|
|
Kategória: Komplikációk A mi ÁkosunkEgy könnyű terhesség után könnyű volt a szülés is. A második könnyebb lesz. Mindenki azt mondta. A második babával rutinosabb leszel, nem fogsz félni mindentől. Sajnos ezt már nincs alkalmam megtapasztalni...2010. február 3-ra voltam kiírva, de éreztem, hogy megszületik a kisfiunk. Így is lett. Január 21-én megszületett Ákos, érett, egészsége kisbaba volt. Legalábbis mindenki ezt gondolta. Másnap reggel az első szoptatáskor még behozták, megszoptattam, aztán jött a gyermekgyógyász, és közölte, hogy sajnos rossz híre van. Ákosnak erős szívzöreje van, és még a teaivás is lefárasztja, és szürke a bőre. Ezért átviszik egy másik klinikára, mert ott vannak a megfelelő műszerek a további kivizsgálásra. Teljesen kétségbe estem. Pár órával később szólt a doktornő, hogy megvannak az eredmények, sajnos a legsúlyosabb szívbetegsége van, és fel kell vinni Pestre az Országos Kardiológiai Intézetbe. Délután a kórházból kiengedtek, hogy a klinikán tudjunk beszélni a gyerekorvossal. Ott közölték, hogy nem sok esélye van Ákosnak, mert nagyon súlyos szívfejlődési rendellenességgel született. A bal szívfél nincs kifejlődve. Engem visszavitt a férjem a kórházba, ő pedig felment Pestre, hogy ott aláírja a papírokat, ha műtétre kerül a sor. De ott először gyógyszeres kezeléssel akarták felerősíteni a szívét, hogy meg tudják műteni. Jött a hétvége, én még a kórházban voltam, fájt a gátsebem, és vártam a telefont, hogy mi van Ákossal. Hétfőn reggel mennünk kellett Pestre, hogy megbeszéljük a szívsebésszel a lehetőségeket. Sajnos nem volt választási lehetőség. Az orvosok nem látták értelmét a műtétnek, mert nem volt hatásos a gyógyszeres kezelés, így valószínű nem élte volna túl a műtétet sem. Ezért még aznap visszahozták őt a debreceni gyermekklinikára, ahol még aznap este meghalt. Azt mondták, hogy elaludt. 4 napot élt a kis drága. Az orvosom nem javasolta a temetést, mert érzelmileg nehezebb lesz feldolgozni. De mi eltemettük tisztességgel. Az volt életem legszörnyűbb napja! De legalább tudunk egy szál virággal, vagy egy gyertyával emlékezni rá. Nagyon fáj, hogy nem maradt, csak a csend. Van egy 2 és fél éves kislányunk is, ő tartja bennem a lelket. Mindenki szerint egy másik baba segítene, de én félek. Nem szeretném még egyszer átélni ezt a fájdalmat. Nem tudom, hogy fogom tudni ezt feldolgozni. Félek, hogy ha visszamegy a férjem dolgozni, akkor szakad rám ennek az egésznek a súlya. Ha valaki átélt hasonlót, segítsen! Hogy lehet ezt feldolgozni? (A cikket beküldte: mmonic) Ajánld ezt a cikket ismerőseidnek!
| ||||||||