|
|
Kategória: Szüléstörténetek 20 évesen szültemTudom, manapság nem olyan gyakori, hogy a fiatalok, főleg a 20 évesek szülnének, de nálam máshogy alakult, és végül semmi sem alakult úgy, ahogy szerettem volna.Fiatalon, terhesen, költözködés, problémák, szóval minden volt... Már 15 évesen azt szerettem volna, ha lesz párom, korán szülök, mert nekem is és a gyereknek is jobb egy fiatal anyuka, szerintem. Persze sokan mondják a fiatalok hebrencsek és nem olyan tapasztaltak, szerintem ez nem így van, minden esetben. Szóval összeköltöztünk és nagyon szerelmes voltam, én, Ő róla utólag már nem is tudom. Lehet az a bizonyos rózsaszín felhő tömeg engem is elvakított. Aztán, ketten úgy döntöttünk, augusztusban, nem szedem tovább a fogamzásgátlót, aztán vártunk 3 hónapot, ugye amíg kiürül a szervezetemből és próbálkozunk. Hát hamar ment a dolog, mert decemberben teherbe estem. Persze a cég ahol dolgoztam egyből bepróbálkozott, hogy hát nekem nem is határozatlan a szerződésem és így el kell mennem. Még jó hogy nem vagyok hülye, meg tudok olvasni, ugyanis rendes szerződésem volt, amire nem rúghatnak ki. Így bocsánatot kértek és dolgoztam tovább. 2007. január 3-án mentem először ultrahangra, ahol egy 6 mm-es kis feketeséget mutattak, amit én inkább egy kis babszemnek néztem. Ezután jött a döbbenet számomra, hogy bekapcsolták a szívhangját és eszméletlen volt, egyszerre döbbentem le és sírtam el magam. Örültem, ekkor még semmi félsz nem volt bennem. Talán csak abból, hogy mondom meg anyunak, aki nem tudta, hogy beterveztük. Először csak úgy elkezdtünk erről beszélgetni, unoka meg ilyenek, aztán anyunak magától is leesett a dolog. Innentől szárnyaltam a boldogságtól, annyira örültem, hogy anya leszek, hogy senki nem ronthatta el a jó kedvemet. Még az emberek sem, akik azt gondolták, biztos csak becsúszott neki. Semmi gond nem volt, egészen márciusig, amikor a doki megállapította, hogy a vérnyomásom magas a pulzusom meg eszméletlen gyors, átlag 120-130 volt mindig, ezért felírt Betalocot és azt tanácsolta ne dolgozzak tovább. Hát ennek nem örültem, mert én elvoltam a munkámmal, mert rendesek voltak és még könnyítettek is a munkámon így elvoltam, de úgy éreztem nem ér annyit, hogy veszélyeztessem a babámat és magamat, így otthon maradtam. Anyagilag nem volt jó, de elvoltunk, párom akkor még jól keresett. Aztán májusban elkezdtem görcsölni és nagyon megijedtem, hogy mi történt, olyan görcseim voltak, mint egy erősebb hasmenésnél, azt hittem ennyi volt, hogy nagy baj van. Volt baj, kinyíltam. Elkezdtem aggódni, hogy most akkor koraszülés lesz vagy mi, de hát még 3 hónap hátra volt. Aztán szigorú fekvés, semmi nehéz dolog, ez jutott nekem, 3 hónapig. Hát nem volt kellemes, aztán a doki később úgy gondolta, hogy egy kis séta nem árt, mert annyira nem vészes a dolog. Jó rendben, megbíztam benne, ha ő mondta. Hozzá kell tenni, hogy külvárosban lakom, így sok mindent nem lehet ott csinálni. Nagyon meleg nyár volt 2007-ben, így inkább csak otthon voltam és csináltam a dolgaimat. Anyukámékhoz átmentünk gyakran, meg barátnőmék jöttek. Aztán augusztus 12-én vasárnap, úgy gondoltam elsétálunk a mellszívóért, mert akciósan adták akkor a Brendonban, hát elmentünk érte. Másnap, hétfőn semmi nem történt. Kedd reggel, augusztus 14-én eljött a várva várt nap. Reggel olyan 6 óra körül kimentem wc-re, csak a szokásos reggeli dolgaimat intézni, párom közben elment dolgozni, de amikor vissza akartam feküdni, olyan nyilallást éreztem, amiből tudtam, hogy ez már az. Páromat gyorsan visszahívtam, én addig felöltöztem, hívtam anyukámat is, hogy induljon el a kórházba. Taxival mentünk a Jahn Ferenc kórházba, ahol egyből felküldtek a szülőszobára. A szülésznő elkérte a papírjaimat, feltett egy csomó kérdést, majd végre bekísértek a szobába, ahol lekellett feküdnöm és CTG-t raktak rám. Párom addig átöltözött és közben, 9 óra körül anyukám is megérkezett. Jól mentek a dolgok addig a pontig, amíg nem repesztettek burkot, na utána azt hittem ezt nem élem túl, olyan fájdalmat még sosem éreztem. Levegőt is alig kaptam, párom tartott a szám elé oxigént, az jól esett. Sétálni egyáltalán nem ment, annyira fájt. Fogalmam sincs mikor, de át kellett feküdnöm egy másik ágyra, ahol már nyomhattam végre. Jól ment minden, erre mondták, hogy gyorsan kéne, mert a picinek gyengül a szívhangja. Ó Jesszus mondom, erre nagyot nyomtam és már kinn is volt, kiszívták a dolgokat az orrából meg a szájából, és úgy elkezdett sírni, hogy csak na. Rám tették, apuka elvághatta a köldökzsinórt és szép volt minden. Addig, amíg hirtelen vagy 10 ember nem volt körülöttem és mindenki ott lenn nézegetett. A szülésznő mondta, hogy most átad a doktor úrnak. Én meg beszélni sem tudtam, csak kérdeztem, baj van, baj van? Volt, véreztem, felszakadt a hüvelyfalam teljesen. Kezdtem szédülni, így a picit vissza kellett adnom apának és onnantól kezdve alig emlékszem valamire. Fájt nagyon, ahogy varrák, de hamar túlestem rajta, utána még két és fél órát a szülőszoba előtt kellett feküdnöm egy ágyon. Utána felvittek a csecsemős-osztályra és én este 7-ig aludtam, amikor felkeltettek, hogy itt a kisbabám. Annyira örültem, nagyon jó érzés volt, ahogy ott pihegett a kis kosarában. Sajnos később volt még probléma, 6 hetes koráig tudtam csak szoptatni, mert elapadt a tejem. Most, 2010 februárjában, már bölcsődés nagylány, akit egyedül nevelek, de egy percet sem bántam meg, mert minden vele töltött pillanat nagyszerű. A legnagyobb csoda, hogy ő velem lehet és köszönöm neki, hogy az anyukája lehetek. (A cikket beküldte: Tina87) Ajánld ezt a cikket ismerőseidnek!
| ||||||||