetekig... Na ja, egy vasutas apával meg egy régész anyával nem könnyű... Végre aztán a 19. hetemre rájöttek, hogy nem anya belei keltek önálló életre, hanem én fickándozom a pocakban, mrá jól érzékelhető módon. Mármint anya számára, mert ha apa rakta rám a kezét, elnyugodtam. Elég nagy a tenyere, elveszek benne, jobb ilyenkor nyugodtan kivárni szerény véleményem szerint. Ekkora már volt két nevem is: Mária (Marcsi) és Benedek (Bencus), de leginkább csak babának hívtak, vagy kisbabcinak, mert nem tudtak dönteni, melyik állna jobban nekem. Ezért aztán a 20. hétemn megszántam őket, és bemutatkoztam: Benedek vagyok, egy hiánytalan végtagokkal rendelkező, ép gerincű, mindenféle fejlődési rendellenességtől mentes fiú magzat. A fejemet is lemérték, 49 mm-es volt. Hát kellett a hely a sok észnek...

Ezen fellelkesedve 22. hetes koromban elmentünk a 4D-s ultrahangra. Ez szép, de azt nem mondták, hogy ott női dokinéni lesz, előtte azért mégsem mutogatom magam - tehát amennyire lehetett próbáltam takargatni magam. Őrület, hogy egyes emberek mlyen indiszkrétek... Összevissza méricskéltek, már azt hittem, kilóra akarnak eladni: fejem 57.3 mm-re nőtt, a combom 42.3 mm-re, súlyom pedig átlépte a fél kilót, már 569 gr voltam, pedig a könyvek szerint még csak 450-nek kellett volna lennem - de értenek is ők hozzá... Ja és a legjobb, hogy azt írták, hogy szemem ekkor csukva van még, de ezt akkor még nem olvastam, ezért én kinyitottam, vigyorogtam is (állítólag kajánul), és integettem a szüleimnek, hogy minden ok, várjanak csak nyugodtan, majd jövök, ha akarok. Ez a fotóm annyira jó lett, hogy kaptam egy albumot, amiben már 7 fotó van rólam, szerencsétlen apámról az első kép születése után 3 hónapal készült, anyámról meg 1 hónaposan. Hiába az új elvárások megkívánják a technikai haladást.

Szóval szépen elhelyezkedzem anya pocakjának közepén, rászoktam a kakaóra, és éltük vidáman az életünket, egészen a terheléses cukorvizsgálatig, amikor rájöttem, jóból is megárt a sok, a tömény cukros lötyi kegyetlenül rossz volt, és bár próbáltam visszaküldeni, anya nem engedte, és egy fél napig ezzel szórakoztunk. Aztán kiderült, nem is ez a legnagyobb probléma. Ezen a vizsgálaton derült ki, hogy anya vérlemezkéinek egy része eltűnt (én ártatlan vagyok), ami megnehezíti a születésemet. Vagy nem is annyira a születésemet, inkább neki a szülést, hiszen ez mindenképp, csapatmunka lesz. A legrosszabb, hogy sem életmóddal, sem gyógyszerrel nem növelhető a thrombocyta szám (már tanulok latinul, annyit járunk orvoshoz, lehet, ez lesz az anyanyelvem). Mindenesetre elkezdtünk újra Győrbe járni, és újra idegeskedni. Aztán kiderült, talán mégsem olyan nagy a baj, "csak" a terhességből adódik a gond, én nem öröklöm, és anyám is elfelejtheti a szülés után. De hát az még messze van - vagy?

Azért még a 28. héten elmentünk a terepjárós doktor bácsimhoz, hogy nézegessen meg, meg, hogy elbúcsúzzunk, mert így, biztonságosabb lesz Győrben születnem, előtte meg nem árt megismerkednem az ottani doktor bácsival. Szóval elbúcsúztunk, bár nehéz volt a szemébe néznem, mert már fejjel lefelé egyensúlyoztam, ami állítólag nagyon egészséges az én koromban - hát nem tudom, amióta ez van, csómószor csuklok, ami igen vicces kívülről, na de negyed óráig-húsz percig? A fejem már 82 mm hosszú volt, a combom 62 mm-es.

32. hetes voltam, amikor újból Győrbe mentünk, ezúttal az új doki bácsimhoz. A várója tele van az általa világra segített babák fotójával, ez jó jel, bár azt nem láttam, milyen autóval jár. Ő is csinált foót rólam, és kitalálta 33 hetes vagyok - legalábbis mérteteim szerint. A fejem csak 1 mm-t nőtt, de a combom már szép hosszú (külöm mondta is, sőt arcom szépségét is dícsérte, egészen belepirultam), szóval a combom 68 mm. A súlyomról nem árult el semmit, de anyám szerint legalább fél kilóval több, mint a könyv szerint, mert terhesnek érzi magát velem. Még szép, legalább az utolsó hónapba érezze magát terhesnek, nem? Ezért mondjuk mindent meg is teszek, tudok rugdosni, hullámozni, bokszolni, és tegnap arra is rájöttem, hogy a lábam pont befér két bordája közé... ez a produkcióm nem aratott osztatlan sikert, mint ahogy az sem, hogy elnyomom a vizeletvezetéket, aminek "örömére" egész nap görcsöl a bal oldala. Na de szerintem ezt a hónapot már fél lábon is kibírja...

Közben voltunk bevásárolni is többször, vannak ruháim (egy része forgalmista egyenruhára emlékeztet, de majd rendbeteszem egy alapos büfivel), van egy könyvem (vonatos), egy leporellóm (vonatos) - remélem könnyen szakadnak, végső esetben meg számíthatok a kutyánkra, mert az is van (igazi). Kaptam egy fürdőkádat állvánnyal, pelenkázót, pelusokat, egy önálló szobát városos szőnyeggel repülős lámpával (itt szerencsére nincs vonat). Aztán kaptam két kiságyat (csak apám a felét a boltban felejtette, a nagymama ment érte a keresztmamival, de már megvan, igaz két külön településen). Kaptam ágyneműt is (macis garnitúrákat), egy békás alvókát, meg békás-kacsás fürdőszettet is. Egyelőre egy türülközőm van, de állítólag lesz még, meg jó lenne, ha kapnék végre lepedőt, mert azt is elfelejtették az ágyneműhöz. Van viszont egy nagy zöld babakocsim (persze GySEV-színű) terepgumival, bár a régi doktorbácsim terepjárója jobban tetszett, de különben nekünk is van terepjárónk, az is zöld, szóval valahogy megleszek vele.

Most jön a karácsony, állítólag kapok egy csomó mindent, ezért én is készültem kisebb meglepetésekkel. Naggyal csak januárban állok elő: szerény személyemmel. Apa szerint ráérek, anya siettetne, dehát úgyis én döntök. Még meghallgatom a doki bácsi véleményét, aztán kitalálom, mikor lenne a legalkalmasabb. Remélem, simán kiférek majd, nagyon várom, hogy én is láthassam a szüleim, mert anyát már elég jól feltérképeztem, de apának még csak szörnyű énekhangját ismerem, meg a nagy tenyerét.

A találkozásig maradok jó fiatok, keresztfiatok, unokátok, barátotok, stb.: Benedek
(A cikket beküldte: Kicsimkicsim)



A magzat túlhordása
Mindenki arra vágyik, hogy gyermeke egészségesen születhessen meg. A magzat túlhordása legalább olyan ijedtséget jelent a kismamák számára, mint a koraszülés lehetősége. »

40 felett anyának lenni
Nem lehetetlen. Régóta szerettem volna a történetemet megosztani 40-en felüli babavárókkal. A kor nem számít, 40 felett is lehet egy nő anya. Sokan vannak, akik új társnak szülnének babát, de már van vagy vannak gyermekeik, sokan vannak, akik még nem anyukák, csak... »




Minden jog fenntartva © 2024, www.anyaleszek.hu | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | Kapcsolat: info (kukac) anyaleszek.hu | WebMinute Kft.